Gyárfás Tamás április 17-ei őrizetbe vétele óta a Fenyő-gyilkosság ügyének legújabb konkrét fejleményei mellett kevés szó esik a történet vadkeleti leszámolásokkal tűzdelt kontextusáról, a vadkapitalizmus „olajos” maffiavilágáról. De ha alaposabban szemügyre vesszük a médiavállalkozások és a bűnszervezetek kapcsolatát, sokkal többet érthetünk meg az elmúlt hónap fejleményeiből is – pontosabban azt, hogy mi, földi halandók talán soha nem fogjuk érteni, mi zajlik a volt úszószövetségi elnök körül.

Gyárfás Tamás történetének fontos mozzanata az, hogy merőben más utat tett meg odáig, hogy egy – akár nyomtatott, akár szóban elhangzó – mondatban szerepeljen a magyar maffia szereplőivel, mint a hazai szervezett bűnözés legtöbb ismert alakja.

Amerikai pénz

Gyárfás sportújságíróként még az 1984-es Los Angeles-i olimpián ismerte meg Bodnár György jómódú emigránst, akivel ketten indították el 1989 januárjában a Sport Plusz nevű sportbulvárlapot Magyarországon. Ezután ügyvezető lett Bodnár első nagy magyarországi vállalkozásában, a Szaknévsor nevű sárga telefonkönyvet kiadó, 1988-ban alapított HTD Szaknévsor Kiadó Kft.-ben.

Gyárfás a Sport Plusz munkálatai kapcsán ismerte meg Havas Henriket, akin keresztül később kapcsolatba került a Székely Ferenc újságíró által alapított Nap TV-vel. Az első hazai kereskedelmi magántelevíziót a kezdeti bukdácsolásból amerikai kapcsolata segítségével mentette ki: Bodnár tette ugyanis lehetővé, hogy rendezze a csatorna anyagi hátterét úgy, hogy a továbbiakban ő értékesítette a reklámidőt és biztosította a pénzt a működéshez. Gyárfás tehát amerikai eredetű milliókkal tört be a vadkapitalizmust kóstolgató magyar médiapiacra.

Olajozott gépezet

Ugyanakkor mindez azon a Magyarországon történt, amely a következő években gazdasági rendszerváltás hevében a gátlástalan nagyvállalkozók játszóterévé vált, ahol a gázolaj nem csak a járműveket hajtotta, hanem egy – bizonyos tőkenagyság felett – kikerülhetetlen méretű feketegazdaságot is. Így Gyárfás – noha a saját muníciója nem az olajozásból származott – akarva-akaratlanul részévé vált annak a kapcsolati hálónak, amelynek gyakorlatilag minden szála csak úgy ragadt a szőkített háztartási tüzelőolajtól, és amely körökön kívül valamire való milliárdos alig mozgott Magyarországon.

Az a médiapiac ugyanis, amelynek Gyárfás Tamás prominens szereplője lett, törvényszerű kölcsönhatásban állt a szervezett alvilággal. Mert bár a sajtótermékek gazdát cserélhettek úgy is, hogy az adott tranzakcióra semmilyen közvetlen befolyással nem volt a Portik Tamás-féle energolos banda, vagy akár a „Váci Hetekként” elhíresült Prisztás Józsefhez tartozó érdekkör, a nagy kiadók működtetőinek mégis „térfelet” kellett választaniuk az egymást a 90-es években halomra mészároló maffiózók kétpólusú pályáján. A médiavásárlásokhoz ugyanis rengeteg pénz kellett a tulajdonosoknak, az „olajos” bűnözőknek pedig egyrészt pénzmosási szolgálatokra, másrészt politikai kapcsolatokra volt szükségük, a kiadók pedig mindkét feltételnek megfeleltek.

Így hamar kialakult a két szféra együttműködési mechanizmusa: az alvilág készpénzzel látta el a vállalkozókat, aki ezért cserébe a médiacégen keresztül átfuttatta a szervezett bűnözői körök piszkos pénzeit, kifehérítve (vagy legalábbis halványítva) azok eredetét. Mindeközben a nagypolitika – miután a pártok érdekeltek voltak mind a médiabefolyás szerzésében, mind saját gazdasági hátországuk erősítésében – hathatós közreműködése nyomán az igazságszolgáltatás többnyire szemet hunyt, vagy legalábbis csak a ködöt szurkálta az olajozás és a médiapiac összefonódásai kapcsán.

