A hódmezővásárhelyi időközi polgármester-választás három legfontosabb tanulsága: 1. a magyar politika meghatározó törésvonalát a Fidesz és rendszerének megítélése jelenti, 2. a széles társadalmi koalíciók építésének szükségessége elvitathatatlan, ahogyan elvitathatatlan 3. egy erős civil társadalom fontossága, ami a társadalmi bizalom, és ezen keresztül a demokrácia és egy jól működő gazdaság alapja.

Hódmezővásárhelyen tegnap egy szimpatikus és tehetséges jelölt, hihetetlen politikai munkával legyőzte a Fideszt egyik legfontosabb hátországában. Nem érdemes most itt felsorolni, hogy miért nagyon fontos a Fidesz hatalma szempontjából Hódmezővásárhely, hogyan uralkodik itt Lázár János, hogy mit vetettek be a győzelmük érdekében, ezt megtették már sokan.

Márki-Zay győzelmének közvetlenül az áprilisi országgyűlési választásokra szolgáló tanulsága, hogy a magyar politika jelenleg meghatározó törésvonala a Fidesz és rendszerének megítélése. Minden más ennek rendelődik alá, minden kérdést jelenleg ez keretez.

A vasárnapi ellenzéki győzelem azonban másik két fontos, az áprilisi választásokon bőven túlmutató jelentőségű tanulsággal szolgál.

Márki-Zay Péter január 31-én a Szegedi Városi Televízió Szemközt című műsorában fogalmazott úgy, hogy a választási kampány egyik legnagyobb hozadéka számára, hogy a baloldali pártok támogatásának köszönhetően olyan embereket volt lehetősége megismerni, akiket, bár egy városban él velük, eddig egyáltalán nem ismert. Elmondta, hogy bár sok kérdésben nem értenek egyet, de a piacgazdaság, az európai integráció és a demokrácia iránti elkötelezettségük összeköti őket. Kiderült, hogy kiválóan tudnak együttműködni, és hogy több dolog köti őket össze annál, ami elválasztja őket.

A második fontos tanulság tehát az, hogy Márki-Zay sikere abban rejlik, képes volt egy széles, ideológiai táborokon átívelő társadalmi koalíciót felépíteni.

Még nagyobb teljesítmény, hogy ezt nemcsak felépítette, hanem egy kifejezetten durva, az ellene és támogatói ellen minden piszkos eszközt, megfélemlítést (ő maga jelöltsége bejelentése után elveszítette például az állását), a teljes fideszes médiát bevető kampány során egyben is tartotta, sőt megerősítette, összekovácsolta. Ilyen mérvű és sikerű integráló és nem megosztó politikai teljesítményre Magyarországon emberemlékezet óta nem volt példa.

A harmadik fontos tanulság pedig, hogy milyen nagy szükség lenne egy erős civil társadalomra, ami nem csak a demokrácia, hanem végső soron egy sikeres gazdaság alapja is.

Az erős civil társadalom teszi ugyanis lehetővé, hogy a különböző társadalmi csoportokhoz tartozók, az egymást közvetlenül nem ismerők is megbízhassanak egymásban. Ez a társadalmi bizalom kell ahhoz, hogy egyes ügyek melletti széles társadalmi koalíciókat tudjunk érdekegyeztetés, így kompromisszumok árán létrehozni. A társadalmi bizalom biztosíthatná, hogy az egyes társadalmi és politikai csoportok a döntéseket ne zéró összegű játszamként fogják fel, ahol valakinek veszítenie kell, hogy a másik győzhessen, ahol minden konfliktus a végső, nagy leszámolás egyik mellékhadszíntere. A komoly laikus egyházi (vagyis civil) vezetői múlttal rendelkező Márki-Zay Péter kampánya most ebből is ízelítőt adott.

1. A társadalmi bizalom jelentősége

Haladjunk hátulról, a legelvontabb tanulságtól a legközvetlenebb felé. Miért fontos egy erős civil társadalom, mit jelent a társadalmi bizalom, és hogyan függ mindez össze egy jól működő, egyéni érdekek helyett a közjót szolgáló demokráciával és a gazdasági fejlődéssel?

