A 2018-as választások fordulópontot jelenthetnek Magyarország legújabb kori történetében – vagy jelentéktelen állomásnak bizonyulhatnak egy csak évtizedek múlva megbukó diktatúra kiépülésében. Hogy melyikre kerül sor, rajtunk múlik, választópolgárokon. A felelősségünk nagyobb, mint eddig bármikor – a politika, a saját életünk keretfeltételei fölött gyakorolt hatalmunk utolsó még el nem rabolt morzsáit most arra kell felhasználnunk, hogy saját és közös életünket kiszabadítsuk az elnyomás és embertelenség szorításából, szabad levegőt adva az országnak, honfitársainknak és magunknak. Ám, hogy pontosan miként, és hogy ez mit is jelent, koránt sem nyilvánvaló.
Az ellenzék legnagyobb része szerint az első és jórészt egyetlen célunk a minden áron való kormányváltás kell, hogy legyen. A kormányváltás alapfeltétele ugyanis annak, hogy a demokrácia visszaépítésének és emberi méltóságunk visszaszerzésének munkája egyáltalán megkezdődhessen.
Ha nem lesz kormányváltás, a jelenlegi kormány bevégzi a független média, a civil társadalom, az oktatás beszántását, az ellenállás lehetőségei végképp elapadnak. Ezt a végkimenetelt minden áron el kell kerülnünk.
Minden áron – mit jelent ez pontosan? Az idei választások alapvető dilemmája az, hogy a kormányváltás sikerének biztosítása az egyenlőség- és épp ezért demokráciaellenes, idegengyűlölő és erőszakos nacionalista erőkkel való együttműködést követeli a pártoktól. Az egyes szavazók számára a dilemma abban áll, hogy a jelenlegi kormánypárt túlhatalmának korlátozásához, vagy az esetleges kormányváltáshoz az visz a legközelebb, ha minden választópolgár legalább egyéniben a legesélyesebb ellenzéki jelöltre adja le a voksát. A legesélyesebb ellenzéki jelöltek azonban sok helyen épp ezen egyenlőség- és demokráciaellenes erők képviseletében lépnek fel.
Fontos látnunk, hogy itt nem csak a Jobbikkal való együttműködésről, illetve a rá való átszavazásról van szó, jóllehet önmagában már ez is kellő mennyiségű problémát vet fel. Az úgynevezett demokratikus ellenzék maga is jócskán él az egyenlőség- és demokráciaellenes retorikával, és meglehetősen szabadon veszi át a kormány propagandájának néhány igen aggasztó elemét különösen a migráció kapcsán: minden ellenzéki párt hangsúlyozza a határkerítés szükségességét és a migráció kérdését ugyanabban a határvédelmi – és nem humanitárius vagy gazdaságpolitikai – keretben tárgyalja mint a kormány, elismerve az invázió alatt álló Európa hamis és idegengyűlölő narratíváját, ezzel pedig hozzájárulva a társadalom militarizálásához.
E körülmény fölött sokan könnyű szerrel szemet hunynak: a politikai szükség és a „közjó” mindenkitől áldozatot követel, sokaktól azt, hogy adják fel erkölcsi fanyalgásukat, befogott orral, de támogassák az antidemokratikus erőkkel együttműködő a pártokat, politikusokat, mert az alkotmányosság és demokrácia intézményei csak így nyerhetők vissza. A határkerítés ellen felszólalni, a kormány migrációs politikáját kritizálni a jelen helyzetben politikai öngyilkosság volna, a politikai realitás azt diktálja, hogy tegyük félre a Jobbik rasszizmusával, a DK idegengyűlöletével és antidemokratikus retorikájával, az MSZP-Párbeszéd és LMP migrációval kapcsolatos kritikátlan megjegyzéseinek embertelenségével kapcsolatos aggodalmainkat.
Vegyük észre, hogy ez az érvelés erős osztálydimenzióval bír: a befogott orral való szavazás és az erkölcsi fanyalgás félretevésének felhívása olyan társadalmi rétegekben fogalmazódik meg, amelyeket ezek az antidemokratikus erők közvetlenül nem fenyegetnek.
Olyanok követelik, hogy ne fanyalogjunk a Jobbikkal vagy az MSZP-vel szemben, akinek a gyerekei nem lesznek iskolai szegregáció áldozatai, akik nem fognak az idegengyűlölet fenyegetésében élni, akiket nem fognak tranzitzónába zárni – akiket társadalmi és anyagi helyzetük mindettől megkímél.
