Az ősz ugyan jóindulattal sem volt forrónak nevezhető, a társadalomkutatók azonban annál többet foglalkoztak az elmúlt hónapokban a különféle társadalmi mozgalmakkal, köszönhetően részben a #metoo kampány hazánkat is elérő hullámainak. November második felében két mozgalmakkal foglalkozó tudományos előadáson is jártunk. Az egyik az ELTE Társadalomtudományi Karának Digitális Szociológia Központja által rendezett „Metoo és digitális aktivizmus – mire képes egy hashtag?” című vitája, a másik pedig a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai és Történettudományi Intézetének „Lázadás és kiegyezés” című konferenciája volt.
Az emberek ugyan időről-időre kimennek tüntetni és a különféle csatornákból ömlik a panasz azzal kapcsolatban, hogy milyen rosszul mennek a dolgok az országban, összességében mégis azt érzékelhetjük, hogy a magyarok messze nem olyan aktívak és kitartóak a demokratikus részvétel különböző formáiban, mint más országok polgárai. Elég csak a szomszédos Romániára tekinteni, ahol nem olyan régen is hevesen és kitartóan zajlottak a tervezett igazságügyi reform elleni tüntetések. Sokféle magyarázat létezik arra, hogy Magyarországon mi okozza a passzivitást és apátiát, de alapvetően egyetértenek a társadalom vizsgálatával foglalkozó szakemberek abban, hogy a történelmi múltunk negatív tapasztalatai, a társadalmi kohézió hiánya, valamint a bizalomhiány döntő szerepet játszanak benne.
Nem tetszik a rendszer, de nincsenek eszközeink, hogy megváltoztassuk
Az MTA konferenciáján Hunyadi György a hagyományos szociálpszichológiai elméletek mellett John Jost rendszerigazoláselméletét mutatta be, mint a fenti jelenség lehetséges magyarázó elméleti keretét. A társadalomkutatók korábban az olyan, széles körben elfogadott szociálpszichológiai elméletekből indultak ki, mint a sajátcsoport felértékelése, vagy a szociális dominancia elmélete, és azt feltételezték, hogy a hátrányos társadalmi pozíciójú csoportok körében is kialakul a másokhoz viszonyított pozitív önkép, illetve a más csoportok kritikus szemlélete. Ezek talaján pedig, ha erőforrásokat is képesek mozgósítani, akkor az adott csoport arra törekedhet, hogy a saját normáit, gondolkodásmódját elterjessze, adott esetben akár ezzel megváltoztatva a társadalmi hierarchiát.
Az utóbbi évtizedekben azonban több kutató rámutatott arra, hogy ez a jelenség nem minden esetben és nem minden társadalmi felállásban működik az elméletek által megjósolt módon. Ezen megfigyelések következtében jöttek létre a 90-es években az olyan elméletek, mint John Jost elmélete is, melyek megpróbálják megragadni a csoportközi kapcsolatoknak azokat a jellemzőit és magyarázó okait, melyek a korábbi elméleteknek ellentmondanak.
Amikor a társadalmi rendről gondolkodunk, gyakran az az illúziónk, hogy a rosszabb helyzetben lévő csoportok a társadalmi változások mozgatórugói, a forradalmak véghezvivői. Jost elmélete szerint viszont éppen a fentivel ellentétes folyamatot várhatunk, mivel
az adott társadalmi hierarchiában betagozódott alávetett osztályoknak fontos szerepük van a társadalmi rend, hierarchia konzerválásában, legitimálásban.
Az elképzelés szerint ennek oka az, hogy a súlyos társadalmi kockázatoknak és bizonytalanságoknak ezen osztály tagjai vannak a leginkább kitéve, ők a legkiszolgáltatottabbak és ők látják át a legkevésbé a fejük fölött zajló folyamatokat, így végső soron a társadalmi rend fenntartásával juthatnak hozzá az egyetértés, a biztonság, a külső és belső békéjük érzetéhez, akár annak árán is, hogy a saját csoportjukat eközben leértékelik, és elfogadják, „megideologizálják” előnytelen társadalmi helyzetüket. Vagyis tulajdonképpen az a paradox helyzet áll elő, hogy annak ellenére, hogy a fennálló rendnek sok szempontból ők a kárvallottjai, mégis érdekükben áll fenntartani azt. Mi több, ha olyan eseményeket tapasztalnak, melyek megrengetik a biztonságérzetüket, mint például egy terrortámadás, ökológiai csapás, gazdasági vagy politikai válság, akkor még inkább megerősödik bennük a vágy, hogy az aktuális rendet igazolják.
