Lakatosné Jutkával évek óta együtt dolgozom A Város Mindenkié hajléktalan érdekvédelmi csoportban, azon belül a Hajléktalan Nők Egymásért alcsoportban. Az alcsoport, amely azóta otthontalan nők önsegítő csoportjaként működik, azért alakult, hogy olyan problémákkal foglalkozzon, amelyek leginkább a lakhatási gondokkal küzdő nőket érintik, mint például a szegénység miatti gyermekelvétel, partnerkapcsolati erőszak.

A médiában, a politikában elsősorban úgy beszélnek a női hajléktalanságról, mint valamiféle kuriózumról, pedig ha nem csak az utcán és szállón élő embereket, hanem az anyaotthonokban, családok átmeneti otthonában, krízisszálláshelyeken élő nőket és a szívességi lakáshasználókat is hozzávesszük, rengeteg nő tapasztalja meg a hajléktalanságot. Ez a cikk azonban nem statisztikáról, szolgáltatásokról, közpolitikáról szól, hanem Jutka történetéről, és arról, hogy az ő szemszögéből mit jelent a hajléktalanság, és konkrétan a női hajléktalanság, amiről sokkal kevesebbet hallani.

Jutka állami gondozásban nőtt fel.

„Születéstől kezdve hajléktalan vagyok, mert az intézet, ugye, nem otthon. Nem apu, nem anyu, nem tesó, nem szerető család. Aztán jöttek az albérletezések, a munkásszállózások, ami tulajdonképpen annak idején a kommunizmusban takarta a hajléktalanság fogalmát. Mert ugye az elvált férjek, a családból kimenekülő, a rossz családi környezetből kimenekülő nők bemenekültek munkásszállókra.”

Jutka először nem a munkásszállóra menekült, hanem tizenhét évesen első férjéhez, akihez gyámhatósági engedéllyel ment hozzá, és akitől tizenhét év bántalmazás után vált el. „Az első házasságomból tizenhét év után úgy léptem ki, hogy többet voltam verve, mint amennyi jó szót kaptam. A tizenhét év alatt eltemettem öt kisfiút. Akkor nem tudtam, hogy miért, jóval később derült ki, amikor rákos lettem, hogy a volt férjem szétrúgta a méhemet.”

Jutka mindennél jobban szeretett volna gyereket, de férje pont a várandósságai idején volt a legerőszakosabb, így mindegyik baba koraszülött lett, és egyikük életét sem sikerült megmenteni. Sajnos az ő esete nem egyedi, más bántalmazott nők is arról számolnak be, hogy sokkal erőszakosabb volt partnerük, amikor gyermeket vártak. Ép ésszel nehezen fogható fel, hogyan lehet képes valaki erre, de ha a bántalmazó fejével gondolkodunk, van ebben valami elborzasztó logika: az áldozat ilyenkor a legkiszolgáltatottabb, legsérülékenyebb, hiszen nem csak őt bántja, hanem a még meg nem született gyermekét is – és mi fájna ennél jobban egy anyának?

Jutka így beszél erről az időszakról: „Tizenhét évig úgy álltam az ablaknál, hogy ha munkaidő után nem jött időben haza, akkor tudtam, hogy már részeg lesz. Ha a tacskó kutya bemenekült a fotel alá, tudtam, hogy tántorog már. Magyarul jön a verés. Ha az előszoba-ajtónál csóválta a kutya a farkát, akkor tudtam, hogy a férjem józan. Tehát úgy éltem az életemet, hogy a kutyát figyeltem. Néztem az ablakból az utcasarkot, ahol be kellett fordulnia, mert vártam. Mindig vártam. De ahogy belépett az ajtón, abban a pillanatban, állapotától függően egész más lettem, mert tele voltam félelemmel olyankor, amikor részeg volt. Hiába tudtam, hogy verés következik, azt a félelmet, ami kialakult bennem, azt elmondani nem lehet. A reszketéstől a sírásig, a szinte megkukulásig. Pedig én jó nagy szájú csaj vagyok. Olyan típusú férfi volt, aki megtörte a saját énemet. Elvette azt belőlem, aki valójában voltam. Egy bábut faragott belőlem, szó szoros értelemben egy bábut. Úgy kellett ugrálnom, és úgy is ugráltam, ahogy ő akarta. Tehát nem volt saját énem, nem volt saját akaratom. Be kellett hódolnom az ő akaratának, mert így is, úgy is ütött-vágott. Megtört bennem mindent, amire azt mondhattam: na, ez én vagyok.”

