Manapság már a csapból is a klímaváltozás folyik. Nem múlik el hét a médiában úgy, hogy ne lenne egy cikk a szörnyű jövőről, ami ránk vár. Hol az Antarktiszról szakad le egy megyényi jégtömb, hol egy országnyi őserdő ég le, egész szigetek pusztulnak el óriáshurrikánok miatt és így tovább. Ezek a cikkek mindig úgy végződnek, hogy az emberiségnek most már sürgősen tennie kell valamit, különben nagy baj lesz. Ilyenkor sajnálkozunk egy kicsit, majd átkattintunk arra, hogy pandaikrek születtek a nyíregyházi állatkertben. De nem akarok ostorozni senkit: természetes, hogy ugyanúgy nem tudunk mit kezdeni az ilyen nagyszabású hírekkel, ahogy az észak-koreai atomválsággal sem. Elvégre egy ember kevés ahhoz, hogy ilyen hatalmas erőket befolyásoljon, és különben is, mintha az egész valahol tőlünk távol zajlana.

Egy Eurobarometer-kérdőív szerint a magyarok 7%-szerint az egyik legnagyobb probléma ma a világon a klímaváltozás, de csak 4% gondolja, hogy idehaza is ez lenne az egyik legnagyobb gond. Mintha Magyarország egy külön kis bolygó lenne, külön éghajlattal. Ezt a politikusaink is érzik, és leginkább szavakkal lépnek föl a klímaváltozás ellen, a politikai kockázatot jelentő intézkedéseket gondosan elkerülve. Nincs ma Magyarországon olyan politikai erő, ami vitatná, hogy az éghajlatváltozás fontos és súlyos probléma, és fel kell lépni ellene. A köztársasági elnöktől az utolsó baloldali törpepártig mindenkinek fontos a klímaváltozás.

Mégis, amikor egy klímavédelmi döntés akár a legkisebb kényelmetlenséggel járna, rögtön nem történik semmi: az épület-energetikai követelményeket az EU által megengedett legutolsó pillanatban vezetjük be, az energiahatékonysági és megújulós EU-követelményeket ügyes könyvelési trükkökkel intézzük el. És akkor a betiltott szélerőművekről, illetve mezőgazdasági termelésbe vont nemzeti parki területekről még nem is beszéltem. De az EU által Magyarországra kirótt meglehetősen enyhe követelmények is nagyobb hatással vannak a hazai klímapolitikára, mint a magyar társadalom elvárásai ezen a téren. A kormány valós klímavédelmi működése nagyjából annyi, hogy némi időhúzással és kicsit összecsapva megcsinálja a Brüsszeltől kapott házi feladatot, aztán megy focizni.

Mindez gyászosan hangzik, de az igazság az, hogy amikor a kormány így viselkedik, nem tesz mást, mint képviseli az emberek többségének hozzáállását. Az emberek azt akarják, hogy a kormány azt mondja, fontos a klímaváltozás, de azt már nem akarják, hogy ennek nyomán mondjuk drágább legyen az áram. Ez persze nem magyar jelenség, sőt valószínűleg a legtöbb országban így gondolkodik az emberek többsége. De most koncentráljunk Magyarországra, arra, hogy mi hogyan állunk a klímaváltozáshoz.

A világsajtóban a klímaválság politikai oldala leginkább az elszánt klímavédők és a klímaszkeptikus Trump képviselte gonosz multik párharcaként jelenik meg. Vonzó, jól érthető kép, de ránk magyarokra nem érvényes, hiszen mi itt mind aggódunk a klímaváltozásért, azonban keveset tudunk tenni a megoldásért. Ezért rendszerint arra a következtetésre jutunk, hogy ez a sztori igazából nem rólunk szól. Persze, amikor mi is belekeveredünk a dologba, akkor nálunk is elindul a kényelmetlen igazságok eltemetése. Erre jó példa a 2015-ös menekültválság, amikor Áder János, Kövér László, és még sokan mások elmondták, hogy a szíriai háborút alapvetően az éhínség okozta, amit az ötéves aszály okozott, aminek viszont egyértelműen a klímaváltozás az oka. De ezt kevesen hallották meg: mind a politikusoknak, mind az emberek jelentős részének egyszerűbb volt az amerikai imperialistákat meg a viszálykodó, „civilizálatlan” arabokat hibáztatni, mint arra gondolni, hogy ezt a háborút az a környezetpusztítás okozta, amiben mi is közreműködtünk, és egyszer minket is elérhet.

