Timothy Snyder történész, a 20. századi autoriter rezsimek neves kutatója a Washington Postban írt véleménycikket. Snyder szerint az internet és a közösségi média technológiái ahelyett, hogy a szabadságot hozták volna el, éppenséggel olyan viszonyokat hoztak létre,  amelyekhez hasonlóak a 20. századi fasizmusok során egyszer már tőrbe csalták az embert.

A Yale professzora szerint a kezdeti lelkesültséget cáfolva az internet nem hozta el a szabadságot az embereknek, éppen ellenkezőleg: a világ ma sokkal kevésbé szabad, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Az internet korában felnövő fiatalok sokkal kevésbé törődnek a demokratikus jogokkal és intézményekkel, és szimpatikusabbak nekik az autoriter rendszerek, miközben a világháló a szabadságunkra törő zsarnokok fegyvere lett. Ezt láthattuk az orosz bot-hadseregek amerikai választásba való beavatkozásakor, vagy akkor, amikor a 2017-es németországi választás előtt a pártok megegyeztek az ilyen eszközök mellőzésében, és az alkuba csak a szélsőjobboldali Afd nem ment bele.

De miért alkalmas az internet, és főképpen a közösségi médiák a társadalom működésmódjainak alapvető átalakítására?

A történész szerint arról van szó, hogy míg a demokráciák a privát és a nyilvános tér elválasztására alapulnak, az internet ez ellen a struktúra ellen indít támadást.

A sajtó vagy a tudományos intézmények a modern demokráciában a nyilvánosság gerinceként működnek, hivatkozási pontokat szolgáltatnak a politikai közösségnek, amelyek alapján meg lehet megvitatni a közösség kérdéseit. Az internet azonban megszünteti a privát és a nyilvános tér kettősségét, amikor arra ösztönöz, hogy a privát érzéseinket összekeverjük a tényekkel, amelyeknek a közös valóságban kellene gyökerezniük. Ez a késztetés talán az emberi természet gyengeségéből adódik, csakhogy az internet lehetővé teszi számunkra azt, hogy a virtuális világban mindent, amit igaznak szeretnénk hinni, valóságként éljünk meg. Mi több, Snyder szerint ez az alapvető működési módja.

Azt gondolnánk, hogy amikor rákeresünk valamire, olvasunk egy kommentsort vagy videókat nézünk a youtube-on, a lehetőségek végtelenségét nyújtó számítógépet eszközként használjuk, racionális lényként. Ez Snyder szerint nagyon hízelgő perspektíva, de végső soron végzetes önbecsapás.

Az algoritmusok, amikkel ilyenkor valójában szemben állunk, ugyanis – szemben a modern nyilvánosság intézményeivel, amelyek mindannyiunkra azonos valóságot kényszerítenek – preferenciáink, személyiségünk hosszú és felejtésbiztos tanulmányozása alapján egy ránk szabott valóságot hoznak létre.

Vagyis Snyder nem másról, mint az internet és a közösségi médiák által elhozott „post truth” valóság közhelyéről beszél, és azt veti fel, hogy hogyan játszik ez a valóság az autoriter politikosok kezére. A történész szerint arról van szó, hogy az internet és a közösségi médiák által létrehozott nyilvánosságban semmi nem akadályoz meg minket abban, hogy azt halljuk, amit hallani szeretnénk. Ez pedig könnyű terep azok számára, akik az érzelmeinknek és vágyainknak hízelgő, manipulatív propagandával bombáznak minket, a valóság próbáját megkerülve.

A 20-as és ’30-as évek fasisztái a társadalmat egymással kibékíthetetlen módon szemben álló mi-re és ők-re osztották. Az ellenségkép felépítéséhez egy mítoszt is fel kellett építeni, a rendszer célja a nyilvánosság, a demokratikus intézmények, a sajtó és a jog lebontása volt annak érdekében, hogy a karizmatikus vezető és a köré épített mítosz akadálytalanul hódíthassa meg az egyént is.

A kortárs politikai mítoszok terjesztésének és a propagandának pedig tökéletes terep az, ahogyan az okostelefonjaink és a Facebook hírfolyama rendszerezi a figyelmünket. Ezek programozásában eleve olyan pszichológiai taktikákat alkalmaznak, amelyek folyamatosan apró kielégüléseket adagolnak, és ezáltal tartanak onlájn. Vagyis ha egyszer sikerült megragadni a figyelmünket, könnyen a propaganda csapdájába estünk.

A 20. század fasisztáihoz hasonlóan, a kortárs autoriter politikusok sikere abban áll, hogy erodálni tudják a közös tényeken nyugvó valóságot. Az USA-ban élő Snyder kézenfekvő módon Trumppal példálózik, aki folyamatos tweetjeivel szélsőséges érzelmeket, egyesekben felháborodást, másokban lelkesültséget vált ki, és így építi a virtuális térben elképzelt ellenfelekkel, az állampolgárok karikatúráival hadakozó virtuális közösségeket.

Snydernek nem önmagában azzal van a baja, hogy az érzelmek a politikába keverednek. Csakhogy az autoriter vezetők célja az érzelmeink felkorbácsolásával nem a közösség megerősítése, és a valóság megjavítása, hanem az, hogy az érzelmi reakciók alapján megosszák a társadalmat, és éppenséggel eltántorítsanak a cselekvéstől.

Nem arról van szó, hogy az internet nem segíthet minket a demokratikus politikai célokért folytatott küzdelemben. Csakhogy amikor ez törénik, akkor a történész szerint az internetet mozgósító eszközként használjuk, ha úgy tetszik, saját maga ellen, azért, hogy kimenjünk az utcára, a valós világba.

Amikor Putyin vagy Orbán a jogállamért tiltakozókat fizetett vagy idegen ügynököknek próbálja beállítani, akkor pontosan ez ellen e folyamat ellen tesz: próbálja visszatuszkolni az embereket a valóságból a fikció világába, ahol uralni tudnak minket.

Itt a társadalom megosztása sokkal hatékonyabban működik, mint a fizikai valóságban, hiszen valójában virtuális ellenségekkel viaskodunk, az ellenségeink karikatúráival, ha úgy tetszik.

Snyder azzal zárja cikkét, hogy noha a Szilícium-völgy és az oroszok, avagy Soros és Orbán felé irányított düh érthető, amikor ezekben az érzelmeinkben merülünk el, szem elől tévesztjük a valódi kérdést: hogyan lehetséges, hogy az ember, magányából és hiszékenységéből adódóan újra hagyja magát becsapni, ezúttal algoritmusok és botok által.

(Címoldali kép: Wikipédia)