A napokban olvashattuk a Mércén Diószegi-Horváth Nóra szerkesztőnk és Turcsán Szabolcs, az LMP szakpolitikusának kezdődő vitáját (Diószegi-Horváth Nóra: Vereségetek okai, Turcsán Szabolcs: Szalvétával megfogott szolidaritás, és Diószegi-Horváth Nóra: Abból, ami van, a vita előzményét lásd: Ungár Péter: Vereségünk okai, Népszava Online), amelyben a 2018-as kampány, a migráció és az ahhoz való baloldali viszony került terítékre.

A vita leginkább az egymás mellett való elbeszélés tipikus, baloldali esetének hatott, mint megoldások felvetésének. Mind Diószegi Nóra, mind pedig Turcsán Szabolcs gondolatmenetére talán a legegyszerűbben úgy tudnék reagálni, hogy én magam, 4 pontban megfogalmazom, hogyan ment szerintem félre a vita és az érvelés.

1. Az emberiességi minimumból engedni nem szabad, sőt, azt bővíteni kell

Diószegi Nóra cikke jogosan kéri számon az ellenzék egyes politikusain, hogy miközben a tranzitzónákban uralkodó állapotok ellen még nem emelték fel a szavukat, a választás után hirtelen kritikátlanul kerítéspártibbak lettek, mint Orbán. Ezekbe a zónákba – Röszkénél és Tompánál – a jelenlegi – tipikus módon – állandósított „krízishelyzet” miatt nem mehet be sem újságíró, sem a legtöbb jogvédő, csupán vallásos karitatív szervezetek és a Helsinki Bizottság jogászai látogathatják őket.

Az ott tartózkodó embereket megillető jogokat jelenleg sem az államgépezet, sem a politikai pártok nem kívánják teljes körűen garantálni. Minden magára valamit is adó baloldali ellenzéki feladata, hogy ügyüket a lehető legjobban képviselje, egyben megmutassa a társadalomnak, milyen konkrét következményei vannak annak, hogyan is alakul az ország menekültpolitikája.

Erre a problémakörre Turcsán vitacikkében konkrét válasz nincsen, a politikus ugyanakkor – zöld pártihoz méltó módon – egészen tisztán kifejti véleményét a „nagyobb egészről”, nevezetesen arról, hogy az ezúttal a gyors klímaváltozás okozta szárazságok, áradások nagyban hozzájárultak például a Közel-Kelet és Dél-Ázsia politikai kríziseinek kialakulásához. Ahol a hatalmi harcok és forradalmak végül az iszlamista, majd dzsihádista kezdeményezések megerősödéséhez vezettek; a terroristák által kialakított katonai ellátószervezet az állam teljes szétesésére, hiányára reagált – ilyen történet Iraké, Szíriáé, Afganisztáné, de részben még Pakisztáné és Bangladesé is. Ugyanakkor ez részben válasz is Turcsán azon megjegyzésére, hogy helyes lenne élesen elválasztani a menekült és a gazdasági bevándorló fogalmát. Nem lenne az.

Ne tegyünk ugyanis úgy, mintha a politikai menedékjognál a menekülés fogalma hirtelen megállna. Ilyesmire valójában olyan ember szánja rá magát, aki már jóformán képtelen a saját hazájában megélni, ezért felvállalja az a rengeteg huzavonát, megaláztatást és egzecíroztatást amely azzal jár, hogy máshol próbáljon letelepedni .

Ha bármi esélyt látna arra, hogy ilyen megpróbáltatások nélkül is boldogulhasson, esze ágában sem lenne útra kelni, pláne  gumicsónakon a Földközi-tengerre szállni, és naivitás azt hinni, hogy ez máshogyan van.

Mint ahogy mindig visszás, ahogy a média olykor idealizálja a menekülteket (holott sem nem jobbak, sem nem gonoszabbak, sem nem „egzotikusabbak”, mint mi, csak éppen jóval nagyobb bajban vannak), Turcsán is elmoralizálja a problémát, amikor megkérdezi, miért kéne nekünk „nagylelkűbbeknek lennünk”, mint a börtönszigetet üzemeltető Ausztrália, ha mi szegényebb ország vagyunk, mint a bajok okozóinak nyugati államai?