Egyrészt tehát érezzük, hogy baj van az éghajlattal, másrészt nem igazán hiszünk benne, hogy nekünk magyaroknak lehetne, vagy kéne tenni valamit is ebben az ügyben. Inkább megpróbáljuk kizárni a gondolatainkból, mint a beteg a testében növekvő tumort, a tüneteket pedig valami másra fogni. Bizonyos szempontból ez logikus is, hiszen mi kicsik vagyunk, a világ pedig hatalmas, akármit csinálunk, az úgysem változtat azon, hogy végül mivé lesz a világ. Én mégis úgy érzem, hogy ez a hozzáállás nem elfogadható, sem erkölcsi, sem gyakorlati szempontból. Tizenöt éve vagyok benne a klímaválság elleni harcban, és azóta keresem a választ arra a kérdésre, hogy mit ér a kibocsátás-csökkentés, ha magyar? Máshogy fogalmazva, milyen gyakorlati, racionális, a gazdaságpolitika szempontjait is figyelembe vevő érvrendszerrel alapozható meg hazánkban a kibocsátások csökkentése?

A klímaválság Magyarország számára külső tényező

Kezdjük azzal, hogy Magyarország tényleg nagyon kicsi. A világ népességének 0,13%-át adjuk, és a világ üvegházgázaiból is kb. ennyi a részesedésünk. Szemléletesebben, hazánk lakossága akkora, mint az indiai Chennai-é (azelőtt Madras), a gazdaságunk pedig nagyjából akkora, mint a kínai Ningbo városának a gazdasága. Ha holnap eltűnne Magyarország a föld színéről, ez nemigen látszana meg az éves kibocsátási statisztikákon. És arányosan még egyre kisebbek is leszünk: a Föld népessége kéthavonta nagyjából egy magyarországnyival növekszik.

Bármit hozzon is tehát a klímaváltozás a jövőben, az szinte teljes mértékben a hazánkon kívül zajló folyamatok következménye lesz. Természetesen nekünk is van erkölcsi felelősségünk a Föld megőrzésében, éppúgy, mint a többi földlakónak: a magyarok egy főre jutó üvegházgáz-kibocsátása nagyjából a világátlagnak felel meg, és erről az átlagról jól tudjuk, hogy veszélyezteti az emberiség fennmaradását. Ezért fontos, hogy mi is csökkentsük a kibocsátásainkat. De sajnos akár teljesítjük ezt az erkölcsi parancsot, akár nem, ez a globális klímaváltozás alakulása szempontjából szinte mindegy. A klímaváltozás, és az ellene való küzdelem Magyarország számára alapvetően külső tényező, adottság.

Ebben alapvetően különbözünk az olyan világhatalmaktól, mint Kína vagy az Egyesült Államok, akik a világ kibocsátásának negyedét, illetve ötödét adják. Náluk a klímavédelem nagyban belpolitika is: ha tönkremegy az éghajlat, ha a hurrikánok embereket ölnek, az a mindenkori amerikai elnök, illetve a kínai pártvezetés felelőssége is. Az amerikaiak, a kínaiak joggal várhatják el a vezetőiktől, hogy tegyenek valamit a világ megmentéséért. Mi legföljebb Magyarország jövőjét kérhetjük számon a vezetőinkön.

A klímaválság nem szakpolitikai ügy, a társadalmi rend alapjaira van hatással

De az ország jövője azért nekünk is elég fontos. A klímás hírekből gyakran úgy tűnik, hogy a klímaválság elsősorban afféle katasztrófavédelmi kérdés, és az árvizek, erdőtüzek, hőhullámok jelentik a legnagyobb kockázatot, esetleg az, hogy kitaláljuk, miféle gabonát vessünk majd tíz év múlva.

