Ameddig az ellenzéki közvélemény, pártok, civilek, aktivisták, véleményvezérek, értelmiség pontokban és nem folyamatokban képzeli el a politikát, egy-egy történésre koncentrál, majd ugrik a következőre, ameddig nem érti meg és nem veszi figyelembe a körülötte mozgó többi vonalat, és nem határozza meg a viszonyát rajta kívül álló folyamatokhoz, a magyar társadalom vonalaihoz, a globális politika, a globális tőke és a globális társadalom történéseihez, nem lesz változás.

Ha megnézzük egy ellenzéki párt vagy szervezet működését, leginkább egy-egy azonnali reakciót, akciót, jópofa felütést, kemény Facebook-posztot látunk.

A magyar ellenzék figurái tüntetésről tüntetésre, sajtótájékoztatóról sajtótájékoztatóra, mondásról mondásra élnek.

De ezek nem tudnak kiadni egy egész vonalat. Egy olyan gondolkodási és cselekvési folyamatot, amelyben az egyes pontok, cselekvések egymásra épülő, egymásnak erőt és erőforrást adó folyamatot adnak ki.

Az ellenzéki pártok kommunikációjának legfőbb felületei például a sajtótájékoztatók és sajtóközlemények. Ezek az események két okból kerülnek be a médiába. Ha elrontanak valamit a pártok, illetve ha a magyar politikát egyedül uraló Fideszre reagálnak. Persze most a kampányban van pár kivétel, de a köztes 4 évben még ennyi sem. Ezek a mondások így nem adnak ki egy egészet, nem tudnak saját szellemi erőteret létrehozni, csak a Fidesz szellemi erőterén, tematikáján belül mozognak. De nem is hoznak létre kapcsolatot a választókkal, nem erősödik a szervezet, nem lesz több erőforrás, így még a gondolkodáson túl se kapcsolódnak össze folyamattá.

Lényegében megszűntek az olyan ellenzéki pillanatok, amikor egy párt egy ügyet tud vinni. Ennek pedig az az oka, hogy nincsenek olyan mondások, amiket ezek a pártok akár egy kormányzati ügyre reagálva mint érdekes, és érthető üzenetet adnának át. Így ezek az egy-egy ügyre reagáló közlemények, TV-s szereplések, sajtótájékoztatók önmagukban maradnak.

De nem csak a pártok járnak így. Az ellenzéki közvélemény is felháborodásról felháborodásra él.

Akár hónapokon belül is fel tud háborodni ellentétes értékek mentén valamin, ha egy érintett (főként értelmiségi) csoport felháborodása magával húzza a közvéleményt. Ezek a felháborodások pedig nem kapcsolódnak egymáshoz, nem adnak ki semmilyen folyamatot.

Ahogy a tüntetések és mozgalmak is csak arról szólnak, hogy az éppen adott ügyet próbáljuk megakadályozni, ezen jussunk túl, itt állítsuk meg a rendszer szekerét. Ezért szokott megtörténni az, hogy amit most nem hajtanak végre, azt a felháborodás elülésével, a tüntetések kifulladásával megcsinálnak 1-2 év múlva, de újabban már fél év múlva (lásd CEU-ügy).

Ezek a dinamikák pedig meghatározzák a teljes ellenzéki gondolkodást. Egyszerűen már a képesség sincsen meg arra, hogy ne ügyek, hanem folyamatok mentén nézzünk rá egy politikai problémára.

Ilyen például a bojkott ügye, amit most, 90 nappal a választások előtt dobnak be értelmiségiek. A bojkott nem önmagában álló dolog, a bojkott valójában egy bojkott-mozgalom, amely egy felépített kampánnyal éri el a tisztességes választások kiírását, a rendszerváltást, vagy más eredményeket, az ellenzéki pártok javára.

Erről a felvetésről most szó sincs. A bojkott mint önmagában értelmezendő kifejezés került az ellenzéki gondolkodás napirendjére. Senki még tervet sem ajánlott. Sem arra, hogy mit lehet elérni a bojkottal, sem azt, hogy hogyan.

A bojkottot ugyanis fel kell építeni, nem egy pont, hanem egy kampány, amelyben tüntetésekkel, akciókkal meggyőzik a választópolgárokat (ugye adott esetben a pártokat) arról, nem érdekük részt venni a szavazáson.

De a bojkott kapcsán senki nem érvel számszerűleg se amelett, hogy miért lenne értelme most, amikor már a választásra fordítják energiájukat a pártok, az eddig felépített jelölteket, kampányelemeket eldobni, és bojkottba fogni. Sőt, arra se keres senki választ, hogy egy esetleges bojkott esetén miért érné meg az ellenzék számára eldobni az adófizetők pénzéből jövő támogatást, a pártok állami támogatását.

Márpedig itt milliárdokról beszélünk 4 év alatt (ameddig a Fidesz meg nem szünteti). Valaki meg tudja mondani a bojkottot pártolók közül, honnan fogják megszerezni ezt a pénzt a pártok?

Mert pénz nélkül nincs politika, pártok nélkül pedig nehezen elképzelhető egy kormány vagy rendszerváltás.

De amikor bojkottról, és nem parlamenti választásról, akkor valamiféle forradalmi (nem feltétlenül erőszakos) változásról beszélünk.

De igazat állítunk-e akkor, ha ezeket a forradalmi változásokat, amiket ismerünk, egyszer csak majd eljönként, és nem egy folyamat részeként értelmezzük?

Lett volna-e 1918, a ‘14 előtti progresszív mozgalmak, és a világháború nélkül? Lett volna-e 1848 a reformkor nélkül, és az Európát megrázó forradalmi hullám nélkül?