Végül sikerült ugyan kilépnie ebből a kapcsolatból, de elengedni a kapcsolatot nem volt számára könnyű.

„Amikor elmentem, hülyén hangzik, hónapokig ugyanúgy álltam az ablak előtt, és ugyanúgy vártam. Hónapokig folyt a könnyem, hogy nem baj, ha megver, csak jöjjön haza. Hosszú időbe telt, nagyon hosszú időbe, mire azt mondtam, de jó, hogy nem ütnek.”

A bántalmazó partnerek általában akkor a legdurvábbak, amikor a bántalmazott szakítani próbál. Jutka esetében sem hagyta annyiban a volt férj, hogy már nem akar vele élni, folyamatosan visszajárt zaklatni őt, ezért Jutka a vidéki nagyvárosból egy faluba költözött át.

Azóta Jutka újra férjhez ment, jelenlegi partnerével több mint 25 éve együtt vannak. Együtt váltak hajléktalanná is, amiért Jutka elsősorban önmagát hibáztatja. „Én önhibámból lettem hajléktalan” – mondja. „Akkor követtem el életem legnagyobb hibáját, amiért azóta is nagyon kegyetlenül fizetek.” Jutka részt vett egy csalási ügyben a férjével és annak családjával, és mivel csak neki volt lefoglalható ingatlanja, elvesztette a házát, és így lakhatását is.

Azóta sok helyen éltek a férjével. Volt, hogy egy-egy munkalehetőség mellé szállás is adódott, de aludtak sátorban is az erdőben. Most egy nagyobb telken álló kunyhóban élnek a tulajdonos engedélyével.

Amikor arról kérdezem, más-e a hajléktalan nők helyzete, azt válaszolja:

„Egy nő biztos, hogy nem tud egyedül hajléktalanként emberi módon megélni. Eleve az, hogy női hajléktalan, a mai napig megvetendő Magyarországon. Hogy miért, nem értem. Bárki kerülhet abba a szomorú helyzetbe, hogy megunja a férjének az örökös atrocitásait, durvaságát és elmenekül, és lehet, hogy nincs amibe kapaszkodjon, ahova mehessen, aki segítsen neki, akkor ugyanott köt ki, az utcán. Megveti a nép. Mert nő, és egy nő hogyan juthat ide. Marha könnyen. Megveti a férfi társadalom, mert, úristen, milyen nő az, aki az utcára került. Lehet, hogy túl sokat szenvedett nő. Megveti a hajléktalan társadalom férfi része, és akkor jönnek az atrocitások. Vagy szemtelenek, vagy erőszakosak a hajléktalan férfiak, vagy érdekkapcsolatot kezdeményeznek vele, mert mondjuk a nő nyugdíjat kap, segélyt kap. Sokkal nehezebb neki megállni, mert össztűz megy rá. Én az a típus vagyok, akinek jó nagy pofája van, de én is kaptam már jó nagyot férfitől. Pedig mellettem ott volt a férjem. Milyen lehet annak a nőnek, aki egyedül bóklászik, aki egyedül próbál kukázni, és elűzik a kukástársai, vagy fölveszi a kis segélyét, és az első percben lehúzzák róla, akár hízelgéssel, akár erőszakkal?”

Gyakran olvasni, látni riportokat, amelyekben a nők leginkább a hajléktalanság okaiként és nem elszenvedőiként jelennek meg. Kevés szó esik arról, mennyire sérülékenyek azok a nők, akik bántalmazók elől menekülnek az utcára, és mennyire védtelenek azok, akik már ott vannak. Jutka teljesen magától értetődő tényként kezeli, hogy ezek a nők előbb vagy utóbb fizikai vagy gazdasági erőszak áldozatai lesznek.

Ilyenkor mindenki azt szokta kérdezni: ha ilyen az élet az utcán, miért nem mennek be szállóra a hajléktalan emberek? Bár a szociális munkásokkal vegyesek Jutka tapasztalatai, szállóra nem akarna bemenni:

