Az Európai Unió három, egymástól formájában és működésmódjában elütő,  ám sok vonatkozásban együttműködésre predesztinált csoportozat – a nyugat-európai tőke, a nyugat-európai modern állam és a nyugat-európai államok polgárai – közötti ingatag hatalmi egyensúly eredményeképpen, a gyarmati rendszer lebomlása idején, a hidegháború első éveiben létrejött geopolitikai formáció. Kezdettől fogva központi szerepet játszik az EU működésében a globális szempont, a három alkotórész közös érdekeinek talán leginkább kézzelfogható részét alkotja ugyanis a gyarmati múlt örökségének megőrzésére, a tőkés berendezkedés védelmére, a globális gazdasági és politikai súly növelésére és az összehangolt geopolitikai cselekvésre való törekvés.

Ennek tükrében úgy tűnik, a Magyarországon zajló „Piketty-vita” jócskán félrement.

EU-támogatás kontra profitkiáramlás

Kezdjük talán ott, a vita elképesztően gyér empirikus anyag (az EU-támogatás kontra profitkiáramlás közötti „egyensúly” kérdése) alapján próbál igazságot tenni a kelet-schengeni országok egyik geostratégiai kulcskérdésében, nevezezetesen a kelet-európai volt-szocialista társadalmak, köztük Magyarország EU-s tagságának előnyei / hátrányai tárgyában.

Ez már csak azért is meglepő, mert az „EU-s támogatások” illetve „a profitkiármlás” közvetlen összehasonlításának így, minden egyéb tényezőtől, minden szereplőtől és minden érdekszemponttól elkülönített taglalása lényegében értelmetlen.

Akkor miért ezt a gittet rágjuk?

Szerintem főként azért, mert az Európai Unióról ímmár másfél évtizede folyó magyarországi politikai disputában két, a maga sajátos módján torz álláspont néz farkasszemet, s Piketty minapi blog-bejegyzése ezek egyikének főmotívumaira rímel.

A hazai viták egyik pólusának képviselői ^[1] döbbenetesen manipulatív, leszűkítő fogalmát használják az „Európai Uniónak”. Eszerint „az EU” az EU-költségvetésből az unió „elmaradottabb” tagországainak folyósított „támogatással” volna egyenlő. E képzet szerint az EU: tiszta forrás, amely csak ad, ad, és ad, Magyarország pedig – mint az EU egyik „szegényebb” tagországa – pedig csak kap, kap, és kap.

„Az EU ad”, mi „kapunk” – ez a pro-EU-s álláspont hívei által festett világkép. Az EU jó, mi pedig rászorulunk a jóságára, úgyhogy ne ugráljunk.

Az „EU-s támogatásokról” szóló beszéd ezen túl nagyjából akörül forog, hogy (1) e támogatások nélkül nem volna Magyarországon gazdasági növekedés, 2 „az EU is hibás”, mert „hagyja”, hogy a magyar állam korrupt módon költse el „a pénzt, amit kapunk”, illetve 3 hogy „az EU” igazán lehetne „szigorúbb” a magyar kormánnyal szemben az utóbbi által elkövetett, nyilvánvaló embertelenségek és a szélsőjobboldal felé mutató politkai játszmái miatt – s e „szigor” fő eszköze az „EU-s támogatások” megvonása volna. De az EU, mint említettem – „amúgy” – „jó”, úgyhogy akkor erről ennyit.

Az, hogy „az Európai Unió” fogalmát „az EU-költségvetés” fogalmára szűkítik le, jól jelzi: ezen álláspont képviselői még ma, a paradigma nyilvánvaló, globális bukása után jó fél-egy generációval is foglyai valamiféle, félig-meddig neoliberális gondolkodásnak, amely szerint – a vaslédi (azaz Margaret Thatcher) ismert, 1987-ben megfogalmazott, irigylésre méltón áramvonalas filozófiai tétele szerint – „az, hogy társadalom, nem létezik”. E felfogás értelemszerűen alkalmatlan arra, hogy bármely adott társadalmi intézmény – így például az Európai Unió – működését megérthessük, mondatja velem a szociológusi énem.

A másik álláspont képviselői ^[2] alapvetően helyesen mutatnak rá tehát, hogy „az EU-s támogatás” fogalma aligha egyenlő az EU-val, sőt még a Magyarország és az ezt is magában foglaló Európai Unió közötti viszonnyal sem.

A baj csak az, hogy e beszédmódot egyszerre lengi át egyfajta giccses kisnemzeti narcisszizmus és az a logikailag hibás gondolat, mely szerint kollektív, államok feletti (globális?) problémákra csak „nemzeti” válasz volna lehetséges.

