Mihai Tudose román miniszterelnök ismeretes kijelentése arról, hogy a székely zászló mellett fognak lengedezni székelyek is, gyönyörűen beleillik abba a globális trendbe, amely a legmagasabb szintre emelte a soviniszta és rasszista durvaságot.

Donald Trump amerikai elnök éppen azt mondta az afrikai államokról, továbbá Haitiról és El Salvadorról, hogy „shithole countries” (pöcegödör-országok) – s evvel hangos nemzetközi fölháborodást váltott ki.

(Még korábban Trumpnak le kellett mondania hivatalos londoni látogatását a rasszizmusa miatt várható nagy tüntetések miatt. A londoni főpolgármester, Sadiq Khan, kijelentette, hogy nem látják szívesen Trump elnököt.)

Miloš Zeman cseh elnök dologtalan semmirekellőknek nevezte a cigányokat, s az 1945 után Csehszlovákiából kitelepített németekről azt mondta, örüljenek, hogy nem végezték ki őket; egy kocsmában úgy nyilatkozott, hogy ki kell irtani az absztinenseket és a vegetariánusokat, „ringyóknak” nevezte az orosz Pussy Riot művészcsoport tagjait, és így tovább. Nemsokára újra fogják választani.

Ilyen emberek vezetnek országokat, döntenek polgártársaik sorsa felől, oktatnak ki népeket.

Mihai Tudose nemcsak visszataszító soviniszta, hanem – s ebben sajnos nem áll egyedül – állításai tárgyilag is teljesen alaptalanok.

Szerinte a magyar nemzetiségi (etnikai) autonómia ellentétben áll a román alkotmánnyal. Az is, akinek csak egészen kezdetleges közjogi ismeretei vannak, tudja jól, hogy ez szamárság. Az „egységes nemzetállamnak” nem az autonómia az ellentéte, hanem a föderáció.

Az erdélyi magyar pártok nem szövetségi államot (föderációt) javasoltak, amely csakugyan az egységes állam fölbomlásához vezethet, hanem több szintű autonómiát. Ehhez is változtatni kell (egyébként meglepően keveset) az alkotmányos szerkezeten. De mióta hazaárulás alkotmányreformot vagy alkotmánymódosítást javasolni?

Mihai Tudose állítólag szociáldemokrata színekben lett miniszterelnök.

Azt illenék tudnia, hogy a területi, kulturális és személyi autonómia kombinációja mint a nemzetiségi kérdés megoldása, szociáldemokrata gondolat. Az ausztriai szociáldemokrácia – Otto Bauer (a személyi autonómiáról itt) és Karl Renner – javasolta eredetileg, s elfogadta annak idején mind a magyarországi, mind a romániai szociáldemokrácia. Ezt átvették az erdélyi kommunisták is. Az ausztromarxista autonómiagondolat egyik gyöngített variánsát vezették be 1944/45 után Romániában, így jött létre a Magyar Autonóm Tartomány (nagyjából a mai székely autonómiának kinézett területen), a Bolyai Egyetem, a kétnyelvűség, magyar nyelvű nemzetiségi közoktatás, állami magyar színházak, rádió, nemzetiségi könyvkiadás stb. – ezek már akkor erős román nacionalista reakciót váltottak ki, és Nicolae Ceauşescu rendszere a többségüket „leépítette” 1972 után, s a maradékot is „leépítette” volna, ha ebben nem akadályozza meg az 1989 decemberi forradalom.

Szóval az autonómia szocialista eszme, szemben a kizárólag vagy főként egyéni jogokra építő, klasszikus liberális megoldásokkal.

(Bár még a klasszikus liberális Deák Ferenc is síkraszállt az újvidéki szerb gimnázium állami támogatása mellett – ártott is a hírnevének! – , ám a Deák-Eötvös nemzedék kihalása után az ilyen gesztusok megritkultak. Erről lásd Mikó Imre régi cikkét). De hát a PSD nem igazi szociáldemokrata párt, hanem – bár a gazdaságban megpróbálja helyenként a jóléti állam logikáját alkalmazni, a magyarokkal is inkább törekedett mostanáig pragmatikus kompromisszumokra, mint a vetélytársai – alapjában konzervatív, nacionalista és klerikális párt, akár az összes többi.

Ez nem az a pillanat, amikor az embernek kedve van bírálni az erdélyi magyar autonómiával kapcsolatos hárompárti megegyezés módszerét, bár annyit halkan meg lehet jegyezni, hogy tudni való volt:

1. a gondolatot pillanatnyilag egységesen elutasítják a román politikai élet minden oldalán;
2. a pillanat az Erdély Romániával való egyesülésének centenenáriuma és az emiatt kitört hisztériák miatt nem alkalmas;
3. a dolog politikailag előkészítetlen.

Ha a három erdélyi magyar párt csakugyan komolyan gondolja, hogy most határozott akcióba kezd a többrétű autonómia megvalósításáért, akkor mindent el kellett volna követnie a román közvélemény meggyőzéséért, kezdve a magyar-román tudományos konferenciákon, román és európai rokonszenvezők megnyerésén… – nem is folytatom. (Vö. Balázsi-Pál Előd józan cikkével, amely még a Tudose-botrány előtt íródott.)

A Minority Safe Pack erre nem alkalmas (bár magam is aláírtam, mert minden jogbővítést pártolok, ha lehet, akkor is, ha nem teljesen kielégítő), hiszen mivel csak az „őshonos” populációkra alkalmazzák, diszkriminatívnak tűnhet föl.