Mark S. Granovetter amerikai szociológus 1973-ban publikálta a 20. század egyik legfontosabb társadalomtudományi cikkét a gyenge társadalmi kötések fontosságáról. Granovetter szerint nem a legszűkebb értelemben vett személyközi kapcsolatok, mint családi kapcsolatok, szoros barátságok jelentette ún. erős kötések, hanem a munkahelyi, gazdasági, és társadalmi (legyen akár hobbi, művészet, sport) tevékenységekhez köthető gyenge társadalmi kötések nélkülözhetetlenek az egyének közösségi integrációjához, és ezek határozzák meg lehetőségeiket is. A gyenge kötések ugyanis hídként szolgálnak egyének szorosabb csoportjai között, így egy jól integrált, közös célokért magát mobilizálni képes közösséget sok gyenge kötés jellemez. Az erős kötések dominanciája töredezettséget, atomizált társadalmat jelez.

Legalább ilyen fontos, hogy a gyenge kötések a legfontosabbak az információ terjedésében. Az erős kötéseken keresztül az információ csak szűk körben terjed, közösségi (társadalmi) szinten, a hidakat képző gyenge kötéseken keresztül azonban nagyságrendekkel több embert tud elérni. A médián keresztül érkező üzenetek (legyenek bár kulturálisak, politikaiak vagy reklámok) is a gyenge kötéseken keresztül kapnak megerősítést, lesznek igazán hatékonyak. A társadalmi bizalom is a gyenge kötéseken (és az ilyenek létrejöttét elősegítő intézményeken, közösségi tereken, munkahelyeken, szervezeteken) alapul, hiszen így egymást közvetlenül nem ismerő emberek, kisebb közösségek között is vannak kapcsolatok.

Granovetter példákkal támasztotta alá, hogy azok a közösségek, amelyek gazdagok gyenge kötésekben jobban integráltak és hatékonyan képesek fellépni érdekeik érvényesítése érdekében. Míg az erős kötések által jellemzett közösségek, leginkább családi vagy a legszűkebb baráti kapcsolati hálók halmazaiként írhatók le, így nem képesek a hatékony közösségi érdekérvényesítésre.

Arra, hogyan hasznosulnak a gyenge társadalmi kötések a demokrácia működésében, Robert D. Putnam, a Harvard Egyetem politológia professzorának 1993-ban megjelent, szintén klasszikusnak számító könyve, a „Making Democracy Work” ad példát. Putnam és szerzőtársai arra keresték a választ, hogy mi magyarázza a különbséget Olaszország azonos intézményi felépítésű régiói között a kormányzás minősége (pl mezőgazdaság, lakáspolitika, egészségügy) és gazdasági fejlődése között. A könyv legfontosabb következtetése, hogy a bizalom az, ami leginkább magyarázza a teljesítménybeli különbségeket.

A bizalom mértéke azonban nem egyénileg, hanem társadalmilag meghatározott, és ott magas, ahol magas az egyének közösségi integrációjának szintje. Ez elsősorban azon mérhető, hogy egy adott régióban mennyi civil szervezet (ide tartozok a helyi madárfigyelő klubtól, bélyeggyűjtőktől, kórusoktól, a természetvédőkig, jogvédőkig minden egyesület, alapítvány, vagyis minden szabad polgári társulás), vállalkozás működik, illetve egy vallásos országról lévén szó, milyen mértékű a hívek szerepvállalása az egyházi közösségekben.

Ezek tipikusan olyan a társadalmi fórumok, amelyek a Granovetter hangsúlyozta gyenge társadalmi kötések kialakulását és fenntartását szolgálják. Ha különböző társadalmi státuszú, vallási, világnézetű, etnikai hátterű, vagy egyszerűen egymás számára ismeretlen embereknek több lehetőségük van egymással akár alkalmi vagy egy bizonyos gazdasági vagy társadalmi cél érdekében kifejtett tevékenységben részt venni, annál nagyobb a társadalmi bizalom. Így összetartóbb a közösség, jobban tudnak az érdekszervezetek működni, és annál „beágyazottabbak” a vállalkozások és a politikai pártok is.