Béndek Péter (idézi: Pogátsa Zoltán) találóan nemzeti „sérelempolitikának” nevezi a nyilvános beszéd e búbánatos műnemét, amely – meghökkentő módon – egyetlen dimenzióra, nevezetesen a Magyarországon működő külföldi székhelyű. multinacionális vállalatok által kivont profitra futtatja ki a magyar nemzet EU-val kapcsolatos siralmát.

Szembeötlő a „viták” statikus jellege és a saját, vélt tehetetlenségünkből következő, cinikus önfelmentés. Egyik oldalon dúl a tőke- és piacimádat, a másikon pedig a nemzet profitelvű őrlelkének siratása. Így aztán föl sem merül annak lehetősége, hogy a kreatív megoldás nem a nemzeti sérelembeszéd,

hanem alternatív (globális) integrációs rendszerek kidolgozása és a belső (így a magyarországi) társadalom közös érdekeinek hathatós védelme volna

Előállt tehát az összevetés: „az EU-s támogatások” állnak szemben a „multik által kivont profittal” – ezt a két dolgot kéne összehasonlítani.

Ebbe a nem túl bonyolult magyarországi diszkurzív szerkezetbe pottyant bele a Thomas Piketty francia közgazdász a párizsi Le Monde portálján vezetett, rövidke blogbejegyzése. Ebben Filip Novokmet nevű doktoranduszának a párizsi EHESS-nél nemrég írott, angol nyelvű közgazdászdoktori disszertációára hivatkozva Piketty azt az empirikus megfigyelést tárja a világ elé egy ábra és néhány rövid bekezdés erejéig, mely szerint 2010 és 2016 között a kelet-schengeni tagállamokból az EU nyugat-európai tagállamaiba „kiáramló” profit- és egyéb tőkejövedelemkivonás mértéke csaknem kétszerese volt az ezen országokba juttatott „EUs-támogatásoknak”. ^[3]

Hogy miért volna célszerű épp egy ilyen összehasonlítást, Piketty nem magyarázza meg. ^[4]

EU-s gazdasági mérlegünk

Feltűnő a Novokmet-Piketty-féle érvelésben, hogy egyfelől – „az EU-s támogatások” vonatkozásában – körültekintő módon nettó áramlásról beszél, azaz az átutalások bruttó összegéből (helyesen) levonja a kedvezményezett tagállam az évi befizetéseit –, ám ami az összehasonlítás ellenkező pólusát illeti, úgy tűnik, megfeledkezik némhely egyéb forráskiviteli és hátrányteremtési mechanizmusról. Ezzel saját érveit gyengíti.

Kezdjük talán ott – még mindig „az EU mint kizárólag gazdasági tény” paradigmában maradva –, hogy ami az Európai Unión belüli felhalmozási rendszer logikáját illeti, alapvetően nem egy, hanem legalább két (vagy talán még ennél is több) olyan geopolitikai séma létezik egymás mellett, ahol a nyugat-európai (nagy-)tőkét kelet-(közép-)európai munka termékenyíti meg (azaz, ahol a kelet-schengeni térség társadalmaiból érték áramlik a nyugat-schengeni tőkéhez). A kettő (vagy több) ilyen séma párhuzamos megléte és kölcsönhatásai határozzák meg adott ország, így pl. a magyar társadalom által az EU-s tagságért fizetett „árat”.

E geopolitikai értékkivonási sémák színhelyeinek csak egyike az egykor államszocialista, ma kelet-schengeni EU-tagállamok területe, ahol a tőkejövedelmek a közvetlen tőkebefektetések különféle formái jóvoltából, itteni termelés révén keletkeznek. A másik geopolitikai színtér a nyugat-schengeni térség egésze, ahol a helyi (nyugat-schengeni) tőkét a helyi (nyugat-schengeni) munkán túl a világ szinte minden többi részéből, így – 2011 óta egyre jelentősebb arányban – a schengeni munkaerő-áramlási rendszer jóvoltából egyre olajozottabb módon és egyre növekvő számban a kelet-schengeni térségből elszívott munkaerő is értékesíti.  Emiatt a kelet-schengeni társadalmakból történő érték-kiszívattyúzást nyomait részben a nyugat-schengeni területen keletkező tőkejövedelmeknél kell keresnünk.

Ugyanakkor komoly elemzési nehézség, hogy míg az első – mondjuk így: a nyugat-schengeni tőke kelet-schengeni befektetésein alapuló – értékvesztés többé-kevésbé becsülhető a profit- és egyéb tőkejövedelmek „kivonására” vonatkozó „nemzet”-állami statisztikák segítségével, addig a második, a vándormunkaerő kizsákmányolása révén, a nyugat-schengeni térség egészén, azaz térben igencsak szétterített módon, részben az informális gazdaságban, részben a háztartásban termelődő profitok közvetlen mérése, becslése nem tűnik gyakorlatilag kivitelezhetőnek. A két dolog együttes jelenléte a jelenség megértéséhez – fogalmilag – kulcsfontosságú, empirikusan azonban a kettő közül az egyik méretét rendkívül nehéz megítélni. Így a kelet-schengeni társadalmak Nyugat-Schengen felé irányuló értékátadásának valódi nagyságrendjét aligha fogjuk pontosan megtudni – ám az valószínű, hogy ez jóval magasabb összeg, mint amit a profitkivonásról szóló „nemzeti” statisztikák kimutatnak.

