Ma van a Rákellenes Világnap (World Cancer Day). Az elsőt 2004-ben tartották, és a kezdeményezés célja az, hogy a rákos megbetegedésekkel kapcsolatos információk terjesztésének segítségével – a megelőzés és a megfelelő ellátás fontosságára való felhívással – elkerülhetővé tegyen haláleseteket, illetve, hogy elősegítse a rákos betegek társadalmi integrációját.

A rákot sokan azonosítják a halállal, rengeteg tabu és félelem veszi körül ezt a betegséget, pedig, az ötéves túlélést vizsgálva ma Magyarországon 60 % körüli túlélési arányról beszélhetünk. Természetesen ez életkor, nem és a daganat típusa függvényében változik, de mégis érdemes ezt az arányt tudatosítani.

Ez az arány viszont még növelhető és a ráknak betudható megbetegedési-halálozási arány csökkenthető lenne. Ma Magyarországon a daganatos megbetegedések vezető halálokok, 2014-ben az összes halálozás közel egyharmadáért voltak felelősek, évente 100000 lakosra vetítve ez kb. 270 halálesetet jelent, amivel az OECD-ben sereghajtók vagyunk, és az 1990 óta vizsgált tendenciát tekintve is elkeserítő a helyzetünk, a többi tagországgal összevetve. 

Évente kb. 100,000 új megbetegedésről beszélhetünk, amelyek egy része megelőzhető lenne. A megelőzésnek pedig mind az egyéni mind a társadalmi szintű aspektusai egyaránt tudottak, ebben az egyéni és társadalmi felelősség kérdései egyaránt számottevők. A WHO (World Health Organisation – Egészségügyi Világszervezet) ajánlása alapján a rák kialakulásának a kockázata csökkenthető az alábbiak betartásával:

1.    Dohányzás mellőzése
2.    Füstmentes otthon kialakítása
3.    Fizikai aktivitás
4.    Egészséges étkezés
5.    Alkoholfogyasztás mérséklése
6.    Napozás kerülése, illetve fényvédő krémek használata
7.    Nők számára a szoptatás a mellrák kialakulásának esélyét csökkenti.
8.    Légszennyezettség csökkentése
9.    Hepatitis B és HPV elleni oltás
10.  Szűrőprogramokon való részvétel.

Magyarországon ma a felnőtt lakosság negyede dohányzik (ezzel Magyarország az OECD 26 európai országa között a harmadik legrosszabb helyen áll a naponta dohányzók arányának rangsorában), 5 %-a fogyaszt túlzott mértékben alkoholt és 10 %-a végez rendszeres – heti 150 percet igénybe vevő mérsékelt  – testmozgást. Van olyan szegmense tehát a megelőzésnek, amely az egyéni felelősség kérdését tolja előtérbe. És nem tagadható, hogy az elmúlt évek dohányzás-ellenes egészségpoltikai intézkedései támogatják a megelőzés ezen aspektusát.

Ugyanakkor van olyan komponens, amely jövedelmi helyzet függvénye; ilyen pl. az egészséges étkezés. 2014-ben a felső jövedelmi tizedbe tartozók háromszor több gyümölcsöt és másfélszer több zöldséget fogyasztottak, mint a legalsó tizedbe tartozók.

Emellett vannak olyan pontok, amelyek egészségpoltikai, vagy más szakpolitikai intézkedést kívánnak. A légszennyeződésről és annak szegénységgel összefüggő kérdéseiről számtalan cikk született már, könnyen látható, hogy lakhatással (a légszennyezettség kapcsán konkrétan fűtési módszerekkel) összefüggő jóléti programok jelentősen befolyásolhatják az egészségi állapotot, így a rák kialakulásának kockázatát is.

A szűrőprogramok tekintetében a helyzet kettős: szervezett szűrőprogram kialakítása nem máról-holnapra megtérülő befektetés. Ma Magyarországon létezik szervezett tüdő-, méhnyak és mellrákszűrés, de például a colorectális daganatok szűrőprogramjának bevezetése 20 éve várat magára – ez egy olyan országban, ahol a colorectális daganatok a rákos megbetegedések közül is a harmadik leggyakoribbként okoznak halált, úgy gondolom, felelőtlenség a mindenkori döntéshozó részéről. Másik kérdés, hogy a szűrőprogramok csak akkor tudnak eredményesek lennei, ha azon a célzott népesség részt is vesz.