Valójában a politikai intézményrendszer, illetve a társadalmi szabályok rendszere sokszor jóval sérülékenyebb a gazdaságnál vagy a környezetnél. A félelem, a bizonytalanság, illetve a nélkülözések drámai átalakulásokat hozhatnak egy társadalomban akkor is, ha annak puszta léte voltaképp nincs fenyegetve. Ezt láthattuk Magyarországon a szíriai menekültek esetében, amikor ún. morális pánik alakult ki, ami alapvetően – és úgy tűnik, tartósan –megváltoztatta a választók világképét és politikai preferenciáit, sokkal elutasítóbbá tette őket a muszlimokkal, és általában az idegenekkel szemben. Ez nem egyedi vagy váratlan jelenség: az emberek az erőforrás-vitákat általában átalakítják faji, vallási, vagy osztály-ellentétekké. Ez lélektani szükséglet: sokkal könnyebb megtagadni a segítséget valakitől, vagy elvenni tőle valamit, ha előbb elidegenítjük magunktól. Aztán ez az elidegenítés ez egész társadalmat megváltoztatja.

És Szíria még csak a kezdet. A világ tele van olyan társadalmak nyomaival, amelyeket így vagy úgy az éghajlatváltozás pusztított el: maják, grönlandi vikingek, az inkák, vagy az Angkort felépítő khmer birodalom. Ma is számos olyan ország van, ahol a klímaválság fokozatosan felszámolja az ország fizikai alapjait: ilyenek a Csendes-óceán miniállamai, de ide tartozik a másfél magyarországnyi, de 160 milliós Bangladesh is, ahol évente százezernyi ember kénytelen elmenekülni az emelkedő tengerszint elől. Ezeknek az országoknak a gondjai nem fognak megállni a határaikon: még ha a menekülteket valahogy vissza is tartja Európa, a világgazdasági hatások, pl. az élelmiszerárak emelkedése, vagy a külső felvevőpiacok hanyatlása minket is érint majd.

Jared Diamond Összeomlás c. könyvében történelmi példákon mutatja be, hogy a klimatikus viszonyok változására lehet vagy tagadással válaszolni, ami gyakran az adott társadalmi rend pusztulásához vezet, vagy lehet alkalmazkodni, ami viszont a fennmaradás útja. Ahogy Diamond mondja, „maguk a társadalmak választanak a bukás vagy a fennmaradás között.” 

Mi, magyarok lehet, hogy egyszer már választottuk az alkalmazkodást és így a fennmaradást: egyes kutatók szerint honfoglaló eleink a korábbi szállásterületeiken eluralkodó szárazság miatt indultak új hazát keresni.  A 21. századi magyarok és kormányuk azonban mintha még nem teljesen fogta volna fel a globális klímaváltozás jelentőségét és azt, hogy ebből mi következik. Még nem tudatosítottuk, hogy korunk legfontosabb globális folyamatáról van szó, ami alapvetően határozza meg a nemzet biztonságpolitikai és gazdasági viszonyait.

A klímapolitika mint a nemzetstratégia része

A kormány 2017 májusában nyújtotta be az Országgyűlésnek az ország 2030-as Klímastratégiáját. Sokat elmond a téma politikai súlyáról, hogy a tárgyban országgyűlési határozatot kellene hozni, de erre azóta még nem jutott idő. A stratégia tartalmazza az ilyenkor szokásos dolgokat, beszél a hazai várható éghajlati változásokról, a szükséges alkalmazkodási lépésekről (gátak, szigetelés, erdőtelepítés), illetve arról, hogy hogyan csökkenthetjük a kibocsátásainkat akár 77%-kal is 2050-re – mármint, ha akarjuk.

Arról azonban alig van szó a stratégiában, hogy milyen is lesz az a 2030-as világ, amelyre mi most stratégiát gyártunk. Mire számíthatunk a világpolitikában, vagy a világgazdaságban? Pedig, ha elfogadjuk, hogy a következő évszázad világpolitikája jelentős mértékben a klímaválság okozta átalakulások társadalmi következményeiről fog szólni, akkor ennek megfelelően kell a jövő magyar gazdaságpolitikáját, biztonságpolitikáját és szövetségi rendszerét is kialakítani. Innen nézve a klímatudatos nemzetstratégia tétje valójában az, hogy Magyarország sikeres és versenyképes lesz-e az új világban, tudunk-e majd kínálni valami eladhatót a világnak, illetve biztonságban tudhatjuk-e magunkat a klímaválság globális viharaitól.