„Szerintem a szálló egy végszükség, de nem megoldás. Mélységesen felháborít az, amit némelyik szállón látok, hogy például 100-120 embert betömörítenek egy hodályba, a nők és a férfiak csupán csak annyiban vannak elkülönítve, hogy a nők egy kicsit arrébb fekvő helyen alszanak, mint a férfiak. Se ajtó, se egy szeparált hely nincs nekik, van három vagy négy WC, van három zuhanyzótálca. Takaró nincs az ágyakon. Az ÁNTSZ nem engedi, mert ugye nem tudnak naponta változó emberekre naponta tiszta takarót kiadni, ami érthető. Ellenben ami nem érthető, hogy a csótány és a poloska mindenhol megjelenik. Nincs meg a magánszféra, ráadásul ugyanúgy mint a civil életben is, itt is vannak lopások, itt is vannak ugye a hangoskodók, az erőszakosabb emberek. Én magam biztos, hogy nem mennék be szállóra. Ami a legjobban felháborít, hogy vannak olyan fizetős szállók, ahol komoly összegeket kell lerakni a hajléktalan embernek azért, hogy ott lakhat, és azért, hogy éjjel űzheti a poloskákat.

Ha ez a szállórendszer és ez Magyarországnak a megoldás, akkor én ezzel nagyon nem értek egyet, és embertelen dolognak tartom, hogy ilyen körülmények közé kényszerítenek be hajléktalan embereket.”

Jutka nem csak a körülmények miatt nem megy be szállóra, és nem csak azért, mert nem ért egyet azzal, hogy szállókkal oldják meg a hajléktalanság problémáját, hanem mert a szálló – hasonlóan a gyermekotthonhoz – valójában nem otthon. Míg egy kunyhó az otthont tudja jelenteni egy hajléktalan ember számára, addig a szálló nem. A saját kunyhójáról így mesél:

„Ott vagyok szabad, ott nem határozzák meg az időmet. Ott nem kell beszámolnom, hogy ha kimegyek, hova megyek ki, ha kimegyek, miért megyek ki, ha később érek be öt perccel mint ahogy számítanak rám, miért érkeztem később. Arról nem beszélve, hogy ott tárolhatom a saját kis cuccaimat. Egy hajléktalannak a lomtalanításból összeszedett edény olyan szent, mint annak az embernek, aki meg tudja venni a drága edénysort. Egy hajléktalannak a lomtalanításból összeszedett függöny, amivel díszítheti a kis putrikáját, ugyanolyan szent, mint annak az embernek, aki 20-30 ezer forintért vásárolhat be függönyt. Egy hajléktalannak szent egy kis szekrény, amit más kidobott, mert már van hova bepakolnia a kis gönceit. Nekünk ennyi a vagyonunk. Ezt őrizzük, ez a mienk, erre mondhatjuk azt, hogy a saját tulajdonunk. Ha jönnek munkagépek, és ezt eltúrják lelketlenül, embertelenül, akkor azt mondom, hogy a világnak nincs szíve. (Itt Jutka arra céloz, hogy ezeket a kunyhókat – bár ez törvénytelen – az önkormányzatok gyakran bármilyen határozat vagy akár előzetes értesítés nélkül elbontatják, mintha pusztán szemétről lenne szó.) Azoknak a vezetőknek, akik ezt elrendelik, nincs szívük.”

Amikor arról kérdezem, mit jelent neki a hajléktalanság, azt válaszolja:

„Könnyeket. Keserűséget. Fájdalmat. Könnyeket. Harcot. Csak azért is harcot. Reményvesztést. Aztán dacot, hogy azért is megmutatom. Azért is túlszárnyalom. Volt egy időszak, alkoholista lettem, fölálltam.”

Jutka néhány éve csatlakozott A Város Mindenkié hajléktalan érdekvédelmi csoporthoz. Azóta rengeteget dolgozik a csoportban, sokat szerepelt a médiában, részt vett tüntetéseken, polgári engedetlenségi akciókban, és még színdarab is készült az életéből. A hajléktalanság már nem csak reményvesztettséget jelent számára, hanem küzdelmet is azért, hogy másoknak jobb legyen a helyzete:

„Odacsaphatok az asztalra velük. Megmondhatom az embereknek, hogy mi is emberek vagyunk. Talán reményt jelenthet, nem nekem, a jövő nemzedéknek. Nyugodtabb lettem, sokkal nyugodtabb, mert van egy csapat, ahova tartozom. Most odaállhatok, és kimondhatom, amit akarok, mert olyanok között vagyok, akik meghallgatnak és megértenek. A szomorú az, amikor az utcán olyan emberek vetnek meg, akik nem ismerik ezt az életet. Én mindenkinek csak azt tudom mondani, hogy meg kell próbálni így élni. Ez a művészet. Így élni. Ez a való világ, nem az, amit a tévék közvetítenek, hanem ez a keserves harc, amit nap mint nap csinálnak a hajléktalanok.”