Ez nem egy ad hominem érv, hanem annak a felmutatása, hogy a jelenlegi politikai helyzetben – mint egyébként minden politikai helyzetben ez a retorika sajátos osztályérdekeket képvisel, másokat pedig, azokét, akik számára kevés különbséget jelent, hogy az őket a szegénységbe bebetonozó, fajgyűlölő törvényeket a Fidesz vagy a Jobbik szavazza meg, hogy az őket az emberi méltóságuktól megfosztó határkerítést az MSZP vagy a jelenlegi kormánypárt tartja fenn, figyelmen kívül hagy. Ez az érvelés a cigányok, szegények és migránsok bőrén akarja visszavásárolni az alkotmányos demokráciát a középosztály számára.
Ilyen körülmények közt finnyásságnak és a közjó figyelembe nem vételének minősíteni azt, hogy az ember nem szívesen növelné olyan pártok politikai hatalmát, amelyekről tudjuk, hogy e hatalmat cigány és szegénységben élő honfitársaink, a háború elől menekülő embertársaink ellen használná, nem csak meglehetősen kétes érvelés, de tipikus esete az olyan álcázott osztálypolitikának, amely önmagát a politikai realitás vastörvényeként aposztrofálja.
Egyesek talán úgy érvelének, hogy mivel e választások úgysem valódi választások – nem szabadok és tisztességesek – a parlamentben úgysem zajlik érdemi törvényhozói munka, ezért voltaképpen a szavazás sem tekinthető valódi szavazásnak: azzal, hogy az egyenlőség- és demokráciaellenes erőkre szavazunk, nem azt fejezzük ki, hogy támogatjuk őket, hanem pusztán a fennálló hatalom meggyengítésén dolgozunk, pusztán a NER kurzusának leépítésére törekszünk.
Ezt az érvelést nem tartom meggyőzőnek. Egyrészt, ha a parlamentben csakugyan nem kerül sor a politikai hatalom gyakorlására, akkor a választások kimenetele eleve teljesen lényegtelen. Akkor a politikai hatalom átcsatornázása a kormánypárt privát klientúrájába sikerrel lezajlott, és a taktikai szavazás értelmetlen, a kormányváltás, de még a kormányhatalom meggyengítése a választási rendszer segítségével is lehetetlen.
Ez azonban nem igaz: az idei parlamenti választások még igenis felruházzák a választott képviselőket a politikai hatalom gyakorlásának képességével – ez a választás, ha nem is tisztességes és nem is szabad, de még mindig választás: felelősségünk éppen azért kimondottan magas, mert az újonnan megválasztott parlamentnek lehetősége lesz a NER politikai úton történő leváltására. Ám ez pontosan azt jelenti, hogy a választott képviselők a rájuk ruházott politikai hatalommal a mi nevünkben és a mi felhatalmazásunkkal fognak élni.
Ha április 8-án megtörténik a kormányváltás, akkor április 9-én megkezdődik Magyarország újjáépítése. És hogy ennek az új országnak része lesz-e a szegregált oktatás, a határkerítés, folytatódik-e a társadalom militarizációja, a szélsőjobboldal normalizációja, hogy mi marad meg a NER-ből, mit mentenek át és mennyit sikerül ténylegesen felszámolni – mindez a mi felelősségünk, az állampolgárok felelőssége is lesz.
Az, hogy mit építünk, függ attól, hogy hogyan építjük – vajon miféle demokráciát építhetünk újra az egyenlőségellenes és antidemokratikus erőkkel való kiegyezés árán?
Így aztán visszajutunk ahhoz az érvhez, amely szerint a NER lebontása kell, hogy legyen az elsődleges feladatunk – még egy a Jobbik és az MSZP által uralt ország is jobb, mint egy a jelenlegi kormány által uralt ország. Még egy faj- és idegengyűlölettel terhelt, határkerítéssel lezárt ország is jobb, mint egy a NER politikai és társadalmi poklának köreibe zárt ország. Nem azért jobb, mert a jelenlegi kormánypártnál bármi jobb; nem is azért jobb, mert a kormányváltással hatalomra kerülő politikusok annyival tisztességesebbek és megbízhatóbbak lennének mint a most hatalmon lévők.
A NER nélküli ország e szerint az érvelés szerint azért jobb, mert csak egy ilyen országban van lehetőség a társadalmat sújtó alapvető problémák felszámolására. Azok az osztályok, amelyeket a mostani választással „odavetünk” az antidemokratikus és egyenlőségellenes erőknek egy új Fidesz kormány alatt épp annyira, ha nem jobban szenvednének, csak épp ekkor a frissen megerősített politikai hatalom az ellenállás maradék terét és erőforrásait is felszámolná, és egy igazságosabb Magyarország megteremtésének lehetősége végleg, vagy legalábbis jó időre elveszne.