Nemcsak az a fontos tehát, hogy mennyivel emeljük meg a dunai gátakat, illetve hány tűzoltóautót veszünk. Az ilyesmiben már most is jók vagyunk: lesznek árvizek és erdőtüzek, nagy havazások és szélviharok, de ezekre fel lehet készülni, és tudjuk őket kezelni. Ezek az „ismert ismeretlenek”. Talán még csak az sem a legnagyobb kérdés, hogy mennyi megújulót termelünk majd Magyarországon: a technológia a boltban megvehető, így a megújulók terjedése végső soron csak attól függ, hogy mennyi támogatást adunk rá.

A legfontosabb kérdés az, hogy hogyan birkózunk meg a közvetett, begyűrűző hatásokkal: háborúk, menekültválságok, globális élelmiszerárak, új környezetbarát technológiák. Ezek az „ismeretlen ismeretlenek”, olyan indirekt hatások, amelyekre nem számítunk. Megint jó példa a 2015-ös menekültválság, amely nagyjából készületlenül érte Magyarországot és Európát is. Ki tudja még, hogy milyen, ehhez hasonló eseményekre kerülhet sor a jövőben? Fontos, hogy itt nem csak katasztrofális változásokra kell gondolni: a piaci viszonyok megváltozása (pl. villanyautók terjedése), vagy új nemzetközi környezetvédelmi szabályok ugyanúgy drámai hatásokkal járhatnak.

A magyar nemzetstratégiának az a fő kérdése, hogy merre tart a világ, a fő feladata pedig az, hogy felkészítse az országot erre a várható jövőre, lehetőleg akképpen, hogy sikeresek, versenyképesek is legyünk benne. Ez a jövő sokféle lehet, a magyar kormány „keleti nyitás”-stratégiája is egyfajta jövőképre reagál, bár abban éppen a klímaváltozás nem szerepel. Pedig biztosak lehetünk benne, hogy a klímaválság ennek a jövőnek az egyik legfőbb hajtóereje lesz.  Képzeljük el, hogy 2050-re például az olaj, a gáz, illetve a szénfogyasztás a mostaninak a töredéke lesz csak, de eközben súlyos természeti katasztrófák, élelmiszerellátási válságok, polgárháborúk és óriási menekülthullámok söpörnek végig a földgolyón. A nemzetközi szövetségi rendszerek recsegnek-ropognak, a robotizáció miatt tömegek lesznek munkanélküliek, és a magyar gazdaságot életben tartó autóipart pedig addigra már tönkretették az olcsó kínai villanyautók. Miből fog akkor élni Magyarország, ki garantálja a biztonságunkat?

Egy valódi klímastratégia felé

A klímapolitika hagyományosan két nagy területből áll. Az egyik a kibocsátás-csökkentés, a másik az éghajlatváltozás hatásaihoz való alkalmazkodás, más néven az adaptáció. Az adaptáció szűkebb értelemben a közvetlen éghajlati hatásokhoz való alkalmazkodást jelenti, azaz az új betegségek, a hőhullámok, a szárazságok, az árvizek, a viharok elleni védekezést – beruházásokkal, jogszabályokkal, vagy a klímatudatos viselkedésre való ösztönzéssel. Ezeket a területeket részletesen tárgyalja a magyar klímastratégia.

Alig jutott azonban figyelem a klímastratégiában a közvetett adaptációra – vagyis nem magukhoz az időjárási hatásokhoz való alkalmazkodásra, hanem az időjárási hatások, illetve a kibocsátás-csökkentési intézkedések okozta változásokhoz. Ide tartozik elsősorban a gazdasági adaptáció, vagyis az a kérdés, hogy az ország gazdasága továbbra is működőképes, illetve versenyképes lesz-e a jövő megváltozott viszonyai között? A másik kulcsterület a biztonságpolitikai adaptáció, azaz, hogy készen álljunk a klímaválság következtében létrejövő közvetlen és közvetett veszedelmekre.

