Bármiféle emberi – tehát politikai – közösség sajátszerűségét, a „közösségnek lenni” érzületét, a közösséghez való tehetséget a történeti érzék jelenléte mutatja.
Amikor Magyarország örökös miniszterelnöke március 15-én egyszerre unott és eszelős, rekedt ordítással előadja a „félelmetes zsarnok” nevű, B kategóriás magánszámot (papírból olvasva) a Kossuth téren, megfeledkezik róla, hogy március 15-e mégiscsak Petőfi napja.
Petőfi pedig jakobinus volt és republikánus.
Amikor az örökös miniszterelnök, fényesen megnyervén az országgyűlési választásokat és újfönt mellőzvén akárcsak a futó célzást politikájának tartalmára, eldalolta – az őt testvériesen átkaroló helyettese, a népszerű szarvasvadász társaságában – a Kossuth-nótát, akkor is elfelejtette, hogy ki volt Kossuth.
Kossuth liberális volt és szabadkőműves.
Eszünkbe kellene hogy jusson, akárhányszor elénekeltetik velünk a himnuszt gyermekünk iskolai ünnepélyén, hogy ki volt Kölcsey: „a törvényszékek elrendezésének”, a jogállamnak, a törvény előtti egyenlőségnek a fanatikus és doktrinér híve, az első magyar parlamenti képviselő, aki elvi okokból mondott le a mandátumáról (Kossuth Lajos aznap szétküldött szamizdat Országgyűlési Tudósításait gyászkeret övezte). Az ő, a Deák, Eötvös, Lukács Móric, Szemere szellemét a Magyar Helsinki Bizottság épp betiltott börtönprogramja folytatja: a Vélemény a fogházjavítás ügyében már 1838-ban megjelent, a reformkor egyik fő témája volt – és ma…!? A börtönviszonyok pokoliak ma is, ámde most nincsenek felelősségteljes, humanista államférfiak, akik tudnák, hogy az emberséges büntetés a civilizáció egyik legfontosabb jele…
A Hymnus éneklése a magyar diktatúrák rossz szokása.
Hagyják meg a szabad magyar társadalomnak, ha majd egyszer létrejön: Kölcsey nem nekik írt.
A magyar kultúra – a régi, az igazi – a szabadságküzdelem, a forradalmiság kultúrája. A szegény magyar jobboldalnak nincs kulturális múltja. Csak politikai jelene. És jövője. De szálljon le a reformkorról és 48-ról. A liberálisok, az egalitárius reformerek szidalmazásáról. Együtt a kettő nem megy.
Csak hát akkor mit fognak szavalni és énekelni.
Csak ellenfeleik írtak emlékezetes verseket és dalokat. Igaz, amúgy nem mentek semmire. A versek, a dalok, az értekezések a fogházjavítás ügyében, a vagyontalanok jogorvoslatának ügyében, a hivatalviselés ügyében: érthetetlenek ma már. Az egész valami piros-fehér-zöld izé, amelyben úgy tetszik, mintha Görgei (nem Görgey!) és Horthy egykutya lenne, hiszen mindketten hivatásos katonák voltak.
De hát ez már így volt az 1880-as években is: reakciós eklektika. Ma a Kossuth (!) téren a nevetséges Horthy-korszakbeli Kossuth-emlékmű mellett ott van Kossuth és hagyatéka két legnagyobb ellenségének, Andrássynak és Tiszának a nevetséges szobra; a nagyképűség emlékműve, a nevetséges Országház mellett, amelyet fölavatásakor kikacagott minden jó ízlésű ember. Mivel már senki nem tudja, mit gondolt Kossuth, Andrássy és Tisza, és miután már mindenki hozzászokott az olyan mulattató esztétikai botrányokhoz, mint az Országház vagy a Halászbástya, ez nem számít – ahogy öregszenek ezek a kődarabok, úgy az egyre tudatlanabb ifjú nemzedékek egyre meghatottabban emlékeznek a réginek tetsző (színtiszta modern utánzat és pastiche) Kossuth térre, akárcsak az ókorra.
És most itt a május elseje.
Eltemetve a történelmi hordalék alatt.