Nyilvánvaló, ha sikere lenne (lett volna, lehetett volna) az autonómiajavaslatnak, akkor a romániai romák kulturális autonómiáját is ki kellett volna alakítani. Talán nem lett volna értelmetlen egy-két gesztus ebben az irányban. (Az biztos, hogy az autonómiagondolat őshazájában, Ausztriában a közvélemény és a politikai osztály ma ellenzi a török tanítási nyelvű óvodák és elemi iskolák alapítását, pláne állami támogatását. Szlovén elemik vannak Karintiában, bár nem sok.)

De hát mindez ebben a politikai helyzetben egyszerűen nem aktuális, kár töprengeni róla.

A román közvélemény válasza Tudose miniszterelnök rettenetes szavaira fölöttébb kiábrándító.

(Csak egyetlen példa: Cristian Unteanu ijesztő cikke.) Pár hangocska kifogásolta a román miniszterelnök modorát, de nem nyilatkozatának lényegét. Ám az internet tele van a legborzalmasabb magyargyűlölő szennyel. És persze a magyar sovinizmus is beindul, ahogy ilyenkor lenni szokott – noha mindig tekintetbe kell venni a többségi és a kisebbségi, a támadó és a védekező nacionalizmus különbségét.

Lehet, hogy ez a botrány elhal (nem biztos), Tudose lemondását ezek után csak magyarok követelik, román politikus (egyelőre) egy szál se. (S ha leváltják, hát nem ezért.)

Romániában centenáriumi év, Magyarországon választási év: mindenki bizonyítani akarja, hogy ő jó román, hogy ő jó magyar ember. Ebből az erdélyi magyarság számára az égvilágon semmi jó nem jöhet ki.

Ez az egész mostani soviniszta ciklus Klaus Johannis romániai államelnök újévi köszöntőjével kezdődött, aki a szokásos abszolutista-jakobinus szellemben (mintha épp ő ne tudná, hogy etnikailag nem egységes, soknemzetiségű országban beszél) így indította beszédét:

„Dragi români” [„kedves románok”]
– nem pedig: „dragi concetăţeni” [kedves polgártársak], ahogy valójában kellett volna, majd avval folytatta: „în acest an centenar…” [ebben a centenáriumi esztendőben]:

ezek szerint Romániának más gondja sincs, mint a gyulafehérvári román nemzeti gyűlés 100. évfordulója. A másfél milliónál több romániai magyarhoz szava se volt.

Nagyon jól tudom, hogy a nemzetiségekkel, az etnikai kisebbségekkel másutt se nagyon törődnek, és vannak Romániánál jóval sovénebb országok is, de most nem erről van szó. Csak azért írok erről az ízléstelen afférról, amelyet pusztán szóba hozni is megalázó, mert aggódom. Aggódom, nehogy visszatérjünk az 1990-es évek nemzetiségi konfliktusaihoz, veszedelmeihez és gyűlölségeihez, a Funarok és Vadimok idejéhez.

Az etnikai konfliktusok egész Európában kiéleződtek. Nemzetállamok bomlanak föl, s nem az instabil Kelet-Európában, mint az 1990-es években, hanem a szilárdnak hitt Nyugaton. A balkáni feszültségek is megint fölforrósodtak.

Ebben a helyzetben a kisebbségeknek meg kell találniuk a méltóság és az óvatosság észszerű elegyét mindenütt.

A legsürgősebb Romániában a román szövetségesek meglelése lenne, ha lehetne. Ehhez azonban őszintén, rejtett szándékok és hátsó gondolatok nélkül kellene politizálni.

A romániai magyarság vezetői – mint a második világháború előtt is – a magyarországi és a román állam, Budapest és Bukarest közé szorultak, nem egészen urai cselekedeteiknek, a kétoldali függőség meg ellentmondásos az eltérő államérdekek miatt; mégis, a romániai magyarság teljes függetlensége ezektől a tényezőktől lehetetlen. Valódi önállósághoz a pozíciói egyszerűen nem elég jók.

A régi pozitív szándékok – a népek barátsága, a Duna-völgyi együttműködés, a kulturális dialógus, a többnyelvűség – elvben ma is lehetségesek, de alig próbálkozunk velük. Az előnyszerzés mindezek nélkül merőben hatalmi kérdés, a nemzeti kisebbségek hatalma pedig csekély. „Európa” hajlamos a jogokat követelőkre bajkeverőként tekinteni, mert nem akar konfliktust, csak prosperitást, stabilitást és békét.

A kisebbségek pedig nincsenek épp divatban sehol. Enyhén szólva.

S az, hogy valaki „őshonos” vagy afgán menedékkérő, Európában nem sokat számít, még ha ez sérti is sokak önérzetét (az enyémet nem sérti).

Mint a kettős állampolgárok szavazati jogának problémája mutatja (a magyarországi többség ellenzi, én támogatom, amivel sikerült alaposan népszerűtlenné tennem magam), ez a közvetlen környéken is bonyolultabb, mint képzelnénk. Az erdélyi magyarok önzetlen jóakarói nem túl számosak.

A kedvező kimenetelhez bölcsesség kell majd, de leginkább: szerencse.

Ezt az írást először a Kolozsváron szerkesztett transindex.ro közölte.