Ezzel viszont nem jutunk sehová, ha nincsen racionális talaja a jelenlegi nyugati menekültpolitika felé forduló kritikánknak. Akármelyik oldalon is állunk, be kell látnunk, hogy érzelmi alapú érveinket a másik fél nem fogja elfogadni. Ezért jóval többet kell állítanunk, minthogy mi jó emberek akarunk lenni, tiszta lelkiismerettel, vagy hogy mi nem ezt érdemeltük történelmi helyzetünknél fogva. A földrajz ugyanis olyan, hogy mi is ott vagyunk a nyugat-balkáni útvonalon.

2. Érvényes menekültjoghoz szuverén állam, határok kellenek, de ez nem elegendő

Turcsán viszont remekül látja a baloldal elé a migráció kérdésében tornyosuló másik paradoxont: szuverén gazdaságpolitikát, szociálpolitikát és menekültpolitikát is csak szuverén nemzetállam folytathat.

Márpedig a mostani európai helyzet éppen a szuverenitás semmibevételének sorozatos bűnétől olyan rossz, amilyen: elég ha csak a spanyol vagy a brit parlament menekülteket befogadó döntéseire gondolunk, amelyeket eddigi kormányaik nem hajtottak végre. Tehát egyes országokban pont a menekültellenesség miatt hánynak fittyet a nép által választott parlamentekre. A visegrádi országok általában szeretik áldozatként bemutatni magukat a bevándorlásellenességük miatt, az igazság valójában azonban az, hogy Európa legtöbb kormánya, olykor a saját lakosságával szemben is, inkább feléjük hajlik.

Azután ott van maga Brüsszel is.

A jelenlegi EU-s pénzügyi, politikai struktúrában már eleve az is kérdés (és ezt Olaszország minden szempontból nagyon szomorú politikai helyzete mutatja meg a legjobban) mennyi maradt mára ebből a szuverenitásból.

A Fidesszel éppen az a baj, hogy az EU-s csatlakozás miatt gyakorlatilag nem folytat szuverén gazdaságpolitikát, sem monetáris politikát, kissé leegyszerűsítve csupán gombokat nyomogat használati utasítások alapján. Így, jobb híján, az EU-ban 2015-ig zavarosan a dublini regulációkkal kezelt, azóta pedig de facto a nemzetállamokra hárított bevándorlási politika terén próbálja bizonyítani a NER elitje, hogy itt bizony ők a legerősebb fickók a kocsmában, hátha nem vesszük észre a pultnál mögöttük üldögélő brüsszeli kolosszust, aki valójában azt és akkor kér a „mieinktől”, amit és amikor akar (a menekültkvótát például végül sem ők, sem pedig Soros György nem akarta).

Éppen ezért, mivel nyilvánvaló, hogy például a menekültkvóták iránti elszántság az EU döntéshozói között sem éppen osztatlan, egy dolog bizonyos: bármit is gondoljunk a menekültek általunk kívánatos jövőjéről, már itt vannak, helyzetük rendezése pedig nem jelszavakkal és kegyetlenkedéssel, hanem konkrét, összetett tervekkel oldható meg, ehhez, és sok minden máshoz egyszerűen vissza kell szereznünk a kormányaink és választott képviselőink fölött az ellenőrzést. Más út nincsen.

3. Ha a bevándorlásról őszintén beszélünk, a jelenlegi kapitalizmus tarthatatlanságáról beszélünk

A probléma gyökere tehát, ahogyan Turcsán megfogalmazza, a globális gazdaságban van. Ez a gazdasági átállás nagyjából 1994-ben, a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) kiépítésével kezdődött, és egyesek már akkor megjósolták: szét fog esni az eddig a munka és tőke konszenzusára épített nyugati, nemzetállami társadalmak struktúrája.

Az Ázsiába kitelepített, ott legyártott, majd kedvezményesen importált áruk tömkelege kifosztotta a nyugati munkást, és tönkretette a délkelet-ázsiai – előtte főként paraszti vagy hagyományos ipari munkából élő – közösségeket is, akik közül sokan a kilátástalanság, az odatelepült nyugati ipar által fenntartott korrupt diktátorok és a rabszolgasor elől kelnek útra. Mivel pedig Dubaiban, Katarban ugyanezt találják, jó páran onnan is tovább állnak.