Az elmélet ugyanakkor hangsúlyozza, hogy ugyan rövid távon a lelki és fizikai egészség fenntartásában az így kialakított helyzetnek fontos szerepe van, hosszabb távon az alávetettségből adódó elfojtott disszonancia károkat is okozhat számukra. Hunyadi szerint azonban Magyarország nem az elmélet szerint várt mintázatot követi.
A kutatók hazánkban jóval kisebb rendszerigazoló hajlandóságot találtak a rossz helyzetben lévő társadalmi csoportok részéről, mint máshol, amit viszont az esetek nagy részében nem követnek a rendszer megváltoztatására irányuló cselekedetek.
Ez a felállás nyilvánvalóan elég szerencsétlen, hiszen a rossz helyzetben lévők tudatában vannak annak, hogy a rendszerben elfoglalt helyük hogyan hat az életükre, viszont nem tudnak ellene tenni, ami valószínűleg erős belső pszichés feszültséget, frusztrációt okoz egyéni szinten.
Hunyadi szerint ennek a nem várt eredménynek az az oka, hogy az elmélet az ezredfordulón az Egyesült Államokban született meg, vagyis stabil demokratikus keretekkel számol, és nem terjed ki a poszt-szocialista, ingatag demokratikus normákkal rendelkező országok viszonyaira, ahol nem alapvető norma az egyenlőség gondolata, a lokális kultuszok felerősödése, a bizalomhiány, a jogi és gazdasági biztonság hiánya. A rendszerváltás kisiklása, majd a gazdasági válság a középosztály felmorzsolódásához, a dolgozók tömegeinek magára hagyásához vezetett, miközben nem alakultak ki a történelmi tapasztalatokban mélyen gyökerező demokratikus hagyományok.
Félő, hogy a hazánkban talált cselekvési mintázat oka emellett abban is keresendő, hogy a társadalom legrosszabb helyzetben lévő csoportjai nagyon alacsony szinten ellátottak anyagi, kulturális, illetve kapcsolati erőforrásokkal, ami miatt megnehezül számukra a rendszerellenes cselekvések kialakítása, összehangolása és fenntartása. Elég csak arra gondolnunk, hogy milyen mértékű a társadalmi olló szétnyílása, a kapcsolati hálók beszűkülése, a szélsőségesen leszakadó csoportok nagyságának és az oktatáshoz való hozzáférés egyenlőtlenségeinek növekedése, mely tényezők mind meggátolhatják a kollektív cselekvések kialakulását. A fentiekből arra következtethetünk, hogy
nem kizárólag a rendszerkritikus gondolkodás hiánya kárhoztatható a hazai közéleti passzivitásért, hanem a cselekvők valós cselekvési lehetőségéinek beszűkülése is, amiből az következik, hogy a széleskörű mobilizálás előfeltétele a különféle erőforrásokhoz való hozzáférés biztosítása számukra.
Online vagy offline érdemes szerveződni?
A elmúlt években nem csak az aktivistákat, de a kutatókat is gyakran foglalkoztatta az a kérdés, hogy a hagyományos, offline, vagy inkább az online, főleg közösségi média alapú térben, netán a kettő ügyes kombinálásával lehet-e mozgalmi aktivizmussal nagyobb sikereket elérni.
Egyes elméletek kifejezetten annak rémével riogattak az elmúlt években, hogy az online világ aktivizmusa, a like-olás, vagy a hashtagek kibiggyesztése inkább ártalmas, mint hasznos, mivel az online aktivitás olyan lelki állapotot idéz elő, aminek következtében azt hiszik az emberek, tettek valami hasznosat, hátradőlnek a kanapén, miközben a valódi elnyomó hatalom csak a valós részvétel fizikai jelenlétéből, erejéből értene.