Ezen a pályán csapott tehát össze a média még érintetlen és már meghódított területeiért Gyárfás Tamás nagy riválisával, Fenyő Jánossal, aki szintén Amerikából hazahozott pénzből indult, majd videokazetták kölcsönzéséből és értékesítéséből „rúgta be” cégét, a Vicót. Mint ismert, és amint azt a Fenyő-gyilkosság kapcsán újra és újra felidézik, Fenyő János bizalmasa és pszichológusa, Perczel Tamás halála előtt, 2004-ben a Számvetés című dokumentumfilmben úgy fogalmazott: Fenyő és Gyárfás kegyelmet nem ismerő, már-már vérre menő küzdelmet folytatott azért, hogy a másikról minél több és minél mocskosabb információt megtudhassanak és kiszivárogtassanak. Ezek a kijelentések pedig az áprilisban az ügyészség által felhasznált Portik-féle hangfelvételekig a legerősebb hivatkozási alapot jelentették Gyárfás érintettségére.

Ennek persze bőven volt látszatja: a Színes RTV újság megvétele, a Napkelte című tévéműsor szerkesztési jogának „bitorlása”, az MTV elnökségénél indított egyik fegyelmi eljárás, az Úszószövetség elhíresült fantomjegyzőkönyve, az OTP támogatásának elvesztése és a Gyárfás elleni adócsalás vádja miatti büntetőeljárás kiemelt tárgyalása a Népszava hasábjain mind olyan nyilvános aktusai voltak a Fenyő és Gyárfás közötti konfliktusnak, amelyek a kivégzéshez vezethettek. Perczel ugyanakkor egyrészt megnevezte Gyárfáson kívül Székely Herbertet és Princz Gábort is mint lehetséges felbujtókat, másrészt kijelentette, hogy maga sem tudja, mi az igazság.

Láthatatlan kéz

Perczel mondandójának ugyanakkor talán nem is a legfontosabb részlete, noha nyilván sokak prekoncepcióját igazolta, és értelemszerűen magát Gyárfás Tamást sem segíti éppenséggel jelenlegi helyzetében. Sokkal érdekesebbek azonban azok a – szintén sokszor idézett – Perczel-mondatok, amelyek a hatalmon lévő politikusok és a titkosszolgálatok szerepét pedzegetik, és amelyek még inkább segítik megérteni a 90-es évek „piaci” harcainak logikáját. Például amikor arról beszél, hogy az ellenfelei kétes ügyeiről vaskos paksamétákat összeállító Fenyő Gyárfásról szóló terhelő anyagából húsz oldal eltűnt Kuncze Gábor akkori belügyminiszternél. Vagy mikor azt mondja, hogy ő maga a nemzetbiztonságiaknak mindent elmondott már, amit a Fenyő-gyilkosságról tudott, és valójában ők azok, akik elhallgatják a részleteket. Szerinte akárhogy is történt, a politika végül az egyik félnek elengedte a kezét, a másikét pedig szorosabban fogta.

Aztán ott van Kovács Lajos, a Fenyő-gyilkosság egykori főnyomozójának nyilatkozata, aki úgy tudja, hogy Horn Gyula személyesen próbálta békíteni a két médiamogult. A tágabb kontextust figyelve pedig csak ott motoszkál a külső szemlélőben az is, hogy az összes leszámolás atyjának elkönyvelt Portik Tamás, és az olajos botrány „motorja” az Energol körül a kezdetektől titkosszolgálati kapcsolatokat emlegettek, az ellene irányuló nyomozások célegyenesében pedig rendre személyi változásokat eszközöltek az illetékes rendőri szerveknél, hogy az ügyből végül ne legyen semmi.

Ezek a mondatok még akkor is teljesen más keretbe helyezik a történteket, ha Perczel Tamásról történetesen azt is tudni lehet, hogy Fenyő halála előtt éppen a Népszava „jobbra fordításával”, és a választások befolyásolásával kísérletezett, így az ő szavait sem árt kellő távolságtartással értékelni. Mégis: mindezek tudatában nehezen hihető, hogy ma élő magyar állampolgár ismerni fogja a kristálytiszta igazságot akár arról, hogy ki ölette meg Fenyő Jánost, akár pedig arról, hogy kinek állt érdekében az, hogy legalább húsz évig valóban ne derüljön ki semmi érdemleges erről az ügyről.