Gazdasági alkalmazkodás – kockázatok a magyar gazdaságban

Ha Magyarország multinacionális nagyvállalat lenne, bevételei alapján a Fortune 500 listáján a 157-edik lenne, kb. az ArcelorMittal és a Renault között. A Disneynél egy kicsit nagyobbak vagyunk, de az Unilever, vagy a Vodafone szintjét már nem érjük el. Ezek a cégek sokat foglalkoznak azzal, hogy miként válaszoljanak a klímaválság kihívásaira. Ez a válasz azonban korántsem csak arról szól, hogy hogyan tegyék hurrikánbiztossá az üzemcsarnokaikat. Azzal is legalább annyit foglalkoznak, hogy hogyan tudnak olyasmit gyártani, amit majd 2030-ban is el lehet adni, mert teljesíti a klímavédelmi elvárásokat. A gazdasági adaptáció szemüvegén át nézve nem nehéz észrevenni a magyar gazdaságra leselkedő veszélyforrásokat. Mondok egy pár példát, ami komolyabb elemzés nélkül, szabad szemmel is látható:

• A magyar autóipar a GDP 5%-át adja és az export 25%-át. Az autóipar az elektromobilitás forradalmát éli, és nem biztos, hogy a hazai gyártók túlélik ezt a forradalmat. Az Audi, a Mercedes, a Suzuki mind tervezik, hogy gyártanak majd elektromos autókat idehaza, de még nem egyértelmű, hogy ez meg is valósul majd. Ha a piaci viszonyok hirtelen megváltoznak, és az emberek elfordulnak a belső égésű motoroktól, az gyorsan súlyos válságot hozhat Magyarországnak. Fontos látni, hogy a magyar kormány egyértelműen felismerte ezt a problémát, és keményen dolgozik azon, hogy a magyar autóipar az ágazat jövőjében is részt vegyen. Ennek keretében épül a zalaegerszegi önvezető tesztpálya, illetve ide tartozik a zöld rendszámtábla is. Ilyen hozzáállásra volna szükség a gazdaság többi részében is.
  
• Másik fontos terület a mezőgazdaság, szintén komoly exporttermelő. Az ágazat résztvevői talán itt érzik legkorábban és legegyértelműbben a klímaváltozás hatását, azaz elég erős a belső ösztönzés az alkalmazkodásra. Itt nem csak a közvetett hatások begyűrűzése jelent problémát, a hazai éghajlati változások is komoly alkalmazkodási feladatokat jelentenek. Gondoljunk csak arra, hogy 2050-ben alighanem már csak Szlovákiában lesz megtalálható a tokaji aszú, vagy arra, hogy a kutatók szerint a gabona termésátlagok a folyamatos melegedésnek köszönhetően már évtizedek óta stagnálnak. A mezőgazdaságban már teljesen más a kormányzati hozzáállás: nincs állami program a mezőgazdasági adaptációra, sőt a kormány gyakran éppen azokat a hagyományos termelési módokat, illetve terményeket erőlteti, amelyeknek egyáltalán nem biztos, hogy van jövője Magyarországon. Fontos tanulság a klímaválságban, hogy az, ami régen jó volt, könnyen lehet, hogy a jövőben már nem lesz jó.

• A GDP 8%-át adó turizmusban például jelentős átrendeződések várhatók. Nyáron olyan meleg lesz, hogy nem Magyarországra jönnek már az emberek, hanem inkább északabbra. Ide is fognak jönni, de inkább ősszel vagy tavasszal. Persze ha 2050-re megfeleződik a Balaton vízkészlete, és közben elborítja az országot a parlagfű, akkor lehet, hogy a magyarok is inkább otthon maradnak majd. A mérleg másik oldalán viszont 2050-re az osztrák sípályákon akár egy hónappal is megrövidülhet a havas időszak, így várhatóan kevesebb magyar engedheti meg majd magának a síelést: ezekből a kiadásokból talán több marad idehaza.
• A legnagyobb magyar vállalat a MOL, amely multinacionális olaj- és gázipari cég. Csakúgy, mint minden más olajmulti, a MOL tevékenysége is szorosan összefügg a globális olajfogyasztás hosszútávú fenntarthatóságával.  Világszerte sokat beszélnek már egy ideje az ún. karbonlufiról, vagyis arról a tényről, hogy a világ olajtársaságainak tőzsdei értékét jelentős mértékben olyan olajkészletek adják, amelyeknek a nagy része nem termelhető ki úgy, hogy közben a nemzetközi egyezményekben vállalt klímacélokat is betartjuk. Ha elég ember gondolja úgy a tőzsdén, hogy ezeket a készleteket már nem lehet majd kitermelni, akkor a befektetők elpártolhatnak az olajtól. A karbonlufi léte egyelőre nem rendítette meg az olajcégek tőzsdei helyzetét, de ha egy ilyen folyamat megindul, akkor a MOL, és vele a budapesti tőzsde, valamint a magyar gazdaság is rövid idő alatt nehéz helyzetbe kerülhet, még úgy is, hogy a MOL-nak egyébként alig van saját tulajdonú olajtartaléka. Talán nehéz ezt a mai viszonyok között elképzelni, de a pénzpiacokon gyakran gyors és könyörtelen az átrendeződés. Intő példa lehet a nagyhatalmú német energiakonszernek, az RWE és az E.on mélyrepülése, amelyek 4 év alatt tőzsdei értékük 50-60-%át vesztették el, amikor a német állam lendületesen kezdte támogatni a megújulókat.

