2018. június 1. Közel két hónapja érte el a Fidesz harmadik kétharmados győzelmét. A magyar lakosság jelentős része messze a létminimum alatt él, a 18 éven aluliak egyharmadát mélyszegénység sújtja. A szabad sajtó nagy részét beszántották, a demokratikus intézmények sorra alakulnak át a Fidesz öklévé, éppen a bíróságok függetlensége van soron az alkotmányozó többség előtt.

Az ellenzéki pártok egymást marják, az LMP-ben az Etikai Bizottság határozott tisztogatásba kezdett. Az önálló indulás feltétlen hívét, Sallai Róbert Benedeket kizárták a pártból, az összefogáspárti Hadházy Ákost két évre eltiltották minden tisztség viselésétől. Az Országos Elnökséget teljesen lecserélték, másodvonalas, eddig alig ismert figurák kerültek a vezetési pozíciókba. Azt hinnénk, eljött a szembenézés ideje, a konzekvenciákat levonják, a hibákat beismerik, visszatérnek a párt eredeti célkitűzéseihez és módszereihez.

Mindeközben Kendernay János, frissen megválasztott elnökségi tag, a napfénynek megörülve lő egy szelfit a Szabadság-hídon. Éppen egyedül ülve az autójában, ami történetesen egy kabrió. Természetes viselkedése egy egészséges embernek, nagyobb bűnt is követtek már el.

De vajon igazuk van-e azoknak a környezetvédőknek, akik szerint egy zöldpárti politikusnak nem hiteles egyedül vezetnie Budapest belvárosában? És igazuk van-e a rendszerkritikus választópolgároknak, akik szerint nem hiteles ellenzéki politikusként látványosan urizálva kabrióban szelfizni?

Mi, akik az elmúlt években a magyar politikában mind a Fideszt, mind a 2010 előtti baloldalt  elutasítottunk, valamikor nemes céllal kezdtünk el a közélettel foglalkozni. Nem csak a demokrácia lebontásával volt problémánk, nem csak a határon túliak elleni uszítással, nem csak a szemkilövetéssel és a sajtószabadság csorbításával. Gondunk volt a hatalmas fekete autókkal járó öltönyös férfiakkal, Habony Árpád háromszázezer forintos cipőjével és Botka László milliós órájával is. Gondunk volt a helikopterezéssel, a sokszáz négyzetméteres balatoni nyaralókkal, de a budai villanegyedekben lakó „szociáldemokratákkal” is.

Sallai Róbert Benedek bocskaija, Schiffer András bumfordi Vasas-kabátja, Vágó Gábor bajusza és mellénye nem csak a stílus hiányáról vagy az ódivatúságról tettek tanúbizonyságot, annál többet jelentettek. A kerékpárral és busszal munkába járó politikusok, a traktorral tüntető képviselő nem jelentett egyet az elmaradottsággal. Ezek az apró, százalékban nem mért, Rónai Egon műsorában soha el nem mondott dolgok nem voltak benne a programunkban. Nem voltak benne egyik 7, 10, 12 vagy akárhány pontos követelésünkben, amit az elmúlt esztendőkben kiadtunk. Mégis, ha valami, akkor ezek az alig látható jelek árulták el legtöbbet politikai kultúránkról, közösségünkről.

A mi céljaink nem csak számokban és ígéretekben voltak mérhetők. Nem csak többkulcsos adórendszert, jobb oktatást és működő egészségügyet szerettünk volna. Ezek is fontosak voltak, de mondanak hasonlókat olyan pártok is, amelyek egy évtizede kormányon még messze nem voltak ennyire progresszívek.

Mi nem csak kormányváltást, nem elitváltást akartunk, hanem annál sokkal többet. Stílusváltást, és a politikai kultúra teljes megújítását.

Azt hinnénk, hogy az LMP megalakulása után tíz évvel, a harmadik kétharmados vereség után két hónnappal a párt végre mélyen magába néz és megpróbálja megkeresni gyökereit, kapcsolatait a választópolgárokkal. Azt hinnénk, előveszik a bocskait, a Vasas-kabátot, a mellényt és a tízezer forintos, kopott zakókat, és megint arról hallhatunk majd, miért lesz más a politika egy olyan országban, ahol a 18 év alattiak harmada mélyszegénységben él.

Eközben mi történik? A párt elnökségi tagja piros csokornyakkendőben szelfizik kabriójában a Szabadság-hídon. Néhány héttel ezelőtt Ungár Péter parlamenti képviselő a magyarországi viszonyoktól és szokásoktól teljesen idegenül, fehér öltönyben megy be az ATV-be nyilatkozni. Mintha egy kilencvenes évekbeli Los Angeles-i koktélpartyból tévedt volna oda.

Lehetett nem szeretni a bocskait, a traktort meg a Vasas-kabátot, de azokról a politikusokról még el lehetett hinni, hogy a földeken és az utcákon, emberek között szocializálódtak. Nem pedig amerikai sorozatokban és nyugat-európai szalonokban.

Természetesen lehet valaki nagy környezetvédő, ha autóval, egyedül járkál a belvárosban. (Ahol pártja egyébként visszaszorítaná az autós közlekedést). Lehet valaki szolidáris és szociálisan érzékeny, ha a Rózsadomb tetején egy villában lakik. Sőt, még az is lehet meggyőződéses rendszerkritikus, aki történetesen kabrióval jár.

De vajon lehet-e hiteles is mindeközben?

Van az ősrégi LMP-s vicc, aminek – úgy érzem – minden hónappal gazdagszik a jelentése.

• Messze van még az ökopolitika, komám?
• Hát barátom, most már aztán igazán messze.

(címlapkép: Facebook / Kendernay János)