„Utolérés”?

Különösen szembeszökő mindez, ha a tágabb és igazán fontos témánkra – a nyugat-schengeni tőke és a kelet-schengeni tagállamok közötti, az EU-n belül gazdasági kapcsolatok jellegére, a kelet-schengeni társadalmak olyannyira várt gazdasági „feljövésére” – azaz a „vita” voltaképpeni tárgyára gondolunk. Itt nincs módom arra, hogy az EU-projekt mélyen neoliberális osztályprojekt-jellegéről és az alacsonyabb felhalmozási rátájú tagállamok „felhozatalával” kapcsolatos problémákról szóló, mára jelentős irodalmat áttekintsem – ezek némelyikét Pogátsa Zoltán idézi –, úgyhogy csak azt jelzem, miről feledkezünk meg, ha az egymástól nagy mértékben eltérő jövedelemképző képességű társadalmak gazdaságvédelmi eszközök nélküli, egységes piaci szerkezetben működő integrációjának gazdasági „elmaradottságra” gyakorolt hatását új, eddig ismeretlen problémaként kezeljük.

Általánosabb szinten pontosan ebben áll a fejlődésgazdaságtan, a nemzetközi politikai gazdaságtan és a fejlődés-elmaradottság kérdéseivel foglalkozó történeti szociológia egyik alapkérdése – mintegy három generáció óta.

A Prebisch-Singer tézis a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején az eltérő feldolgozottsági szintű áruk termelésére szakosodott gazdaságok „integrációjának” vonatkozásában mondta ki az azóta többszáz konkrét helyzetben, kisebb-nagyobb módosításokkal tesztelt, a fejlődésgazdaságtan egyik alaptételévé vált állítást, mely szerint a „fejlettebb” és a „kevésbé fejlett” gazdaságok akadálymentes piaci integrációja előnytelen az utóbbiak számára.  Egy-egy kivétel talán lehetséges, de ez a főszabály.

E tétel és a különféle belőle levezetett, tapasztalati megfigyelések és történelmi tapasztalatok során alapuló elemzések széles körben ismertek a magyarországi szellemi élet előtt is.  Meglepne például, ha nem a Prebisch-Singer tétel valamely változata képezné a „Bevezetés a fejlődésgazdaságtanba” című egyetemi kurzusok törzsanyagát jó öt-hat évtizede. Hogy ez mennyire így van, végezetül hadd idézzem egy – 1972-ben, azaz negyvenhat évvel ezelőtt megjelent – magyarországi fejlődésgazdaságtani szakkönyv tartalomjegyzékét. Arra kérem az olvasót, saját ismeretei alapján döntse el, releváns-e a mai magyar társadalom Európai Unión belüli helyzetére nézvést az alábbi lista:

1. ábra  „Az elmaradottságot konzerváló külső erők”. Tartalomjegyzék-részlet. In: Szentes Tamás, Elmaradottság és fejlesztés. Az elmaradottság leküzdésének kérdései Afrikában. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1972.

Az EU-ról szóló magyarországi „viták” neolib oldalának képviselői úgy tesznek, mintha nem tudnák – sőt, ami talán még tréfásabb: mintha eleve nem is volna tudható, ergo soha nem is tudták volna –, hogy a „piaci” természetű, akadálymentesített gazdasági integráció nagy valószínűséggel újabb versenyhátrányokat teremt az integráció hátrányosabb helyzetű résztvevői számára. Mára ezzel szemben már azt is tudjuk, hogy mindez nemcsak a fejlődésgazdaságtani elmélet diktálta, megfontolandónak tűnő empirikus várakozás, hanem például a schengeni Magyarország vonatkozásában legalább is részlegesen dokumentált tény. ^[5]

A neoliberális visszavágás főeleme, hogy amit Piketty mond, azt „nem szabad tudni”. Az állítás látszólagos tartalma ugyanis, mely szerint Piketty úgymond „marxista” volna, az mind Piketty, mind pedig Marx ismeretének teljes hiányáról tanúskodik, mint azt Tamás Gáspár Miklós utóbb elegánsan bemutatta. Piketty lemarxistázása tehát nem gazdaságielmélet-történeti besorolási kísérlet, hanem ideológiai görcs. Emlékeztető arra, hol húzódik a tilos tudás határa. ^[6]

Annál rosszabb persze a tényeknek.

Jegyzetek