Az IDEA Intézet 2017 decemberi kutatásában – több más mellett – arra is kíváncsiak voltunk, hogy a választópolgárok szerint melyek azok a karakterjegyek, amelyekkel a leginkább leírható a Jobbik. A válaszadók 41 százaléka szerint a párt szélsőséges, míg 28 százalékuk szerint radikális, és mindössze a kutatásban részt vevők 12 százaléka válaszolta azt, hogy a Jobbik legfontosabb karakterjegye a néppártiság. A felmérésben részt vevők emellett feltűnően nagy számban jellemezték a Jobbikot a radikális imázs egyéb járulékos identitásjegyeivel: szerintük a romaellenesség 29, az antiszemitizmus 27, az EU-ellenesség 18, míg az oroszbarát attitűd 10 százalékban jellemző a pártra. Ezzel szemben a hagyományos néppárti értékeknek tekintett hitelességet csupán 8, a hozzáértést 7, a mérsékeltséget és a profizmust pedig 5-5 százalékuk jelölte meg a Jobbik jellemzőjeként. Tegyük persze hozzá, hogy ezek a számok nem lehetnek függetlenek a lágy cenzúrát alkalmazó kormányzati médiatér által sugallt Jobbik-képtől.
A fenti adatokból leszűrt következtetések is közrejátszhatnak abban, hogy a Jobbik a választási kampány kezdetét megelőző negyedévben nem tudta érdemben növelni a támogatottságát: a biztos szavazó pártválasztók körében ebben az időszakban 15-17 százalékon állt. Ez azonban nem új jelenség: a pártok támogatottságában jó ideje a tényleges választói mozgások helyett inkább befagyott pártpreferenciákról beszélhetünk, még akkor is, ha a politikai teret uraló Fidesz mellett a Jobbik a második legnagyobb politikai erővé tudott válni. Jelentékennyé, de nem váltópárttá. Ebben az elemzésben arra keresem a választ, hogy miért történhetett ez így.
Megalakulásakor a Jobbik népszerűségének növekedése sem osztályalapon, sem az iskolázottsággal, sem az életkorral nem volt egyértelműen magyarázható, vagyis rétegpárti státuszuk ellenére minden társadalmi osztályban rendelkeztek támogatói bázissal, és ezek szociológiai összetétele ellentmondott a hagyományos szakirodalmi modellnek.
Médiaérzékeny, látványos – és/vagy félelemkeltő – akcióikból, a politikai közbeszéd tematizációjára tett, sokszor sikeres kísérleteikből (ld.: „cigánybűnözés”), valamint a 2010-es évek elején innovatívnak számító netes jelenlétükből akár arra is lehetett volna – sok más tényező együttállása esetén – következtetni, hogy 2014-ben, de legkésőbb 2018-ban egymagukban is kormányképes, vagy kormányváltó erővé váljanak. Ez azonban nem történt meg: a Jobbik 2006-os radikalizálódása, valamint a 2013-tól elinduló néppártosodás különböző módokon zárták ideiglenesen karanténba a pártot.
Ma pedig már egy olyan jelenséggel is meg kell küzdenie a Jobbiknak, ami nem magyar specifikum: az európai kormányzó néppártok retorikájukban, szervezeti felépítésükben és az ügyképviselet szintjén is közeledtek a populista ethoszhoz, és így kezdeményezőként, (kvázi-)rendszerellenes entitásként tudnak fellépni, míg a (radikális) jobboldali populista mozgalmak a menekültválság eszkalálódásával is csak ideiglenes népszerűségnövekedést tudtak elkönyvelni. Így a centrális erőtér legnagyobb ellenzéki pártjának, az MSZP-nek a meggyengülésével Magyarországon sem automatikusan a második legnagyobb Jobbik lépett elő a kormánypárt kihívójaként, hanem a politikai tér Fidesz által monopolizált oldalával szemben egy széttöredezett, nagyjából egyforma támogatottságú, de egymást versenytársnak tekintő pártok által alkotott ellenpólus jött létre, amely a radikális jobboldaltól a szélsőbaloldalig lefedi a politikai térképet.
