Persze, keressük meg a felelősöket. Nézegessük a számokat, matekoljunk, mutogassunk azokra, akik szerintünk elkúrták, aztán csomagoljunk össze, és húzzunk innen el, mert itt élni nem lehet.

Ez is egy megoldás.

És mindenkinek, aki így érzi, akinek erre van szüksége ahhoz, hogy jobban érezze magát, ezt kell tennie. Mert rohadtul mindenkinek csak egy élete van, jól kell beosztani.

Én nem ezt fogom csinálni, és persze, hogy alig néhány órával azután borzasztóan bizonytalan vagyok, hogy jól teszem-e. De nekem is csak egy életem van, megpróbálom jól beosztani.

Tudtuk, hogy bármi is legyen a végeredmény, attól még április 9-én is fel fog kelni a nap. Persze, szívfájdító, hogy ilyen gyönyörű napsütés van, amikor a hangulat gyászos. De talán ma ahelyett, hogy minden bokorban felelősöket keresünk, ezzel is megpróbálva enyhíteni a bennünk lévő dühöt, szorongást és félelmet, próbáljuk meg élvezni ezt a napsütést.

És pihenni. Iszonyatosan elfáradtunk, 8 év nem tréfadolog, a második 4 különösen nem volt az, az utolsó másfél évet meg gyakorlatilag teljes menetfelszerelésben kúsztuk végig. Nyilván tegnapig láttunk csak előre, mindent erre az egy napra tettünk fel, hittünk abban, hogy az eddigi munkánk eredménye tegnap megszületik. És óriásit tévedtünk, akkorát, hogy ma is nehéz felfogni egyáltalán.

De ez már a tegnap. Ma egy teljesen új helyzet van, és holnaptól újra kell tanulnunk mindent, amit erről az országról, a magyar társadalomról, vagy éppen ezen belül saját magunkról gondoltunk.

A legrosszabb dolog amit tehetünk most az, hogy egymás torkának ugrunk. Hogy magunk közül próbálunk felelősöket találni, akikre rákenhetjük ezt az egészet. Biztos, hogy nagyon sok mindent nem csináltunk jól. Nem mi találtuk ki a NER-t, nem mi írtuk a játékszabályokat, nem mi változtattuk őket folyamatosan. Szóval természetesen hibáztunk, amikor megpróbáltunk ezek között a keretek között játszani.

De legalább megpróbáltuk.

Körülbelül egy hete azt írtam, hogy azért megyek el szavazni, mert hiszek abban, hogy Magyarország lehet szolidáris, befogadó, elfogadó ország. Hogy van dolgunk és felelősségünk abban, hogy ez így legyen, és hogy mindent meg kell tennünk azért, hogy azokat az embereket, akiket elnyom, kizsigerel, megfélemlít a hatalom, segítsük.

Most is hiszek ebben.

De azt is gondolom, hogy valahol óriási önteltség, vagy még inkább hübrisz azt gondolni, hogy mi tudjuk, hogy a magyar társadalomnak mire lenne szüksége, hogy mi látjuk igazán az elnyomottak és megfélemlítettek problémáit, és nekünk vannak egyedüli válaszaink arra, hogy hogyan kéne ezt jól csinálni.

Ha a tegnapból bármilyen következtetést le kéne vonnom, azt mondanám, hogy fogalmunk sincs arról, hogy hogyan él az a több millió ember, akikért hitünk szerint dolgoztunk, és akik tegnap mégis a jelenlegi rezsim mellett tették le a voksukat.

El kell gondolkodnunk azon, hogy mit rontottunk el, és meg kell próbálnunk közösen kitalálni azt, hogy hogyan tovább. És persze hinnünk kell abban, hogy a szolidaritás nem kiüresedett fogalom, hogy az igazságosságnak van még értelme ebben a rendszerben, és hogy tudunk fejlődni, csak akarni kell.

Azért persze néhány dolgot már most le kell szögeznünk: az ellenzéki baloldalnak ebben a formában vége van. Nagy része anakronizmus volt már eddig is, mesterségesen tartották életben (hogy kik és miért, az sem lényegtelen kérdés), és több kárt okozott, mint amennyit egyáltalán a felszínen látni lehet. Olyan ez, mint egy rossz fog esetében: be lehet persze tömni, lehet imádkozni, hogy ne fájjon újra, lehet mindenféle gyógyszereket bekapkodni, hogy azzal ámítsuk magunkat, hogy valójában minden rendben van, de a vége csak az lesz, hogy ki kell húzni az egészet, ami iszonyatosan fáj, de utána viszont óriási lesz a megkönnyebbülés. Csak kelleni fog egy új fog a régi helyére. Tiszta, egyenes, becsületes, elvhű, megalkuvás nélküli fog.