  Még korai lenne kijelenteni, hogy ez a folyamat már csak egy irányba mehet, de tény, hogy évek óta meredeken zuhan a globális energiabefektetésekben a fosszilis energiaforrásokra fordított arány.

Ismétlem, ezek csak olyan kockázatok, amelyekre egy figyelmes újságolvasó is felfigyelhet, alaposabb elemzéssel azonban bizonyára sok más gazdasági ágazatban is találhatunk még veszélyforrásokat. A magyar gazdaság olyan mélyen integrálódott a világpiaci körforgásba, hogy áttételekkel könnyen eljuthatnak hozzánk olyan hatások is, amelyekre most talán még nem is gondolunk.

Biztonságpolitikai alkalmazkodás

Jól tudjuk, hogy a világpolitika milyen hatalmas kockázatot jelent Magyarországnak: A 20. század minden hazai politikai fordulópontja valamilyen világpolitikai eseményből indult ki. Nyilván nem tudhatjuk, hogy milyen drámák várhatók a jövőben, de ahhoz nem kell lángésznek lenni, hogy tudjuk, a világpolitikai viharokban biztonságosabb az EU-n és a NATO-n belül lenni, mint kívüle. Arra azonban biztosan számíthatunk, hogy a jövőben egyre több lesz a menekült: csak Afrika lakossága 500 millióval nő meg 2030-ig, miközben jelentős területek sivatagosodnak el. Ilyen léptékű folyamatokat pedig valódi európai összefogás nélkül már biztosan nem lehet kezelni. Minél erősebb a biztonságpolitikai együttműködés, annál jobb esélyei vannak Magyarországnak. Magyarország hivatalosan is támogatja a közös EU-s határőrizetet, illetve egy közös európai hadsereg létrehozását. Ha ezek megvalósulnak, ez mind növelni fogja az ország biztonságát.

A védelem megerősítése mellett azonban nagyon fontos a lelki felkészülés is: fontos, hogy megőrizzük a józan tisztánlátásunkat: a hozzánk érkező migránsok túlnyomó részét közvetve vagy közvetlenül a klímaváltozás indította útnak, és nem segítünk magunknak azzal, hogy ha Soros-tervet vagy kultúraközi élet-halál harcot, meg muszlim honfoglalást látunk bele ezekbe a folyamatokba. Ezek az értelmezési keretek ismerősen csenghetnek ugyan, de alapvetően tévesek, mert egy régi világ szabályait próbálják ráerőszakolni egy új helyzetre. Ezért nem alkalmasak arra, hogy ezekre alapozva helyes döntéseket hozzunk.

A klímaválság nemcsak nemzetközi biztonsági kockázatokat jelent, hanem belső társadalmi feszültségek is kialakulhatnak. Az üvegházgáz-kibocsátásokat országonként szoktuk nézni, és a csökkentési kötelezettségeket is országonként próbáljuk kiosztani. De egy adott országon belül a kibocsátások eloszlása nem egyenletes: a gazdagok sokszor annyi széndioxidot bocsátanak ki, mint a szegények. Az Oxfam tanulmánya szerint az emberiség leggazdagabb 10%-a felelős a kibocsátások feléért.

Amikor majd komolyan elkezdünk foglalkozni a kibocsátások csökkentésével, akkor az bizony áremelkedésekkel, korlátozásokkal járhat, ami pedig komoly társadalmi feszültségekhez vezethet. Ezek a hatások nem csak a szegény afrikai országokra jellemzők: gondoljunk bele, hogy a 2012-ben kezdődött hazai rezsicsökkentés milyen nagy hatással volt a kormány népszerűségére: sok ember életében a rezsi rendszeres fizetése komoly teher, és nem biztos, hogy könnyen fogadnák, ha ezek a terhek növekednének.

