Május 8-án délelőtt a Kossuth téren szidalmazták és leköpték a tüntetők a református egyház három vezető tagját. Az eset nagyon nem tetszik nekem sem, de sajnos túl sok dolog van, ami nem tetszik ma ebben az országban. Pont ezért, aki reálisan szemléli az ország elmúlt 30 évbeli történéseit, annak azzal a lendülettel, ahogy elítéli ezt az esetet, érdemes nem a propaganda nyelvén végignéznie a történéseket, és kitekinteni arra is, kik és miért voltak ott azon a délelőttön, és hogy miért alakulhatott ki ez a helyzet.
A köpés és dulakodás esete a magyar médiában ma többféle keretben értelmeződik.
Gulyás Gergely és Kocsis Máté már kijelentette, hogy itt az egyházat érte támadás az ellenzék részéről. Szerintük az történt, hogy az ellenzék által felhergelt tömeg az egyházat támadta meg.
Nyilván ez egy oltári baromság. A tüntetőknek fogalmuk sem volt arról, hogy ki az, aki kijön a parlament kapuján, csak a hatalom képviselőit látták bennük, akik a díszülésről tartanak kifelé. Mint ahogy nyilvánvalóan csak és kizárólag propagandacélokat szolgál a teljesen szervezetlen tömeg egyéni tagjainak egységesként láttatása is.
Nem a parlament körül lévő 1000-1500 ember köpött egyként, hanem egy ember, volt még kb. 10, aki dulakodott, és igen, voltak jó páran, akik kiabáltak. Nem az egyház ellen, hanem a hatalom ellen.
Aztán nem lehet nem észrevenni a szereplők bemutatása közötti különbséget. A református egyház vezetőiről tudjuk kicsodák, nyilván ők tisztességes emberek, áldozatok, akik úgy kerültek a parlament alakuló ülésére, mint Pilátus a krédóba.
Ezzel szemben a tüntetők egy homogén massza, akikről annyi derül ki, hogy erőszakosak, köpdösnek. Nem olyan emberek, akiket máskor a tévében látunk. Nem okos professzorok, nem megbecsült tagjai a társadalomnak, nem csillogó szemű diákok, hanem hétköznapi emberek. Csak ugye a hétköznapi emberek látványát nem szoktuk meg. És mivel egy masszáról van szó, azt se tudjuk meg, nekik mi a történetük, ami kivitte őket a térre, és arra hajszolta, hogy dulakodjanak a rendőrökkel, hogy köpjenek, hogy üvöltözzenek.
Márpedig van oka, hogy ezek az emberek ott, akkor és úgy tüntettek. És nem az az oka, hogy felheccelte őket az ellenzék, ahogy a Fidesz próbálja sulykolni,
inkább az az oka, hogy eltaposta őket a mindenkori hatalom, és nem maradt más lehetőségük, mint így kifejezni magukat.
Akkor délelőtt a Kossuth téren főleg vidéki és főleg alsó középosztálybeli emberek tüntettek. Pár emberrel beszélgettem (vagy fél füllel hallottam), a történetüket elmondva pedig talán kirajzolódik a konfliktus, amiből csak a megsértett református vezetők maradtak. A dulakodásban például részt vett az a vidéki férfi, aki a gyerekével jött el tüntetni Budapestre még előző este. Az ő folyóparti kertjét természetvédelmi területnek nyilvánították, majd odaadták egy helyi kis oligarchának (egyébként ő nem szavazója az ellenzéki pártoknak). De ott voltak a tömegben a devizahitelesek, vagy ott volt a néni, akinek gyereke külföldre ment, és még soha nem láthatta a négyéves unokáját. Vagy ott volt a kisnyugdíjas, aki nem tudja megvenni a gyógyszerét sem a 60 ezer forintos nyugdíjából. Ott volt a nyugalmazott rendőr, aki alig jön ki a nyugdíjából. Ott volt a leszázalékolt férfi, aki egy munkahelyi baleset után vesztette el az állását, és nem tud dolgozni, de lényegében a megélhetéshez nem elegendő nyugdíjat kap.
Ezt a tömeget nagyjából ők alkották, a megnyomorítottak és megalázottak, és az ő dühük – teljesen jogos dühük – zúdult a hatalmat jelképező emberekre, akik kiléptek a parlament kapuján.
Ezeket az embereket nem az ellenzék dühítette fel, hanem az a magyar élet, amit élniük kell.
A végtelenül egyenlőtlen ebben a történetben pedig az, hogy most, amikor egyértelműen nem jártak el úriemberhez méltóan, és elkövettek egy hibát, mert nem ismerték fel a református egyház vezetőit (tényleg ki ismerné fel őket az utcán?), és a dühüket nem válogatták meg a spanyol etikett szabályai szerint, egyszerűen csürhe lesznek a művelt olvasó szemében. És az ő szavukat nem adja ki az MTI, nem kerül be a történetük a médiába. Semmi esélyük sincsen arra, hogy kiderüljön, miért jártak el úgy, ahogy.
Pedig sejthetjük, hogy ezek az emberek nem szórakozásból vannak kint, hanem valami eltört bennük, és ki kell adniuk a dühüket, és akkor sem számíthatnak semmi szolidaritásra, mert a nagyméltóságú emberek között célt tévesztett a dühük.
Persze ez nekik nem lesz meglepő, mert valójában ebben az országban soha a büdös életben nem számíthattak egy perc szolidaritásra sem.
Nekem se tetszik a köpködés, ha lehetne, meg nem történtté tenném azt, ami a református egyház vezetőit érte,
de a szolidaritásom elsőként sajnos nem tud az ő egyébként valószínűleg tényleg rémisztő és megalázó tízperces helyzetük felé fordulni elsőként, amikor ezzel szemben tönkretett életek állnak.
Mert most mégiscsak az történik, hogy az Echo TV megmutatja a fogatlan nénit (ahogy 2006-ban a Kossuth téri tüntetőket mutatták), hogy felkínálja nézőinek a proli ellenséget, hogy beindítsa a valoságshow-k működési mechanizmusát, amely segít, hogy belenyugodj az életedbe, mert láthatod, hogy vannak nálad rondább, idiótább és nyomorultabb emberek is.
Miközben ennek a fogatlan néninek van egy élete, egy története, egy tudása a világról, és ez a fogatlan néni a mi honfitársunk, a mi szomszédunk, aki pontosan ugyanannyi tiszteletet érdemel meg ismeretlenül is, mint bárki más. És akinek az életével pontosan ugyanannyira kéne törődnie a mindenkori politikának és médiának, mint a református egyház vezetőjének életével.
Abban a pillanatban pedig, amikor a Kossuth téri helyzetről a református egyház egyik vezetője azt az értékelést adja, megértés és megbocsájtás helyett, hogy a tüntetők „mintha arra játszottak volna, hogy kiprovokáljanak egy pofont a rendőröktől”, akkor én biztosan a csürhével vagyok.