Ezért, noha igaz Diószegi Nóra felvetése, amely szerint Európa eleve a menekültek töredékét kapja, míg olyan országok, mint Jordánia, Libanon, Irak északi része és Törökország pedig az oroszlánrészüket, semmiképpen nem szabad ennek a helyzetnek a stabil voltával számolni. Az „idegenek” érkezése és illegális vagy legális munkavállalásuk alapvetően nem kelt kevesebb feszültséget a jordán zaatari tábor körül, vagy a dél-törökországi Hatayban, mint a belga szénvidéken vagy Milánóban.

Ezen a szinten ugyanis nem a „keresztény és muszlim civilizációk harca” áll a háttérben hanem a saját és családjaink megélhetéséért folytatott öldöklő harc, amely a profitot egyre nagyobb mértékben kiemelő, egyre kevesebbszer kompenzáló globális gazdaság sajátos logikájából (régiesen és helyesen: a kizsákmányolásból) következik.

Viszont téved Turcsán is, mégpedig akkor, amikor felveti, hogy a bevándorlási válság költségeinek a leggazdagabbakkal való kifizettetése megoldaná a helyzetet. Látjuk ugyanis, hogy a nyugat milliárdosai már az utóbbi időben is jócskán beleavatkoztak a menekültkérdésbe: Törökországban szabályos 19. századi varrodákat alakítottak ki, ahol a menekültek gyermekei bagóért dolgoznak a legismertebb ruhaipari multinacionális cégeknek. Márpedig ezek bizonytalan, precaire munkahelyek, egy kisebb pénzügyi válság már boríthatja is a szedett-vedett rendszert.

Tehát a világ oligarcháinak egy jelentős része már nyerészkedik a menekülteken, sajátos menekülttábori gazdaság kialakulása jellemzi a dél-török, és nyugat-jordán vidékeket. Ennél perspektivikusabb kompenzációra a globális 1% csak valódi, politikai mozgalmak sorozatával kényszeríthető.

Egy parlamenti, zöld-szocdem párt számára, mint az LMP, a fő válasz természetesen a jóléti állam és a nemzeti szuverenitás hathatósabb követelése, ez politikájuk stratégiájából, jellegéből következik inkább, mint valamiféle hányaveti nemtörődömségből. Viszont éppen ez a probléma is. Míg egy, a limitált parlamenti ellenzékiséget a Fidesz rendszerében felvállaló pártnak természetesen a saját szavazói számára kell megfelelnie, és rájuk figyelve kialakítani a válaszait, addig a baloldal egésze, aktivisták, közösségvezetők, értelmiségiek feladata a messzebbre látás.

Az ő szempontjukból nem elégséges válasz a magyar lakosság jelenlegi politikai gondolkodásának szája íze szerint való fogalmazás, ha előre látják azt, hogy a jelenlegi társadalmi helyzet és berendezkedés minden parlamenti demokrácia keretein belül elképzelhető normális fellépést, megoldást lehetetlenné tesz.

Látjuk ugyanis: hiába a sok piacpárti „mérsékelt” ízlését elnyerő Emmanuel Macron, ha neki és a német vezetőknek is szabályos líbiai rabszolgatáborokat, görögországi nyomortelepeket, magyar és német gyűjtőtáborokat kell üzemeltetniük ahhoz, hogy valamilyen szinten „hatékony vezetőknek” mutatkozzanak. Ez az ára a jelenlegi, nagyobb ívű államközi segítségnyújtásra már képtelen csontvázállamoknak, és annak, hogy tőlük a konkrét politikai irányítást a nemzetközi bankrendszer és milliárdosok vették át. Ha pedig ennek a világrendszernek a javára elfogadjuk azt, hogy kormányaink és államaink védelmi pénz-szedő, határvadász biztonsági őrökre redukáljuk, akkor a saját szabadságunkról mondunk le végleg.

4. A baloldalnak érvényes válaszokat kell találnia a kulturális feszültségekre is

Az előzőekben felvázolt feszültségek tehát mind afelé mutatnak, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan, és hogy önmagában a remilitarizált határok nemhogy megoldják, de kiélezik majd a következő, elkerülhetetlen válságokat.