A Jobbik történetében a 2009-es EP-választást – amely persze más „természetű”, mint egy országgyűlési választás – tartom vízválasztónak, és nem csak a párt nem várt jó szereplése miatt. A Fidesz több mint 56 százalékos eredménye már ekkor előrevetítette a későbbi kormánypárt 2010-es győzelmét. Bár a baloldalon a Jobbik fellépésével még reménykedhettek a jobboldali szavazatok megoszlásában, a politikai tér két pólusa közti erőviszonyok kiegyenlítésében, de a radikális párt „cigánybűnözés”-tematikára épülő politikájának tartós közéleti és médianapirendre kerülése ezt a vágyat hamar szétoszlatta.
Ezzel párhuzamosan a Jobbik mellett a Fidesz is egyre radikálisabb rendszerellenes és plebejus attitűddel és retorikával lépett föl. Az őszödi beszéd napvilágra kerülése utáni részbeni parlamenti bojkottal a későbbi kormánypárt a politikai gyakorlat szintjén is demonstrálni tudta az intézményekkel szembeni társadalmi bizalmatlanságot. Az 1998-as „kormányváltásnál több, rendszerváltásnál kevesebb” programja 2006-ot követően a rendszerváltás utáni demokratikus fejlődés tagadásába fordult. Ennek megfelelően akkori októberi beszédében Orbán saját politikáját már nem a liberális demokráciákra jellemző bal-jobb szembenállás, hanem a populista retorika alapjának számító „nép”-„elit” törésvonal hangsúlyozásával igazolta. 2010-es évértékelőjében pedig a fennálló liberális rendszerrel szembeni bizalmatlanság katalizálása mellett meghirdette az erő politikáját, és az erős vezető kultuszát.
Ritchie Savage szerint a populizmus olyan univerzális diszkurzív formáció, amely az ellenség megjelölésének lehetősége és nyelvi fegyvere, és így biztosítja saját támogatottságát. A populista ezért tudja mobilizálni saját támogatóit, és ezért is törekszik azok mobilizálására.
A Fidesz azzal, hogy a rendszerből kiábrándultak energiáit nagyobb hatékonysággal tudta a rendszer politikai képviselői ellen fordítani (noha annak maga is része), részben átvette a Jobbiktól a kezdeményezést, miközben a radikálisok kezét megkötötte az addigra már stigmaként rájuk égett cigányellenesség és antiszemitizmus.
A Jobbik rendszerellenessége etnikai alapú volt, és a társadalom peremén lévők ellen irányult. A Fideszé ideológiamentes, ezért az annak alapján megképzett ellenségkép a politikai pragmatikum szerint változtatható. Gyurcsány, Soros, Brüsszel, a menekültek, vagy legújabban az ENSZ a napi politikai érdekek alapján bármikor tetemre hívható, és a tábor számára mélyen rögzült, egyértelmű jelentéssel bíró szereplők.
Bár a Jobbik 2010-ben 16,67 százalékkal és 47 képviselővel került be a parlamentbe, politikailag nem vált markánsabb szereplővé. Ebből a karanténból a párt számára két kitörési pont mutatkozott. Egyrészt a még szélsőségesebb radikalizmus: erre volt példa a pártelnök parlamenti eskütétele a Magyar Gárda mellényében, vagy Gyöngyösi Márton felszólalása, amelyben a zsidó származású képviselők listázását javasolta. Ez az út további marginalizálódással járt volna. A másik alternatívaként a Jobbik néppártosodása mutatkozott.
Ez utóbbi kapcsán két, általam fontosnak tartott mozzanatra szeretnék rávilágítani. Egyrészt arra, hogy – amint azt Böcskei Balázzsal 2017 végén írtuk – bár a médiavalóság szintjén számtalan ügy alátámasztani látszott a Jobbik irányváltását ld. Novák Előd kiszorítása az elnökségből, Szegedi Csanád-ügy, a „náci romantika” deklarált elutasítása), a párt második nyilvánosságában a radikális romaellenesség és antiszemitizmus továbbra is jelen van. A Jobbikhoz köthető virtuális hálózatokon terjedő alternatív tudásnak mai napig természetes elemei a holokauszttagadás, a nemzetközi összeesküvés-elméletek és a „cigánybűnözés” fogalma, míg a formális kommunikáció terein és csatornáin a Jobbik igyekszik magát „trendi” és fiatalos, XXI. századi néppártként bemutatni.