Félreértés ne essék, az nem hírértékű információ, hogy a nagypolitika és a titkosszolgálatok érintettek és érdekeltek voltak 90-es évek piszkos üzelmeiben. Csupán rámutat arra, hogy az áprilisban új erőre kapó botrányról sem fog kiderülni, hogy az, ami ezután következik, az az igazságszolgáltatás diadalmenete lesz-e, vagy egy szégyentelen koncepciós per továbbgyűrűzése – ahogyan az sem, hogy a valóság a fenti két végpont közti skálán pontosan hol is helyezkedik el.

Annak persze az akkori piaci mechanizmusok megértése után vitán felül kell állnia, hogy Gyárfás Tamás zakójára tapadt némi olaj. Vagy azért, mert valóban igénybe vette olyan emberek „szolgáltatásait”, hogy megszabaduljon riválisától, akik valóban érintettek voltak a maffiabizniszben; vagy pedig azért, mert a rendszer működéséből adódóan kénytelen volt üzleteket kötni ezekkel az emberekkel – mint ahogyan egy védett tanú 2015-ben be is számolt olyan tárgyalásról, ahol Fenyő, Portik és Gyárfás is személyesen jelen voltak. Emellett pedig Gyárfás és Portik ingatlanbiznisze sem éppen a médiavállalkozó és a maffiaréteg közti távolságról tanúskodik, és hát a legújabb bizonyítékok is kettejük beszélgetéseiből származnak.

Párhuzamos Gyárfás-valóságok

Az azonban, hogy ezen túlmenően kapunk egy olyan narratívát erről a történetről, amelyben Gyárfás Tamás sem az ártatlan áldozat, sem a patás ördög szerepét nem tölti be, még egy tényező miatt igen kétséges. Ez a pedig a Gyárfás-Fenyő ügy médiareprezentációja, amely húszéves történet létére meglepően jól érzi magát az „igazságon túliságot” és a párhuzamos valóságokat közvetítő média világában.

Abból fakadóan ugyanis, hogy rengeteg a hiányzó láncszem, a deus ex machinaként a történetet medrében terelgető titkosszolgálati beavatkozás, ez a sztori tökéletesen átláthatatlanná és kibogozhatatlanná válik az egyszerű magyar állampolgár számára, aki emiatt másra sem vágyik, mint hogy kapjon egy egyszerű, érthető értelmezést erről az egyébként izgalmas krimiről. A magyar médiában megjelenő értelmezések ennek megfelelően ugyanolyan határozott törésvonalak mentén írják le a hozzájuk eljuttatott információk alapján a vélt igazságukat, mint más, valamivel egyértelműbbnek tűnő politikai témákban.

Kezdve a témában mindig szembeötlően jól értesült kormánysajtó narratívájával, amely minden, az olajozáshoz köthető sztorit az 1994 és 1998 közötti MSZP-SZDSZ-koalíció boszorkánykonyháján kiagyalt, és az Energolon keresztül végigvitt tökéletes bűntény folyományaként vezet le, és amely elsőként írt Gyárfás legutóbbi őrizetbe vételéről is, akit nem habozik egyúttal pellengérre is állítani. Aztán ott volt a Heti Válasz első májusi száma, amely belügyminisztériumi forrásokra hivatkozva valami sokkal „grandiózusabb” ügy részeként jelölte meg Gyárfás legújabb botrányát.

Érdekes eset volt Kisberk Szabolcs filmjének, a Magyar Média Mecenatúra által 8,6 millió forinttal támogatott, a köztévén leadott Vérösvénynek a cenzúrázása, amelynek vágott verziójából ki kellett sípolni Gyárfás nevét. Az is beszédes volt, hogy Tasnádi Péter sztoriját arról, hogy Gyárfás megbízta őt Fenyő eltüntetésével, ám ő csak a pénzt vette fel mindezért, a tények makacsságának ellenére sikerült homlokegyenest más előjellel tálalnia egyik, illetve másik sajtóorgánumnak. A skála másik (nem kormánypárti) végén a HVG és a Zoom már egyenesen Gyárfás ártatlansága mellett hoz érveket.

Az, hogy ezt a történetet hányféleképpen lehet elmesélni – mint ahogyan mesélik is – kiválóan mutatja, hogy milyen sok érdek akadályozta, vitte félre a Fenyő-nyomozást. Gyárfás Tamás zakójáról pedig talán már soha nem fogjuk biztosan tudni, hogy az olajfoltokon kívül vér is jutott-e rá.