Tudott-e volna hatalomra jutni Lenin és a Bolsevik párt, ha előtte nem próbálják meg legalább kétszer már a forradalmat, ha nincs a februári polgári forradalom, és nincs világháború? Sikeres lett volna-e Martin Luther King mozgalma az USA-ban, ha nem előzi meg azt több évnyi felkészülés, sikertelen akciók sorozata, közösségszervezői munka? Kirobbant volna az arab tavasz Egyiptomban, ha előtte a Tahrír térre milliókat kivivő, pár emberből álló csoport nem szervezi meg magát több év alatt több százassá?

De talán a legadekvátabb példa, ahol leginkább nem rajuk össze ezt, és ahol a történelem könyvek a legkevésbé mutatják be a valóságot, az 1956. Vajon Nagy Imre eltávolítása a kormányból, Sztálin halála, az SZKP XX. kongresszusa, a lengyel események, Rajk újratemetése, nem mind egy globális és magyarországi folyamatokba egyaránt illeszkedő sor, ami történelmi helyzetet teremtett a forradalom kirobbanására? És nem kellett-e ehhez a Nagy Imréhez közeli kör mozgolódása, az Írószövetség bázisa, a Petőfi-kör a csúcsponton 7000 fő előtt megtartott beszélgetései (az utcára adták ki a hangot hangszórókból, hogy mindenki hallhassa a panelbeszélgetést, aki eljött)? Az előző hónapokban elkezdődött egyetemi szerveződések nélkül vajon elindult volna-e egyáltalán a menet 1956 október 23-án délután? Nagyon sok globális politikai eseménynek, magyar szervezkedésnek, és magyar politikai eseménynek kellett megvalósulnia ahhoz, hogy 1956 október 23-án pont úgy és pont akkor kitörjön a forradalom.

Ezek a pontok ott és akkor összeálltak egy folyamattá, a vonalak egy irányba mutattak. Nagy Imréék pedig, ha nem is tudták, mi a vége pontosan annak, amit csinálnak, azokat a vonalakat, folyamatokat amik a politikában mind hazai, mind globális, mind társadalmi szinten körülöttük zajlottak, érezték, értették és saját maguk javára fordították, rengeteg szervezéssel és energiával. A tudatosság korlátait pedig jól mutatja az, ami november 4-e után történt. Mert akkor már a folyamatok nem kedveztek nekik, és nem is volt tervük egy ilyen helyzetre (nyilván érthető okokból).

Ma a magyar ellenzéknek nincsenek cselekvési tervei, folyamatai, a szereplők csak pontokban gondolkodnak. És ha az ellenkezőjére akarunk példát hozni, akkor a Fideszt hozhatjuk.

Hogyan építette fel a pártot már a 90-es évektől kezdve az állam vagyonát, illetve korrupciós pénzeket használva Simicska Lajos? Hogyan épített ebből aztán 98 után médiabirodalmat, és hogyan szállta meg Orbán Viktor 2010-től kezdve a magyar állam intézményeit, hogyan járt erőforrásokban folytonosan a magyar ellenzék előtt? Pedig nagy hátrányból indult, de tudatos munka, a folytonos erőforrás szerzés, a stratégikus gondolkozás végül elvezetett oda, hogy ennek a folyamatnak a végén egy pártállam van.

De persze itt nem csak ezek a folyamatok vannak. A Fidesz politikája attól erős, hogy nem csak a pontokat köti össze, hanem a többi vonalra, a többi folyamatra is reagál, és saját vonalát ezekhez illeszti.

A Fidesz politikája illeszkedik a társadalmi folyamatokhoz (főleg mióta azokat ő teremti meg részben), mindig figyelembe veszi az európai politika, az európai tőke helyzetét, az európai társadalmak helyzetét.

Mondok egy példát így a cikk végén. Ha el akarunk képzelni egy kormányváltást, akkor nem csupán azt kell elképzelnünk, hogyan építjük fel a saját erőforrásainkat, hogyan illeszkedik a saját politikánk ehhez és a magyar társadalomhoz, hanem azt is, milyen európai és világpolitikai trendekbe illeszkedik az be, és hogyan illeszkedik a tőke elvárásaihoz.

Botorság azt gondolni, hogy a német nagytőke nélkül Orbán leváltható, hiszen az ipari termeléshez szükséges pénz nagy része onnan jön. Nem véletlen, hogy Orbán más lábakat is keres Kínában, vagy Oroszországban. Így akarja bebiztosítani, hogy a németek esetleges ellene fordulásával fennmaradjon a rendszere.

Nézzük meg Mugabét Zimbabwében, akinek leváltása előtt a hadsereg főparancsnoka az ország gazdaságát ellenőrző Kínától kért engedélyt és tanácsot, megindíthatja-e a puccsot.

Márpedig Orbán jól fekszik a német nagytőkének. A paksi beruházásból, a kínai vasútépítésből is fog oda csorogni bőven. De említhetjük Palkovics Lászlót is, aki a Knor vasúti gyártó cég felső vezetéséből érkezett oktatási miniszternek. Vagy a folytonos találkozókat a német nagytőke képviselői és Orbán emberei között. És bizonyára örülnek Németországban a társasági adó csökkentésének is, mint ahogy korábban a szándékosan alacsonyan tartott magyar munkavállalói fizetéseknek.

De ha csak abban gondolkodunk, hogy Orbán nem szereti Európát, ha úgy képzeljük el a globális folyamatokat, hogy abban a tőkét és a hatalmat nem helyezzük el, csupán a partikuláris magyar valóságból építjük fel, mit gondolhatnak Európában, akkor biztos sikertelenek leszünk.

Addig csak pontok leszünk Orbán folyamatábráján.

(Címoldali kép: Népszava)