A hétvégén – hetek óta először – sikerült teljesen kivonnom magamat a híráramból, és hazajöttem Erdélybe, picit felszusszanni a választási időszak konstans taposómalma után. Nem is olvastam híreket pár napig, lenémítottam az összes chatet, és Facebookra is először vasárnap késő este léptem be. A közösségi oldalon hamar feljött egy édesanya kétségbeesett bejegyzése, amely által ügyvédet keres, ugyanis az Origo névre hallgató kormánypárti valami – innentől tényleg bűn lenne sajtónak nevezni – kómában fekvő lányának képével illusztrált egy állítólagosan nemi erőszakot elkövető migránsról szóló cikket.

Nem hittem a szememnek, az aljasságnak ez már egy olyan szintje, amit még az Origóból sem tudtam kinézni. Két mély levegő után tényleg inkább azzal nyugtattam magam, hogy ez így biztos valami közösségi médián terjedő fake news. Azért ilyen mélyre mégsem süllyedhetnek.

Azóta a 444-es Szily László felvette a kapcsolatot a négy éve éber kómában fekvő lányáról egyedül, nehéz körülmények között gondoskodó barcsi nővel, akiről 2016-ban az Origo maga is közölt riportot.

És kiderült, a Facebook-bejegyzés egyáltalán nem volt álhír, az Origo valóban leszedte a közösségi oldalról a lány képét, és valóban egy migránsozós hírhez mellékelte illusztrációként. Egy olyan migránsozós hírhez, amely önmagában is kimeríti a fake news kategóriáját.

Ettől most fel kéne háborodnom, hogy ekkora aljasság nem létezik a földön. De csak szégyellem magam. Mélységes, húsba maró szégyent érzek.

Persze, felháborító és gusztustalan az egész, de végső soron muszáj szégyellnem magam: ott állt előttem egy mélységesen megalázott ember története, de az első reakcióm mégsem az volt, hogy elhiszem, amit mond, utánajárok a dolognak, és képességeimhez mérten segítek legalább kihangosítani az esetet.

És ez volt az a pont, ahol az adómilliárdokból működtetett fideszes propagandagépezet győzött. És innen a szégyenérzet.

Sokszor leírták már a világon, hogy a putyini mintára kiépülő álhírgyárak célja nem az, hogy igaznak hitt dolgok helyébe „alternatív igazságokat” állítsanak, hanem hogy káoszt, zavarodottságot keltsenek, hogy ne lehessen tudni, mi az igaz, és mi nem.

Ennek az egyik hatása, hogy elszaporodtak a felhívások, legyünk tudatos médiafogyasztók, csekkoljunk le mindent kétszer, és így tovább. Ami persze szép és jó, de tudjuk, hogy tudatos médiafogyasztónak lenni idő- és erőforrásigényes, legtöbbször még „médiagyártóként” is inkább csak átugrik az ember valamit, ami kicsit is kamugyanús.

Úgyhogy inkább csak reflexeket épít fel magának az ember, tudja, hogy honnan érkező információkat nem szabad elhinni, és honnan érkező infókat szabad. Ami a köztes zónában marad, azt a biztonság kedvéért inkább nem hisszük el. Megfújja a joghurtot is – ezt a román közmondást arra az emberre használják, aki egyszer megégette magát levessel, és óvatosságból már a joghurtot is megfújja. Na, ilyenek lettünk mi is.

Ami persze nem föltétlenül baj, csak közben

vajon hány hasonló szörnyűséget, hány hasonló mélységes megaláztatást követhetnek el azok, akiknek hatalmuk és pénzük van, hány megaláztatott embertől tagadjuk meg az igazságtételt, csak azért, mert mi a joghurtot is megfújjuk?

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne lehetne tisztességesen utánamenni történeteknek, ahogy most Szily László tette (bár kétségtelen, hogy egyre kevesebb erőforrással egyre kevesebb dolognak lehet utána menni), inkább csak szomorúan konstatálom, hogy ilyen az az állapot, amikor győz az álhírmasinéria.

Meg persze, sorra meg lehet írni az elemzéseket, hogy az idősebbek, a technológiához kevésbé értők, a kevésbé iskolázottak, a szegényebbek nyelik be az álhíreket, de ezzel léthazugságba ringatjuk csupán magunkat. Az az igazság, hogy a két diplomámmal együtt gyűrt le az álhírek kora. Ha nem azáltal, hogy elhittem valamit, amit nem kellett volna, akkor azáltal, hogy nem hittem el valamit, amit viszont kellett volna.

Tanulság? Biztos van, csak nem tudom, hogy mi.