Immáron másodszor fog a neokonzervatív, mérsékelten nacionalista, polgári hipszterpárt május 1-jén fölvonulni. Még jó, hogy Orbán miatt javarészt megszűntek a magyarországi újságok, mert különben megírnák ismét, hogy a „prolik” – ez a szó szeretetteljesen használt főnévből gyalázkodó melléknév lett – sört vedelnek és virslit zabálnak, továbbá lufbalmokat tartván kezükben, izzadnak a lizsében. Az idióta baloldaliak pedig, akiknek semmi közük a munkásokhoz, ott téblábolnak a kiszáradt fűben, a csikkek között.
Két éve még „komoly” marxista cikket írtam ugyanitt május 1-je alkalmából, a neonáci és neosztálinista trollok legnagyobb gaudiumára. Még kifogásoltam és bíráltam azt, ami ma a teljes kelet-európai és közép-európai valóság. Ma már a baloldal jelentős – nem tudni pontosan, mekkora – része is beadta a derekát az etnicista korszellemnek, és a közvéleményhez (amelyet „a nép”-nek tart) óhajt alkalmazkodni. Mintha a közvéleményt nem a tőkés rendszer és az uralkodó osztály irányítaná. Mintha soha nem mondta volna Marx, hogy az uralkodó eszmék az uralkodó osztály eszméi. Ez se újdonság.
Leninnek és Rosa Luxemburgnak 1914-ben volt bátorsága kisebbségben maradni, amikor a (majdnem) teljes szociáldemokrácia (és mellesleg a [majdnem] teljes haladó értelmiség) megadta magát a háborús nacionalizmusnak és imperializmusnak. Elszigetelt félbolondnak tekintették őket, már amennyiben bárki törődött velük.
Pedig akkor még sok tízmillió ember, mindenekelőtt sok tízmillió munkás hivatalos és nyilvános hitvallása volt a nemzetköziség. Ezért nevezték őket „hazátlan bitangoknak” (vaterlandslose Gesellen).
Ezt a büszke címet mi, mai magyar baloldaliak, sajnos még nem érdemeltük ki.
A tőlünk világnézetileg idegen polgári pártok – csakugyan elkeserítő és baljós – veresége miatt azt halljuk baloldali barátainktól, hogy tanácstalanok. Mintha az ő elveik szenvedtek volna vereséget. Ezek az elvek szóba se kerültek a választási periódus (csaknem egy esztendő) során. Ez a vereség valóban súlyos, és a mi munkánkat is hátrányosan befolyásolja. De vereséget a kisebbik rossz szenvedett, nem a jó. Ezen a választáson a mi pártunk nem szerepelt, mert nincs parlamenti pártunk – s ez csak akkor nem lenne baj, ha megvolna a lehetőségünk, hogy legyen parlamenti pártunk. (Mint mondjuk Szlovéniában. Ha ugyan a Levicáról mondhatjuk, hogy a miénk. Részben, talán. Portugáliában a Bloco de Esquerda – O Bloco – esetleg.)
Hazánk csakugyan rettenetes helyzetbe került, de az autentikus baloldal a küzdelemben nem vett részt, s ha igen – mármint némely baloldaliak igen – , akkor arra az időre elvesztettük szocialista jellegünket (vö. „Ady és a két meggyőződésű emberek”). A szocializmus nem szerepelt az alternatívák között.
Ebben a harcban az időleges elvföladás, úgy látszik, elkerülhetetlen volt. A kormányzat abszolút mértékben fajgyűlölő kampányával szemben nem, vagy alig hallatszottak antifasiszta hangok, és a szavazatmaximálás érdekében még amolyan jámbor demokratikus nacionalista frázisok is elhangzottak. Összefogás. Konzervatív szereplők magasztalása. Tolerancia vagy barátságos hallgatás az Orbán-ellenes jobboldallal szemben. Nem mindig, de többnyire. A választási harc finisében fájdalmas volt olvasni a Mércét.