Ez azért fontos, mert egy magas szinten integrált társadalomban nagyobb a különböző társadalmi csoportok közötti átfedés, nagyobb az együttműködési kényszer a különböző csoportok között, nyíltabb a társadalom, így annak az esélye is kisebb, hogy a politikai és gazdasági intézmények szűk érdekeket képviseljenek. A közjó itt nem egy politikai vezető által deklarált cél, hanem folyamatos érdekegyeztetési kényszerben, a különböző érdekcsoportok kompromisszumaiban, a politikai döntéshozatal során fogalmazódik meg.

Nem véletlen, hogy minden diktatúra a civil szervezetek, a szakmai kamarák, a szakszervezetek, a vállalkozások megfélemlítésével, gyarmatosításával, kiüresítésével és végső soron felszámolásával szilárdítja meg hatalmát.

A gyenge kötések elpusztítása nélkül nem képzelhető el stabil tekintélyelvű hatalom. Ebben a totális államok, mint a kommunista diktatúrák mentek el a legmesszebb.

Az atomizált, egyéni érdekkijárásra épülő társadalom a diktatúra záloga. A kommunista pártállamban például, még annak viszonylag „puha”, 1963 utáni, kádári változatában is, a pártállamon keresztül volt csupán társadalmi és gazdasági cselekvés elképzelhető legyen szó bármilyen „ártatlan” dologról is (pl. egy kórus). Sok társadalomtudós úgy képzelte, hogy a pártállam összeomlásával, a formális jogi és intézményi keretrendszer megteremtésével mintegy magától beindul a piacgazdaság.

A posztkommunista tapasztalat azonban megmutatta, hogy a piacban sincs semmi „természetes”, a piac is egy társadalmi intézmény (mint minden az emberi társadalomban), és nem képes jól működő, a piaci szereplők közötti ismeretséget és bizalmat szolgáló formális és informális kapcsolati háló, önszervezésre alapuló intézmények nélkül működni (honnan tudom például, kik a megbízható beszállítók egy iparágban?). Nincs ez másképp más területeken sem.

A Fidesz sem véletlenül támadja, ássa alá a 40 éves totális diktatúra sokkjából épphogy magához tért civil társadalmat.

Aki azt hiszi, hogy ebben van megállás, téved. Hódmezővásárhelyen még egy papot is sikerült rávenniük a Márki-Zay elleni kampányban való részvételben, súlyos károkat okozva a hívek és az egyház közötti bizalomban. Mint ahogy az sem véletlen, hogy Hódmezővásárhelyen Márki-Zay személyében egy komoly civil múlttal (mert az is civil tevékenység, ha valaki egy katolikus közösség világi vezetője) rendelkező polgár szállt szembe a Fidesz uralmával. Ha Magyarországon jól működő demokráciát, tartós fejlődést akarunk, ha nem akarjuk, hogy 10 éves többé-kevésbé demokratikus és 10 éves tekintélyelvű periódusok váltogassák egymást, akkor jól működő és sok színű civil társadalomra van szükség.

2. Egy széles társadalmi koalíció építésének szükségessége

Márki-Zayt saját elmondása szerint évek óta próbálta a Jobbik rávenni, hogy támogatásukkal különböző választásokon elinduljon. Erre ő nem volt hajlandó, mert függetlenként csak széles, többpárti támogatással a háta mögött kívánt a politikai versenybe beszállni. Ez tekinthető reálpolitikának is, tekintve, hogy Hódmezővásárhelyen a Fidesszel egy párt támogatásával nem lehet a siker reményével szembeszállni. De valószínűleg Márki-Zay laikus egyházi vezetői tapasztalata is szerepet játszik ebben, ahol egy sokszínű, ahogy ő fogalmaz „szeretetközösséget” vezet.

Akárhogy is, bárki, aki látta a kampányzáróján és az eredményvárón készült felvételeket, látta a nagy részvétel melletti, kiemelkedő eredményeket (Lázár János sem kapott ennyi szavazatot a 2010-es országgyűlési választáson, amikor a Fidesz mindent vitt), abban nem lehet kétség, hogy

a Márki-Zay mögött álló választási koalíció nem pártok formális támogatási nyilatkozataiban merül ki, hanem egy valós társadalmi rétegeken, világnézeteken átívelő társadalmi koalíció jött létre.