Mit tegyünk?

A nagybeteg gyógyulásában fontos lépés a betegségtudat létrejötte: annak elfogadása, hogy nincs minden rendben, sőt baj van, és ezért változásra van szükség. Ami a klímaválságot illeti, ma Magyarországon – miképp a világ nagy részén – még a betegségtudat előszobájában vagyunk: mindennap olvassuk a sajtóban a rémhíreket, érezzük a veszedelmet, de a tudatunkban még nem kristályosodott ki a változás, a változtatás igénye. Még azt képzeljük, hogy kisebb kiigazításokkal kezelni tudjuk az emberi civilizációra leselkedő veszélyeket, hogy nem kell alapvetően átalakítani az életmódunkat, társadalmi berendezkedésünket. Ezt erősíti a politika is, az ország vezetői szeretik azt az érzést kelteni bennünk, hogy bár vannak veszélyek, ők ezektől meg tudnak védeni bennünket, és nem kell megváltoznunk.

Ennél fogva talán a legfontosabb feladat a tudati változás: annak megértése, hogy a régi igazságok már nem működnek, és ami régen jó volt, az a jövőben már nem lesz jó. Jó példa az, amit egy agrár-adaptációs szakembertől hallottam egyszer: a klímaváltozás alapvetően változtatja meg a növénynemesítés módszereit. Régen az volt a feladat, hogy megalkossák azt a növényt, amely egy kisebb vidék éghajlati viszonyai között a lehető legjobban fejlődött. Most viszont, amikor egyre kevésbé lehet tudni, hogyan alakul az éghajlat, inkább olyan növényeket próbálnak nemesíteni, amelyek mindenféle lehetséges időjárási viszonyok közt jól teremnek.

Hasonló a helyzet a gazdaság alkalmazkodásával is: nem lehetünk igazán biztosak benne, hogy hogyan fognak alakulni a dolgok, ezért fel kell készülni arra, hogy lesznek meglepő fordulatok, amelyekre gyorsan kell reagálni.

Ahhoz, hogy a klímaválság évtizedeiben Magyarország működőképes maradjon, az államnak vezető szerepet kell vállalnia, akkor is, ha az emberek igazából nem vágynak a változásra. Ezért valódi klímastratégiára, vagy még inkább klímatudatos nemzetstratégiára van szükség. Egy ilyen klímatudatos stratégia elkészítése komoly feladat, sok elemzést, valamint széleskörű társadalmi párbeszédet igényel. Egy pár alaptétel azonban talán már megelőlegezhető:

• Szükség van az üvegház-gáz-kibocsátások lendületes és erőteljes csökkentésére, és nem csak azért, hogy felelős földlakókként teljesítsük erkölcsi kötelességünket.  Legalább ennyire fontos az, hogy a kibocsátás-csökkentés a mi gazdasági alkalmazkodásunknak is része – csak úgy kínálhatjuk a jövő termékeit és szolgáltatásait, ha nekünk is szükségünk van ezekre. Nem elhanyagolható emellett, hogy az EU-n kívüli energia-importtól való függőség állandó külpolitikai kitettséget jelent, ami csak megújulókkal és energiahatékonysággal ellensúlyozható.
• Tudatosan kell törekedni arra, hogy a jövő iparágai települjenek Magyarországra, mind a beruházások ösztönzésével, mind pedig az újmódi termékek, szolgáltatások hazai piacának megteremtésével. Ha a világ a zöld gazdaság felé tart, akkor annak, aki előbb odaér, jobb helyek jutnak. A haladó szellemű gazdaságpolitika hazai piacot teremthet olyan termékeknek, amelyek később majd világszerte versenyképesek tudnak lenni (klasszikus példa erre a dán szélerőmű-ipar létrejötte). Magyarország egyszer, a 19. század végén, már volt élenjáró az iparfejlesztésben, s azóta is abból a dicsőségből élünk. Ezeket a sikereket azonban csak akkor lehet elérni, hogyha gyorsabban futunk a jövő felé, mint mások.
• Szükség van szorosabb EUs vagy NATOs biztonsági együttműködésre, közös európai hadseregre és határőrizetre: a közelgő menekült-válságokat, és ki tudja még milyen más kríziseket csak, szövetségeken belül fogjuk tudni hatékonyan kezelni.