Aztán jött a defetizmus. „Nem értettük az egyszerű embereket” – írták rendkívül egyszerű emberek. (Ezt már a Trump-választás óta halljuk; ez is csak szervetlen import.) Észrevétlenül és öntudatlanul kezdték némelyek közülünk félig-meddig átvenni a szélsőjobboldal antiliberális retorikáját: olyasmiket olvastam, hogy az antirasszizmusban (!) van valami „elitista” (!) elem: hogy mi az „elitizmus” abban, hogy tíz- és százmilliók kínhalála, pusztulása, elűzetése (a gyarmatosítástól és a rabszolgakereskedelemtől Auschwitzig és Ruandáig) érthető politikai hangsúlyt kap olyan széles mozgalomban, amely büszkén hordozza az antifasiszta ellenállás örökségét és szellemét – érthetetlen.
Természetesen senkinek se tetszik a baloldalon az összes európai kormányok meg az Egyesült Államok menekültellenes és idegengyűlölő politikája és propagandája. De ugyanazt a hibát kezdjük elkövetni, amelyet hajdan a németországi kommunisták és szociáldemokraták követtek el az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején: azt tudniillik, hogy föltételezték, a náci antiszemitizmus csak propaganda és ürügy az osztályharc frontjának megbontására (nálunk ma abban a primitív formában, hogy az etnicista-posztfasiszta kormányok fajgyűlölő harsogása arra szolgál, hogy „elterelje a figyelmet” az egészségügyről, az oktatásról, a falusi kisnyugdíjasok, a közmunkások stb. problémáiról). Nem vették észre, hogy a nácik csakugyan el akarták pusztítani a zsidókat, nem pusztán szavazatokat és befolyást akartak szerezni az uszításukkal és utcai erőszakcselekményeikkel.
Pedig ezt természetesen látni lehetett, mint ahogy látni lehet most is, hogy a rasszizmus: rasszizmus. (A rasszizmus elmélettípus: megváltoztathatatlan [negatív] tulajdonságokat föltételez – posztulál – bizonyos populációk körében, s hogy ezeket az állandókat „genetikai-fajbiológiai” áltudományos alapon vagy „kulturális” áltudományos alapon véli megállapítani, az teljesen mindegy.)
Természetesen most nem a menekültek kiirtásáról van szó, csupán arról, hogy diszkriminációs alapon elutasítják a gazdagabb országok, hogy segítsenek a menedékkérőkön, akik vagy belefulladnak a Földközi-tengerbe, vagy ott vesznek a közel-keleti vagy közép-ázsiai vagy afrikai polgárháborúkban: megszüntetésük érdekében a fehér nagyhatalmak (azért nem mondok „Nyugat”-ot, mert az orosz állam esztelen beavatkozása se kevésbé végzetes) nem tesznek semmi értelmeset. Amikor Bifo (Franco Berardi) a tengerbe fojtott menekültekről Auschwitz on the Beach címmel írt – s evvel botrányt keltett – , nyilván túlzott meg pontatlan volt, stb., de morális ösztönei jók voltak. A holokauszt egyik legfontosabb előzménye a Roosevelt kezdeményezésére megtartott Évian-les-Bains-i konferencia (1938. július 6-15.), amikor az európai államok elutasították a fenyegetett és menekülni készülő zsidók befogadását, holott Hitler akkor még talán lehetővé tette volna a III. Birodalom fönnhatósági területéről a zsidók kitelepítését (szemben a mérgesgázzal való meggyilkolásukkal) – minden bizonnyal milliókat lehetett volna megmenteni. Szóval Bifo nem túloz olyan nagyon.
Ezen túl: a nemzetközi szolidaritás is roppantul gyönge. A törökországi diktatúra (folyamatos államcsíny) borzalmai ellen külföldön senki nem tesz semmit – sőt: vannak elvetemült alakok (pl. az osztrák kormányban), akik Erdoğan rémtetteit az európai török és kurd kisebbségek ellen használják föl!
Az európai parlamenti baloldal nem sokkal jobb, mint jobboldali vetélytársai, nem szólva a szélsőjobboldal felé tájékozódó liberálisokról több országban, így Németországban is (ahol ráadásul a balpárt, a Die Linke de facto kettészakadt menekültellenes és „befogadó” szárnyra).