Mert nem a baloldali eszmék buktak el, csak azok, akik ezen eszméket megcsúfolva, kiüresítve és elherdálva politizáltak, a szó legkevésbé nemes értelmében.

Emellett pedig új formákat kell találni, mert a mostaniakat tökéletesen ki tudja küszöbölni a rendszer. Mindegy, hogy a parlamenti munkára vagy az utcai ellenállásra gondolunk – a jelenlegi hatalomnak ezekre (pláne kétharmados többséggel) jól bejáratott módszerei vannak, amelyekkel hatástalanítani tudja őket. Vagyis teljesen felesleges ezekre fecsérelni az amúgy is kevés energiánkat, mert csak a saját kudarcélményeink számát gyarapítjuk velük, amelyekből így is bőven több van már a kelleténél.

És persze össze kell zárnunk. Egymás hibáztatása, sok felesleges, párhuzamos, elaprózódó munka helyett meg kell tanulnunk együtt dolgozni. Talán mind közül ez a legnehezebb, mert mindenki szereti a saját eszközeit a legjobbként látni és láttatni, a másokéval szemben.

De a tegnapi nap másik nagy tanulsága biztosan az, hogy ha túl sokan, túl különböző módokon, egymást lenyomva próbálják a szűkös keretek közt elérni az embereket, és elhitetni velük, hogy az övék az egyetlen üdvözítő út, annak káosz és bukás lesz a vége.

De ami a legfontosabb: ki kell találnunk egy jövőt magunknak. Mármint Magyarországnak. Mert a legnagyobb tanulság az, hogy semmit sem ér az, ha elmondjuk, hogy milyen országban nem akarunk élni. Nem elég az, ha azt mondjuk, hogy szar az oktatás, hogy szar az egészségügy, hogy minden szar, és mindenki szar, mert a sok szarból nem lehet várat építeni.

A végső tanulság ugyanis az, hogy csak annak van ma politikai értelemben vett ereje, aki élhető(nek tűnő) jövőt kínál az országnak. A Fidesz nagy hazugsága persze abban áll, hogy ez a nagy mindenellenes harc, a migránsozás és sorosozás, brüsszelezés védené meg a magyar embereket. De azt látnunk kell, hogy ez egy „életkép”, ami működik.

Azt hittük, hogy a gyűlöletet túl lehet tolni, de ebben tévedtünk. Mert nem mértük fel, hogy a kisemmizettek a maradék egzisztenciájukat féltik annyira, hogy elhiszik Orbán Viktornak, valóban létezik ez a harc, és valóban csak a Fidesz tudja megvívni.

Borzasztóan nagy hiba volt, ami arra is rámutat, hogy mennyire elrugaszkodottan gondolkodunk a minket körülvevő világról, és mennyire idealisztikusan mérjük fel a helyzetet. Ezzel is le kell számolnunk, de emellett fontos az is, hogy a szörnyülködés, meg a mások (megvezetettek) kárhoztatása helyett megtaláljuk azt a cselekvési formát, amivel véget tudunk vetni a félelem és a gyűlölet uralmának. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha valóban dolgozunk azért, hogy a jövő másmilyen legyen.

Tegnap egy lépéssel megint messzebb kerültünk attól a Magyarországtól, amiben én hiszek, amiért dolgozom, és ahol szeretnék élni. De ez még nem jelenti azt, hogy sosem lehet olyan, hogy fel kell adnunk a próbálkozást, hogy fel kellene adnunk a saját elveinket. Ez ugyanis nem külső tényezők, hanem belső elhatározás kérdése. Piszok nehéz lesz, még több áldozatot követel (egzisztenciális és morális értelemben is), de ha elhisszük, hogy megéri és fontos, akkor legalább felesleges nem lesz.

Holnap. Mert holnap is lesz nap, akkor is lesz dolgunk, és akkor is csinálnunk kell. Én ebben hiszek. Ma meg elmegyek fagyizni, és ezt tanácsolom mindenki másnak is.