Nem tagadom, hogy ez az érvelés meglehetős meggyőző erővel bír. De még ha így is van – amivel kapcsolatban lehetnek fenntartásaink – akkor is fel kell tennünk a kérdést: pontosan mit követel mindez tőlünk, azoktól, akik elkötelezettek az egyenlőség, a demokrácia és az emancipáció programja mellett? Megköveteli-e az antidemokratikus és egyenlőségellenes erőkkel való kritikátlan kiegyezést? Nem követeli meg.
A mi ügyünk nem a kormányváltás, sem az általunk megvetett politikai elit megbüntetése, hanem a nyomorban és elnyomásban élő embertársaink felszabadítása.
Ezt az ügyet nem szolgálja, ha kapitulálunk a Jobbik vagy a Fidesz idegengyűlölő retorikája előtt, sem az, ha szemrebbenés nélkül nézzük, amint a „demokratikus” ellenzék átveszi a kormánypárt legfélelmesebb üzeneteit, megnyugtatva a magyar népességet, hogy ugyanolyan embertelenül fog bánni a tőlünk különbözőkkel, ahogy az elődje tette.
Az idei választások súlyának, és demokratikus felelősségünknek a tudatában szabad-e a Jobbikra szavazni? Ez egy rendkívül fontos erkölcsi és lelkiismereti kérdés, amellyel minden érintett állampolgárnak őszintén számot kell vetnie. Ez a kérdés azonban jórészt független attól a politikai kérdéstől, hogy mi a demokrácia és egyenlőség elkötelezettjeinek kötelessége ebben a mélységesen egyenlőségellenes politikai mezőben. Ez a politikai kötelesség most mindenekelőtt abban áll, hogy a mélységes és embertelen elvtelenség sötét éjszakájában tisztán és kérlelhetetlenül artikuláljuk és védelmezzük az egyenlőség és demokrácia programját a realizmus hamis ideológiájával szemben.
Ennek a választásnak a tétje nem csak, de még nem is elsősorban a kormányváltás, hanem az, hogy az egyenlőség és demokrácia gondolata, politikai lehetősége képes lesz-e túlélni, ismét részévé válni a magyar politikai térnek. Ennek a lehetősége napról-napra fogyatkozik, amint az ellenzék erői mind lelkesebben és lelkesebben adják fel ilyen irányú elköteleződéseiket, mind kritikátlanabbul veszik át ellenfeleik félelemkeltő fordulatait, mind hasonlóbbá válnak azokhoz, akiknek elviekben az ellenzéke kellene, hogy legyenek.
Ha a kormányváltás célja valóban az, hogy megőrizzük egy igazságosabb, egyenlőbb és demokratikusabb társadalom megteremtésének a lehetőségét, akkor mindent meg kell tennünk, hogy ez a lehetőség valóban élő lehetőség maradjon a választások után is. Szavazz bárkire, akire a lelkiismereted és erkölcsi elveid engedik. De tegyél meg mindent, a nyilvánosságban való részvételtől a politikai aktivizmusig, hogy életben tartsd és védelmezd az egyenlőség és demokrácia gondolatát úgy a kormánnyal, mint az ellenzékkel szemben – intézz kihívást, ahogy tudsz, a politikai elit minden népmegvető és egyenlőségellenes megszólalásával szemben. Ne törődj vele, hogy ezzel hátráltatod-e a kormányváltás ügyét. A te ügyed nem a kormányváltás, hanem az egyenlőség, igazságosság és demokrácia, ezt pedig a mostani ellenzék épp úgy fenyegetheti, mint a mostani kormány.
A mi szemünk azon kell, hogy függjön, hogy miként építjük újra, vagy miként építjük fel először a demokrácia és igazságosság intézményeit. Ebben a törekvésben a mostani választás puszta állomás, a kormányváltás legföljebb eszköz és nem cél.
Az antidemokratikus és egyenlőségellenes erőkkel való kiegyezést nem a kormányváltás, hanem az igazságosság és népi önrendelkezés megteremtésének tágabb viszonylatában, átfogóbb programjának keretein belül kell számításba vennünk.
E kereten belül világosan látszik, hogy a kritikátlan kiegyezés, a politikai realizmus nevében történő elvtelen szemhunyás nem csak az egyéni erkölcsi integritás feladása – jóllehet, már ez sem volna semmi –, hanem a demokratikus politika elárulása.
(Kiemelt kép : MTI)
