„Betiltják az ételosztást!” – az elmúlt hónapokban egyre sűrűbben jelentek meg ezzel kapcsolatos hírek a sajtóban. A téma politikai vonatkozásairól a Mércén is lejött több írás novemberben, illetve decemberben.

Pár nappal ezelőtt megkerestem a Menhely Alapítvány egyik vezetőjét, és mint kiderült, ő

nem tud arról, hogy új jogszabály készülne az ételosztások ellehetetlenítésére.

Hát ez megnyugtató – gondolná az ember. Pedig nem. A helyzet nagyon is aggasztó.

A jelenlegi szabályozás szerint a közterületi ételosztásokhoz a helyi – települési, kerületi vagy fővárosi – önkormányzattól kell engedélyt kérni. Ami mostanában történik, az pusztán annyi, hogy

egyszer csak elkezdtek egyre több engedélyt visszautasítani.

Az önkormányzatok gyakorlata érezhetően nem spontán módon, hanem összehangoltan, felsőbb utasításra változott meg.

Mit tehet most az, aki ételt szeretne osztani?

Többféle megoldás működik. Néhány szervezet – például a krisnások vagy a Heti Betevő – a helyi családsegítőkkel együttműködve kapják meg az engedélyt.

Az ember azt hinné, hogy ez nagyon jó, mert az állami finanszírozású szociális szakmai szféra és a civilek közötti együttműködés mindenkinek előnyös. Ez azonban nem teljesen igaz. A családsegítők túlterheltek. Erre a feladatra kevésbé vágytak, mint egy púpra a hátukon. Másrészt rengeteg olyan rászoruló van, akik az utcán hajlandóak lennének elfogadni az ételt, de a családsegítőbe nem akarnak, vagy valami miatt nem tudnak bemenni. Az ő esetükben fennáll a veszély, hogy

ha az utcán nem jutnak ennivalóhoz, akkor inkább az éhezést választják.

A vakmerőbb ételosztók egy másik utat választanak: nem kérnek engedélyt. Számos példa van erre, de ha felsorolnám őket, attól félek, megnövelném a kockázatát, hogy ezeket a nagyon jó kezdeményezéseket támadás éri.

„Illegális ételosztás” – már a szókapcsolat is abszurd. A hatóságok figyelmét persze nem kerüli el ez az új trend, de egyelőre nem nagyon büntetnek. Hasonló a helyzet az utcán alváshoz. 2013 óta a szabálysértési törvény szerint bizonyos közterületeken tilos életvitelszerűen tartózkodni. A rendőrség eddig ezt sem vette nagyon szigorúan (bár időnként indultak eljárások). Sok hajléktalan ember ma is a „tiltott övezetekben” él.

A buszmegállókban bevezetett dohányzási tilalmat sem tartja be mindenki. Mind a három esetben az a helyzet, hogy a „tilosban járóknak” nincs oka nagyon félni, de azért ott lebeg a fejük fölött Damoklész kardja, ami bármikor lesújthat. És

nem világos, hogy kire, mikor sújt le.

Jogvédő barátaim az ilyen helyzetekre azt szokták mondani: súlyosan sérül a jogállamiság.

Három példát mondtam, amelyekben közös, hogy a „cselekmény” tilos, mégsem szoktak érte büntetni. A példák között azonban különbségek vannak.

A dohányzás tényleg zavarhatja a megállóban állókat. Az utcán alvás pedig tényleg veszélyes lehet magukra az érintettekre. Ezért egyetértek azzal, hogy ebben a két esetben valamilyen módon szigorítani kellett a korábbi gyakorlatot.

A dohányzás esetében a szigorítás módja és az azóta kialakult gyakorlat is tetszik. Az utcán alvás esetében nem tetszik. Ezt a szabályozást úgy vezették be, hogy semmibe vették az összes hajléktalan-ellátással foglalkozó szakember és civil szervezet konszenzusos állásfoglalását. De mi a helyzet az ételosztással?

Az, hogy „az éhezőknek enni adunk” (v. ö. Mt 25, 31-45) – kire nézve jelent veszélyt?

Ez a Ferenc pápa által is sokszor emlegetett irgalmasság egyik legalapvetőbb cselekedete. Egy keresztény kormányzat miért nehezíti meg a magyarországi civil és egyházi szervezeteknek az irgalmasság gyakorlását? Vajon a juhok vagy a kecskék közé számláltatik majd az, aki ilyet cselekszik?

Címlapkép forrása: Heti Betevő Facebook.