Természetesen a helyzet Magyarországon most rendkívüli. Valóban demokratikus körülmények között nemigen elképzelhető, és nem is szükséges egy ilyen, a szélsőjobboldaltól az újbaloldalig terjedő választási koalíció. De egy demokratikus politika arra épül, hogy egyes ügyek mentén igenis széles társadalmi és politikai koalíciókat kell építeni. A demokratikus politika kompromisszumokra és nem kizárólagos, ideológiailag mindig „kristálytiszta” és/vagy csak egyes érdekcsoportokat szolgáló döntésekre épül.

Márki-Zay sikere példát mutat az elvszerű kompromisszumok politikájára is: egy fideszes városban úgy lett a Jobbik támogatásával is polgármester, hogy világosan különbséget tett a különböző migráns csoportok között. Egyértelműen és többször elutasította a Fidesz menekültek elleni gyűlöletpropagandáját, és kijelentette, hogy a menekülteket kötelességünk befogadni.

3. A magyar politikai meghatározó törésvonala a Fidesz rendszerének megítélése

Magyarországon rendkívüli helyzet van. A választók Hódmezővásárhelyen egyértelműen kifejezésre juttatták, hogy ennek tudatában vannak, és ennek megfelelően jártak el.

Hódmezővásárhelyen vasárnap a választók feloldották az ellenzéki pártok dilemmáját, miszerint úgy kell kampányolni, hogy egyrészt elismerik, hogy a Fidesz rendszerének megdöntése a cél, másrészt a választást egy „normális” választásnak is tekintik, ahol különböző ügyek mentén egymással is versengenek.

Világosan kiderült, hogy a magyar politika meghatározó törésvonala a Fidesz rendszerének megítélése. Ez keretez minden mást. A kormányváltást akaró választók látják, hogy a Fidesz rendszerének lényege a korrupció, a hatalmi arrogancia, abban nem megoldható az egészségügy, a lakhatás, a foglalkoztatás vagy az oktatás kérdése.

Ezt a Fidesz csak magának köszönheti. 2010 óta egyre inkább minden kritikát, minden szakpolitikai bírálatot kizárólag élet-halál harcként képes értelmezni. Mostanra odáig jutott, hogy aki bármilyen kritikát fogalmaz meg az, hazaáruló. Az Soros ügynöke, aki migránsokkal akarja elárasztani Magyarországot. Semmilyen ügyben nem hajlandók valós érdekegyeztetésre, nincsenek hatástanulmányok. Nem érdekes, ha olyan jelentőségű kérdésekben, mint a közmunkaprogram vagy a közoktatás a Magyar Tudományos Akadémia kongatja a vészharangot. Ötletszerűen szerveznek ki komoly, milliók életét meghatározó társadalmi alrendszereket annak, akire – ki tudja, miért – Orbán Viktor éppen hallgat. Így dobták például oda koncnak az oktatáspolitikát egy bukott csempekereskedőnek.

A politika nagyrészt kínálati piac. A pártok dolga, hogy a rengeteg, egymással sokszor akár teljes ellentmondásban álló, de mind legitim törekvésből, érdekből életképes politikai platformot építsenek, hogy megfelelő politikai válaszokat találjanak a választókat leginkább foglalkoztató ügyekben.

Legyen egy ügy akármilyen, akár alapvető fontosságú kérdés is, politikai kérdéssé csak akkor válik, ha van olyan politikai erő, amely azt nemzeti fontosságú ügyként tudja megfogalmazni. Az ellenzék egyik pártja sem volt képes arra, hogy a Fidesszel szemben egy életképes, világos alternatívát nyújtó politikai platformot felépítsen. 2018-ra azonban a Fidesz gátlástalansága megteremtette a hatalmával szemben álló választói koalíciót, amely elég a többséghez, ha van, aki képviselje. A kérdés az, hogy az ellenzék képes lesz-e erre a hódmezővásárhelyi példa alapján megfelelő választ adni.