Két választása lesz akkor majd az európaiaknak: 1. Elfogadják, hogy a határokon megjelenő menekülők egyszerűen nem emberek, és ezért „helyénvaló” lesz majd őket bezárni, elzavarni (ez már ma is egyre gyakoribb), esetleg le is lőni (ezt a lelkiállapotot készíti elő mindenhol a – nem véletlenül – szinte mindig radikálisan piacpárti jobboldal). Vagy 2. Be kell lássák, hogy Dél- és Nyugat-Ázsia, és Afrika (a „globális kívül”) fokozódó társadalmi szétesése, és a kizsákmányolás növekvő mértéke okozza a menekülést, és azon csak gazdasági berendezkedésünk radikális megváltoztatása segít, csak az képes stabilizálni a helyzetet.

És ez a végső ellentmondás. Ugyanis itt azt kell valamilyen szinten elfogadtatni a néppel, hogy anyagi érdekei közelebb viszik Törökországban vagy Szerbiában ragadt szíriai szabóhoz, mint egy budapesti vagy bécsi cégtulajdonoshoz, londoni befektetési bankárhoz vagy éppen a saját, helyi munkaadójához. Ebben pedig főleg a valóban létező kulturális feszültségek és magyar státusztudat akadályozzák honfitársaink nagy részét.

Korábban már írtam arról, hogy a magyar menekültellenességhez több köze lehet az idegentől való félelemnek, és az „iszlamista hódító” magyar toposzának, a saját alapvető biztonságunk, pozíciónk féltésének, mint a nyugati „jóléti sovinizmusnak” vagy konkrét bérharcnak. Senki sem veszi el ugyanis a munkát a közel-keleti bevándorlók közül, hiszen ők jelenleg nincsenek itt. És akik itt vannak, az ukrán autóipari vendégmunkások és kínai vállalkozók nem keltenek különös ellenségességet az emberekben.

Ez a kulturális félelem pedig nem is elsősorban abból ered, hogy Magyarország „elfoglalását” a „gonosz muszlimok által” különösebben komolyan vennék az emberek, hanem inkább egyfajta ideális Európa-kép veszélyben forgását idézi fel sokakban.

És éppen az a baloldal feladata, hogy ebben a konkrét kérdésben is válasszal szolgáljon. A jelenlegi társadalmi berendezkedés ugyanis mesterségesen korlátozza a javakhoz való hozzáférési lehetőségeinket, ezzel ádáz küzdelmeket generál, amelyben mindenki „tőkeként” használja saját kulturális identitását is. A szélsőjobbosok, szkinhedek, neonácik, éppúgy, mint a radikális iszlamizmus, jóval kisebb számban a szalafita dzsihádizmus felé forduló jó pár fiatal.

Ezeket az egymás kiiktatását célzó, a nők elnyomására építő pusztító ideológiákat csak egy olyan új ideál, társadalom képével tudjuk összetörni végül, amelyek a javakért való versengésre kínálnak alternatívát, és a közös érdekek mentén toboroznak új közösségeket, amelyek egyszerre radikálisabbak gazdasági céljaikban és erkölcsösebbek etikájukban, mint a szélsőjobbos kényszerközösségek.

Magyar keretben persze csak akkor lehet ilyen kommunitásokat, a „demokrácia laboratóriumait és műhelyeit” (Étienne Balibar) tömegesen létrehozni, ha a nyugat-európai feszültségek is csökkennek. A munkát elkezdeni azonban nem lehetetlen, főleg hogy a hagyományos baloldalon kívül a még mindig nagyon erős és sokak fantáziáját nyilván megmozgató kereszténység egyes közösségei ebben szövetségeseinkké is válhatnak.

A kiút tehát végül nem középutas, hanem nagyon is összetett: pontos helyzetelemzés, áldozatkészség, és megannyi ember mindennapos, ma is folyamatos, közösségszervező munkája kell hozzá. Mindennek ma valószínűbbnek tűnő alternatívája a fokozódó káosz, kiszolgáltatottság és háború.

Ezen a helyzeten jól felfogott önérdekünkből kell változtatnunk.