„Bármit csinálsz, kérdezd meg magadtól: ezzel hidat építek vagy falat emelek? Közelítek vagy távolítok? Segítem a probléma megoldását vagy hátráltatom? Igen, akkor is, amikor épp posztolni készülsz Facebookon.” – Nagy Szilvia, a Szivárvány Misszió Alapítvány elnöke a Pride megnyitón.

„Azért van egy alapvető, testtartásbeli különbség a magyar jobb- és baloldal között, és azt hiszem, ebben rejlik a jobboldal fölénye: itt az emberek háttérbe szorítják a személyes érdekeiket a közösség érdekeivel szemben.” – G. Fodor Gábor a 24.hu-n megjelent interjúban.

Elég furcsa dolog talán egy kifejezetten liberális, melegjogi szervezet vezetőjét és G. Fodor Gábort egyszerre citálni egy cikkben. De az élet furcsa. Márpedig azért, mert ez a két idézet összeillik, ugyanarról beszél, és igaza van.

Ma Magyarországon a jobboldal egy teljesen tekintélyelvű közösség, amely felülről lefelé, a megfélemlítésből, az alázatból, és az én véleményem szerint egy hamis hitből táplálkozó, nem valódi lojalitásra épít. Ezzel szemben pedig áll a baloldal, amely individuumokból, egyéni, szétaprózott érdekekből, saját igazságból áll össze, mindenfajta közösség nélkül.

Mindkét irány rossz. A kritikanélküliség, a hamis lojalitásra épített közösség, és a közösség nélküli kritika is rossz irányba viszi az országot. Persze azt mondjuk tudjuk, hogy ki fog nyerni: az, akinek van közössége.

Van egy hamis mítosz a kritikáról és a rosszul értelmezett véleménynyilvánítás szabadságáról a baloldalon. Ez az, hogy a kritika mindig előrevisz minket. Pedig valójában a közösség tud előre vinni minket. Az a közösség, amely képes elmondani, befogadni, és feldolgozni a kritikát. A jobboldal ezért viszi rossz irányba az országot, mert ők nem képesek erre, a baloldal pedig azért, mert nem képes közösségében gondolkodni.

Ugyanis a kritika nem állhat önmagában, és nem is lehet hiánycikk. Az önmagában álló kritika, amely nem próbál meg valami jobbat elérni, és közösségeket teremteni, csak önfitogtatás. Kritika nélkül viszont nem tudjuk objektíven eldönteni, hogy valóban jó-e az, amit teszünk, így viszont minden politikai döntés csupán egy rulettjáték végeredménye.

A baloldalon ma fontosabb a saját igazságunk, a saját győzelmünk a vitában, és az, hogy igazunk legyen, mint a közösség. Ennek sok oka van, például az, hogy szétverték, de leginkább szétvertük a közösségeinket. És mivel nincs esélyünk győzni a nagypolitikában, így a pozitív visszacsatolást leginkább a kisközösségi, marginális vitákban kapjuk meg.

Most itt állunk csupasz seggel, közösségek nélkül, sőt olyan közegekben, ahol egyszerűen lehetetlen közösségeket építeni, mert senki az ég egy adta világon nem adja a lojalitását a közösségek megépítéséhez, nem áldoz be semmit. Márpedig közösség csak egyéni önfeláldozások összegével lesz. Például annak valamilyen fajta feladásából, hogy biztosan igazam van. Illetve annak a beismeréséből, hogy lehet hibázni, és meg lehet bocsájtani a hibát, hogy nem az a játszma tétje, hogy legyőzöm a másikat, és igazam lesz, hanem az, hogy együtt előbbre jussunk.

Ez ma nincs meg a baloldalon. Egyéni világmagyarázók küzdenek a megmaradt erőforrásokért, és ebben a küzdelemben akkor szereznek igazán erőforrásokat, hitelességet, követőket, ha kurva nagyot bele tudnak rúgni valaki másba, azzal, hogy bebizonyítják, hogy a másik elbaszott valamit, hogy náluk van az igazság. Miközben mindannyian tudjuk, hogy ezekkel az erőforrásokkal, ebben a politikai helyzetben közösség nélkül, és a lehető legtöbb erőforrás összegyűjtése nélkül, csak veszíteni lehet, tehát elbaszni.

Bizalom nélkül, a hibák megbocsájtása nélkül, a kritika visszafogása nélkül vagy építő jellegű, a közösség jobbítása vagy a munka jobbá tételéért kimondott kritika nélkül nincs kivezető út a baloldal válságából. Mert ezek összessége a szolidaritás, az együvé tartozás, a közösség.

Persze ezen kívül még sok minden hiányzik. Hiányzik a baloldal képe, útja, jövője, jelene és múltja. De már ezek összerakása az ezerfelé szakadt darabokból lehetetlen anélkül, hogy közösségben gondolkodnánk. Úgyhogy fogadjuk meg Nagy Szilvia tanácsát, és ne a kritikákért mondjuk kritikát, ne saját magunk felsőbbrendűségének és saját individuumunk igazolásának mentális szükségszerűségéért, hanem a közösségért.