És a megelőzés kérdésén túl ott van, hogy mi vár az ellátórendszerben a daganatos betegekre?

Ha nincs ismerőse, protekciója, akkor nagyon-nagyon sok várakozás. Kezdve a a diagnózis felállításához szükséges képalkotó vizsgálatokra való várakozással. Hiszen mind MR, mind CT-kapacitásban lenne mit fejleszteni. A 2014-ben hozott, ún. 14 napos szabály, – amely szerint a megbetegedés gyanúja esetén a beteg 14 napon belül jusson megfelelő diagnosztikához –  betartása kapacitás-problémákba ütközik.

Aztán, ha megvan a diagnózis, a kezelés megkezdése sem egy-két napon belül történik. A terápiák közül a sugárkezelésekre vonatkozó kapacitás területi különbségei ismertek.

A gyógyszeres kezeléseket illetően a modern biológiai terápiák befogadása, finanszírozása, hozzáférése mind a szűkös pénzügyi kapacitások függvénye. Ez egyértelműen prioritásképzési probléma, nem az egészségügyön belül, hanem a szakpolitikák között, vagy inkább a hobbitevékenységek finanszírozása és a „humánerőforráshoz” (magyarul az emberi élethez) köthető szakpolitikák megfelelő forrásokkal való ellátása között.

Természetesen találkozik a beteg a végletekig leterhelt egészségügyi dolgozókkal, akik tényleg sokszor emberfelettit teljesítenek a gyógyítás érdekében.

És mindenezek mellett találkozik a mentális segítségnyújtás szinte teljes hiányával. Pedig a betegséggel való megküzdésben a mentális erő elengedhetetlen. Fontos a beteg tudatossága, akarata, aktivitása egyfelől, másfelől a beteg és családja izoláltságának oldása – ezek mind olyan faktorok, amelyek segítség nélkül nem érhetők el. Ma Magyarországon az ellátásnak ez az oldala még nem kielégítően kiépített, és sokszor az ellátást nyújtó szakemberek számára sem ismert ennek a jelentősége.  

És találkoznak a betegek az üzenetekkel, arról, hogy mennyit ér ma egy rákos ember élete a döntéshozók számára. Csak az utóbbi félév üzenetértékű hírei:

–          Onkológiai centrum építése 19 milliárdért – Vietnámban, miközben itthon a fenti adatok jellemzik a rákos megbetegedéseket, és a terápiás centrumok kialakítása évek óta napirenden élévő, de nem lezárt kérdés;

–          Daganatellenes terápiák finanszírozásának átalakítása – miközben stadionokat építünk, vizes VB-t rendezünk és más nagyzási hóbortnak engedünk közpénzből folyamatosan .

–          A Hospice-ház finanszírozása körüli botrány

Ezek mind-mind olyan üzenetek, amelyek azt sugallják: a beteg ember már nem érték, nem érdemes bele „invesztálni”.

Vessünk egy pillantást csak a megbetegedések korstruktúrájára – jelentős részben fiatal, ha úgy tetszik, gazdaságilag is aktív emberek betegednek ma meg. És ha a 75 felettieket nézzük? Melyik döntéshozó az, aki belelát egyéni élethelyzetekbe és hasznossági alapon meg tudja mondani kire fordít forrást az egészségügy költségvetéséből, és kibe nem? Mitől nem hasznos a 80 éves dédanya, aki maga neveli a 10 év alatti dédunokáját, mert a szülők és nagyszülők kiestek, vagy a 70 feletti nagymama, amely családjának minden tekintetben oszlopa. Ha van olyan ellátás, amely gyógyít, akkor azt hozzáférhetővé kell tenni, ha van olyan ellátás, amely a halált könnyebbé teszi, akkor azt meg kell adni és a segíteni kell a beteget abban, hogy az emberi méltóságot a legutolsó pillanatig megőrizze – egy etikus, betegközpontú rendszernek ez lehetne a célja.

Nem lebecsülve, sőt kiemelve a beteg magatartásának szerepét a gyógyulásban kijelenthető, hogy teljes igazságot teremteni egy olyan rendszerben, ahol végső soron emberi tényező – az orvos tudása és embersége – játssza az egyik főszerepet, a lehetetlennel határos, de az egészségpoltikának kötelessége az objektív tényezőket hozzáférhetővé tenni, hogy legalább ebben egyenlő feltételek álljanak mindenki számára rendelkezésre a gyógyuláshoz.