A vészharangok megkongatásával szemben a tudományos viták ennél lényegesebben árnyaltabb képet mutatnak. Dessewffy Tibor (az ELTE TÁTK Digitális Kutatóközpontjának és szociálpszichológia tanszékének vezetője) szerint a két jelenség egymás mellett, egymást kiegészítve, nem egymás kárára működik. Manuel Castells „Networks of Outrage and Hope” című 2012-ben megjelent könyvére utalt, melyben a szerző egy olyan ívet vázol, miszerint
a félelemmel társuló reménytelenség és a passzivitás érzései akkor csaphatnak át cselekvésbe, amikor a közösségi élmény következtében a félelemből düh lesz, majd ennek talaján kialakul a változás reménye.
A közösségi élményt pedig nem csak a valóságbeli, offline találkozások táplálhatják, hanem az online térben megtapasztalt közös élmények, érzelmek is, amelyek adott esetben az offline mozgalmakat is felerősíthetik. Főként akkor igaz ez, amikor a központi elnyomással szemben alternatív fórumot tud a független, alulról szerveződő közösségi média nyújtani.
A #metoo kampányt mindkét beszélgetés résztvevői különlegesnek és újszerűnek látták abból a szempontból, hogy ebben az esetben az online aktivizmus nem kapcsolódott össze offline térbeli aktivizmussal, ennek ellenére képes befolyásolni valós társadalmi folyamatokat és globális jelentőségű, különféle társadalmakban is értelmezhető üzenettel bír. A #metoo mellett a Black Lifes Matter-t (BLM) hozták példaként az eleinte csak online térben szerveződő sikeres kampányokra. Korábban ugyanis a legtöbb társadalmi változást előidéző mozgalom először az offline térben szerveződött és utána terjedt át a közösségi oldalakra, vagy a két színtéren egyszerre, egymást erősítve jeletek meg a kampányok különféle elemei.
Bogdán Mária (MTA TK), aki a romák médiareprezentációját kutatja, rámutatott arra, hogy a BLM és a nemzetközi roma mozgalmak kampányaiból az itthoni roma mozgalmak nagyon sok ötletet merítettek azzal, ahogyan újraértelmezték az aktivizmusukat és felfrissítették a mozgalmi eszköztárukat. Példaként említette egyfelől a Roma Büszkeség Napját, másfelől azt a folyamatot, ahogy „szuperhős romák” képének tudatos megalkotásával pozitív azonosulási mintát igyekeznek nyújtani a romák számára, akárcsak a BLM mozgalomban a feketéknek. Ezen módszerek átvételére is sokkal kisebb lehetőség lenne, és sokkal lassabb lenne a folyamat, ha az online tér nem működne egyfajta katalizátorként, ahol össze tudnak kapcsolódni és egymással kommunikálni adott esetben a hasonló gyökerű mozgalmak.
Ami közös volt a vélekedésekben, hogy Magyarországon is a #metoo volt az elmúlt évek egyik legsikeresebb kampánya , mivel egy eddig a mindennapi közbeszéd falait áttörni nem tudó női tapasztalat vált széles körben ismertté és hitelessé.
Labanino Rafael Pablo politológus az ELTE TÁTK-n tartott beszélgetés során a #metoo kampány kapcsán arra a veszélyre hívta fel a figyelmet, hogy
a figyelemfelhívás funkcióját képes volt ugyan sikeresen betölteni a kampány, viszont ahhoz, hogy a lokális közösségekben mélyreható változások induljanak el, a valós térben megszerveződő közösségekre, mozgalmakra lenne szükség.
Ezek segítségével lehetne elérni, hogy ne csupán egy fellángolás legyen az erőszak elleni kiállás, hanem következzen be egy hosszabb távon is maradandó szemléletváltozás, ami képes széles rétegeket, sokféle közösséget elérni, és ezeken keresztül erővel rákényszeríteni a mindenkori kormányt arra, hogy olyan törvényeket hozzon és úgy alakítsa ki a politikáját, hogy az segítse az erőszak különböző formái elleni harcot, mivel egyelőre a politikai közösség gondolkodását sajnos nem érték el változás hullámai.
