A Magyar Kurír című katolikus lapnak küldött nyílt levelében szólalt fel a Fidesz hetedik alaptörvény-módosításába rejtett szegényellenes javaslata ellen Székely János szombathelyi megyéspüspök. Az egyházi vezető szerint a kormánynak segítenie kéne a szegénységben élő embereken.
Székely János nyílt levelében szegénységben élő emberek sorsait meséli el. Az állami gondozásban felnőtt lányét, akit prostitúcióra kényszerítettek és drogfüggő lett, a férfiét, aki munkahelyi balesetben vesztette el a látását, és mivel munkát nem kap, közmunkásként tengődik, az autista fiúét, akit nevelőszülei egy istállóban neveltek, és most hajléktalanként él, Marcsiét aki gyerekként nem kapott szeretetet, miután anyja állami gondozásba adta, és mára „még a hajléktalanok között is kirekesztett, magának való magányos farkassá vált”, Péterét aki nyolcévesként az iskolából hazaérkezve vérbe fagyva találta szüleit és testvérét, majd hetekig bujkált az erdőben, és azóta se találja otthonát.
Majd két bekezdésben plasztikusan világítja meg az egyedüllét, a senkihez sem tartozás, az elessetek helyzetét:
Nem könnyen megoldható életsorsok. Talán összeszorult a szívünk, ahogy olvastuk őket. Ha nekünk kellene végigjárnunk az ő életútjukat, könnyen hasonló helyzetbe kerülnénk, főként akkor, ha nem lenne körülöttünk megtartó közösség, család. Ha őszintén körbenézünk ismerőseink, akár családtagjaink között, nagy valószínűséggel találunk olyan rokont, barátot, akit mi rejtünk el a társadalom elől, ha nem segítenénk rajtuk, nagy valószínűséggel már ők is hajléktalanok lennének. Ha ők nem is teljesen a mi normáink szerint élnek, de legalább emberhez méltó körülmények között. Nekik, rajtuk mindig segítünk. Akinek nincs senkije, aki talán soha nem tartozott igazán senkihez, nem érdemli meg ugyanezt?
Ha valaki alkoholt fogyaszt, beül a gépjárművébe és balesetet okoz, akkor mentőhelikopter megy érte, mindent megteszünk, hogy ha vétkes is az ember, de megmentsük az életét. Nem kérdezünk, hanem cselekszünk, gyógyítunk, még ha több millió forintos is a végszámla. A hajléktalan ember esetében pont fordítva működik minden. Kérdések, legtöbbször ítéletek sokasága záporozik, aminek az a végkövetkeztetése, hogy ő tehet az állapotáról, hogy ebbe a helyzetbe került, hát segítsen magán. Vagy egyből magunkhoz mérve sokszor megugorhatatlan feltételeket szabunk: ha lesz munkája, ha…, ha… akkor majd segítünk.
Székely ezután azt kéri, ha a kormánypárt mindenképp ragaszkodik az alaptörvény módosításához, akkor ne csak a közterületen való életvitelszerű tartózkodásra vonatkozó részt írják be az alaptörvénybe, hanem a lakhatáshoz való jogot is. Majd sorolni kezdi, szerinte milyen intézkedéseket kéne hoznia a kormánynak, hogy megfelelő segítséget nyújtson a hajléktalanság által érintett embereknek.
Kellene például sok állandó pszichiátriai ellátást biztosító kórházi férőhely. A hajléktalanokkal foglalkozó szakemberek javaslata alapján kialakítandó specifikus (végleges) egészégügyi-szociális ellátási forma teljes egészében hiányzik az ellátórendszerből. Garantálni kellene az addiktológiai és más kórházi kezelés elérhetőségét, kellő odafigyeléssel és empátiával való elvégzését a fedélnélküli honfitársaink számára is. Segíteni kellene abban, hogy a társadalom peremére szorult, de kiemelkedni vágyó emberek alacsony bérleti díjú bérlakáshoz juthassanak. Ma Magyarországon kb. 30 000 hajléktalan személy van, akikre alig több mint 10 000 férőhely jut a szociális ellátó rendszerekben. Kérem a jogalkotókat, hogy ezeknek a feltételeknek megteremtése érdekében kezdjenek párbeszédet a hajléktalanokkal foglalkozó szervezetekkel, esetleg az egyházakkal is.
Végül egy Benedek pápa idézettel zárja sorait:
Az Egyház és a társadalom kincsei a szegények. A testvéreink ők is. „Egy társadalom emberiességnek legfőbb mércéje az, hogy hogyan bánik a szegénnyel, az időssel, a beteggel, a gyöngével” (XVI. Benedek pápa). Amit megteszünk eggyel a legkisebbek közül, azt Jézussal is tesszük, amit meg nem teszünk meg, azt Vele nem tesszük meg (Mt 25,40.45).