Május elseje a nemzetközi szolidaritás napja, amikor gondolnunk kellene a franciaországi sztrájkolókra, tiltakozókra, ellenállókra, a bebörtönzött törökországi ellenzékiek tízezreire, a fasizálódó balti államokra, Ukrajnára, Oroszországra, az újra éleződő balkáni konfliktusokra, a mindenütt – kivétel nélkül mindenütt – előretörő szélsőjobboldal dinamikájára (amelyet a „populizmus” üres, de azért hatékonyan manipulatív divatszlogenjével sikerül „ártalmatlanítani”), az újra fokozódó nőellenességre és homofóbiára, főleg Kelet-Európában, és rengeteg mindenre, amire kellemetlen gondolni.
Azt mondják, hogy a proletár internacionalizmus elavult. A proletár internacionalizmus nem azt jelenti, hogy a nemzetközi munkásmozgalom számára közömbös: a más osztályokhoz (is) tartozó „idegen fajúak” diszkriminációja (hátrányos megkülönboztetése), üldözése, gyilkolása háborítatlanul folyik, hiszen a szocialista-kommunista-anarchista (e tekintetben közös) vezérgondolat tartalma nem az osztályönzés, hanem az osztály nélküli társadalom, amelyben semmiféle diszkrimináció nem lehetséges – és a 170 éves Kommunista Kiáltvány (majd azóta a bakui kongresszus és sok minden egyéb) szerint a mozgalom minden elnyomott népet, etnikumot, társadalmi nemet véd, mert ez a mozgalom az általános emancipáció, az egyetemes fölszabadulás mozgalma.
Az, hogy a magyarországi választások során több-kevesebb fönntartással támogattuk a kisebbik rosszat – és az ellenzéki pártok elfogadták az ellenség középponti gondolatát, a kerítést: erről többször írtam, a legvilágosabb cikkemet a Jacobin közölte – , nem jelentheti azt, hogy azonosulunk a legkisebb rosszal. Az autentikus magyarországi baloldalnak (ha nem is közömbös a „mainstream” politika, sajtó, kultúra iránt) nincs keresni valója a parlamenti politikában, viszont már rég föl kellett volna figyelnie arra, hogy újabban megint jobboldali hatalomátvételre készülnek az amúgy is harmatgyönge magyarországi szakszervezeti mozgalomban (lásd, mi történik a két pedagógusszakszervezetben).
A parlamentbe és a helyhatósági testületekbe törekvő polgári ellenzék jobbra tolódik – legnépszerűbb alakja ma „a csalódott fideszes”, aki ellenzi a korrupciót meg „a túlzásokat”, de egyébként konzervatív és nacionalista – , ezt jelentik ma az egységtörekvések, amelyekben nekünk természetesen nincs helyünk.
Ne is legyen.
Május elseje 1989 óta megvetett és kigúnyolt ünnepe az osztálynak, amelynek a puszta létezését is letagadják, meg a mozgalomnak, amely szinte valamennyi alakjában szüntelenül megtagadja önmagát. Én nem értek egyet Jean-Paul Sartre-ral, aki azt mondta, hogy „tout anticommuniste est un chien”, de azért most már jobban értem, miért mondta.
Nem tartanók keresztyénnek azt a személyt, aki az inkvizíció miatt azt hinné, hogy a felebaráti szeretet és a lelki szegénység „elavult”. Az internacionalizmus, a proletár nemzetköziség se avult el, csak vereséget szenvedett. Aki azt hiszi, hogy győzelem kell valamely erkölcsi-politikai gondolat érvényességéhez: téved.
_______________________________
(Utóirat) Az egyik legnagyobb magyar szocialista 1927. május 1-jén publikálta ezt a cikket a bécsi Arbeiter-Zeitungban (1889-1991), amelynek akkor a szerkesztője volt. Olvasásra ajánlom: Kunfi Zsigmond: „Hogyan vált a vörös zászló a mi lobogónkká”, in: Kunfi Válogatott írásai, szerk. Mucsi Ferenc, Szabó Ágnes, Erényi Tibor, [Bp.]: Kossuth Könyvkiadó, 1984, 336-340, illetve in: Kunfi Zsigmond, szerk. Agárdi Péter, Bp.: Új Mandátum, 2001, 82-85.