Másrészt úgy gondolom, hogy a nemzeti radikalizmus feláldozása a néppártosodás oltárán egy olyan zéró összegű játék, amelyben a Jobbik csak úgy tudja növelni nyereségét a Fidesz kárára, hogy közben maga is támogatókat veszít.
A 2015-ös menekültválság Kelet-Európa populista pártjainak átmeneti népszerűség-növekedéséhez vezetett: a Litván Földművesek és Zöldek Szövetsége és a lettországi Kié az Állam? ebben az időszakban 10, a cseh ANO 6, a szlovák szélsőjobboldali Kotleba 9 százalékos növekedést tudott elérni. A Jobbikot a Medián ekkor a biztos szavazó pártválasztók körében 28 százalékon, a teljes népesség körében 16 százalékon mérte, később ez utóbbi arány 10-13 százalék között stabilizálódott. Bár 2015 közepén úgy tűnt, hogy a kitiltási botrány és a kormányzati korrupciós ügyek sorozatos napvilágra kerülése meg tudja ingatni a Fidesz népszerűségét, a médiában is jól fényképezhető és fenyegetésként magyarázható menekültválságot a kormánypárt egy új ellenségkép, a migráns megalkotásával saját javára tudta fordítani.
A Jobbik azzal, hogy radikális és rendszerellenes karakterét, ha csupán formálisan is, de feladta, elvesztette kezdeményező szerepét. A párt, a menekültválság kirobbanása után, a kormányzati politikát kívülről figyelő, azzal szemben érvényes alternatívát megfogalmazni nem tudó, reagáló pozícióba kényszerült. Vagyis néppártosodásával saját magát szorította karanténba.
Politikáját ezen felül a puha diktatúra logikája szerint kézivezérelt állami, vagy kormányközeli sajtóban – ide számítva a Lokált és a megyei napilapokat is – előbb tényszerűen meglévő orosz kapcsolataival, majd a feltételezett, és a központi propaganda által sugallt iszlámbarátsággal lehetett hitelteleníteni.
Számos európai országban figyelhettünk meg hasonló jelenségeket. A centrista populista politikai vezérek egy része a tradicionális néppártok politikájának és kommunikációjának újrahangolásával az európai menekültválságot saját, újonnan létrehozott, de mind formálisan, mind informálisan a parlamentáris erőtér hagyományos szervezeteihez köthető mozgalmaik hasznára tudták fordítani – így szűkítve a jobboldali-radikális populisták mozgásterét.
Emmanuel Macron, bár Hollande kormányában felelős pozíciót töltött be, a szocialistákkal való szakítása után létrehozott mozgalmával, az En Marche-sal a hivatalos politikából kiábrándultak többségének támogatását megszerezve, az Ötödik Köztársaság államberendezkedésének radikális kritikájával lett elnök. Sebastian Kurz a választási kampány során a menekültkérdésben elfoglalt határozott álláspontjából profitált a legtöbbet. Nem tekintette tabunak az Osztrák Szabadságpárt által monopolizált témákat, sőt, szerinte pont az FPÖ megerősödése miatt kell foglalkozni a bevándorlással. Olaszország annyiban speciális, amennyiben a legutóbbi választásokon mind a baloldali populista 5 Csillag Mozgalomnak, mind a jobbközép Forza Italia és a szélsőjobboldali Északi Liga alkotta pártszövetségnek arányaiban ugyanannyi mandátumot eredményezett a radikálisan bevándorlásellenes kampány, és így politikai patthelyzet jött létre. A fenti pártok politikájában egyaránt megtalálhatóak a populizmus klasszikus elemei: a kívülállóság, a politikusi karizma, a mozgalmi jelleg és a hivatalos politikai diskurzus keretein kívül eső témák beemelése a közbeszédbe. Ami egyben a Fidesz retorikájának és politikájának is szerves része, és amelyekkel biztosítani tudja előnyét a „cukisodó”, és ezért rendszerellenes hitelét elvesztett Jobbikkal szemben.
A Jobbik a közvéleménykutató intézetek mérései szerint a biztos szavazók körében jelenleg 17-18 százalékon áll. Vagyis a párt jelenleg még mindig messze van attól, hogy a Fidesz egyedüli váltópártja legyen. Későbbi sorsa az előttünk álló négy éves ciklustól függ. Az áprilisi választás ezért nem csak az ország, de Vona Gáborék számára is vízválasztó lesz.
(Címoldali kép: MTI Fotó: Vajda János)
