Közismert és a magyar nyilvánosságban sajátos karriert bejárt történet, hogyan hiúsult meg a Tolna megyei Őcsényben néhány menekült üdülése helyi reakciók következményeként.
Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy a társadalomtudós az idén Őcsényben lezajlott eseményeket a „morális pánik” címkével lássa el. A morális pánik elmélete az olyan jelenségek megértésére szolgál, amikor egy adott csoport viselkedését a tágabb közösség úgy értelmezi, mint ami a konszenzuálisan elfogadott értékrendet fenyegeti; ezt a vélt fenyegetést a média felnagyítja; ennek hatására a közhangulat a vélt fenyegetés mielőbbi, sürgős kezelését követeli; amire a hatalom részéről valamilyen válasz érkezik. Számos magyar szerző emlegeti a menekültkérdést ebben a dimenzióban, ahol a menekült figurája a média segítségével olyan félelmet kelt a fogadó társadalomban, amely veszélyérzethez, pánikhoz és felháborodáshoz vezet. Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy a kifejezés nem állít semmit arról, hogy a fenyegetés valódi-e.
Őcsény sajátossága meggyőződésem szerint az, hogy a morális pánik jelensége legalább kettős értelemben van jelen.
A fenti, menekültektől való – túlzó reakciókat is magában hordozó – fenyegetettségérzet mellett beszélhetünk morális pánikról abban az értelemben is, ahogyan a nyilvánosság bemutatja az őcsényieket. Eszerint a vidéki falu lakói mind („az őcsényiek”) irracionális félelmeket táplálnak, a félelmek alapján „vadul” reagálnak, ezekről izgalmas helyszíni riportok készülnek, amiknek az abszurditása végigfut a magyar nyilvánosság megmaradó csatornáin. Egy másik, sajátos értelmezés szerint a menekültek befogadásának ellenzése az „őcsényiek” részéről nem irracionális, hanem a bevándorlással kapcsolatos kockázatok egyenlőtlen elosztására tett kísérletekre adott reakció.
Ha elvárásként fogalmazzuk meg magunk számára, hogy a menekültek kérdését képesek legyünk megkülönböztetni a menekültek médiareprezentációjától, akkor helye van egy másik elvárásnak is: az őcsényi események értékelése akkor szolgálja a megértést, ha találkozik Őcsény valóságával. Mikecz Dániel elemzése például arra fókuszál, mit válaszolna egy őcsényi arra a kérdésre, hogy az-e a jó ember, aki beengedi a menekülteket.
Írásában egy sajátos dichotómiát vázol fel, ahol egyik oldalon állnak a mobilis rétegek, akiket így jellemez: „anyagi helyett erkölcsi elvárásokat fogalmaznak meg. Mivel egy szűk réteghez kötődnek, ezek az elvárások nehezen teljesíthetőek, elbuknak a többség demokratikus úton létrejövő akaratával szemben. Nem probléma azonban, ha nem teljesülnek a morális elvárások, hiszen magának a követelésnek a megfogalmazása, a „jó ember” kategóriára való bejelentkezés révén demonstrálni lehet a morális kiválóságot. Ez a morális kiválóság aztán értékesíthető a globális színtereken, legegyszerűbben a közösségi médián keresztül, ahol megfelelő szögben, gyorsan érkezik az elismerés.”
Velük szemben állnak az őcsényiek, akiknek életvilágát így jellemzi:
„Őcsényben viszont nincsenek olyan mechanizmusok, amelyek automatikusan díjaznák a megértő, el- és befogadó magatartást. A bevándorlással kapcsolatos kockázatok ráadásul úgy vannak egyenlőtlenül elosztva, hogy éppen az őcsényihez hasonló életformákat bolygatnák meg a leginkább. Ezek ugyanis azok az helyzetek, ahol a szomszédság egy életre szól, ezért egyáltalán nem mindegy, hogy pirézek laknak-e ott vagy sem.”
Nincs itt most tér kitérni a dichotómia minden szépségére, ahogyan arra sem, hogy analitikusan mennyire hasznosak ezek a kategóriák és a belőlük levont következtetések. Ami viszont közös felelősségünk, hogy az elemzést megelőzze, valamilyen értelemben legalábbis megalapozza a leírás. Ha a magyar publicisztikai hagyomány része lesz az őcsényi/vámosszabadi/perbáli problémák médiareprezentáció alapján történő megítélése, meggyőződésem, hogy az vakvágányra vezeti a ki sem alakult diskurzust. A célom mindössze két jellegzetes típushiba bemutatása, némileg elszakadva Mikecz írásától, ami az elmúlt években a befogadó közösségekről való vitákban előfordult.
Homogenizálás – kik azok az őcsényiek?
Amikor egy csoport tagjait a tagok egy részének szélsőséges viselkedése alapján ítélünk meg, életbe lép az illuzórikus korreláció mechanizmusa: egy különösen ritka eseményt egy általunk nem ismert csoport tulajdonságának tekintünk (a feministák eszerint melltartót égetnek, a cigányok lopnak, a bevándorlók robbantanak, az őcsényiek rettegnek). Őcsényben emberek egy csoportja valóban szélsőségesen reagált a menekültek érkezésének hírére, ahogyan igaz az is, hogy helyben az ellenvélemények nyilvános vállalása a kialakult helyzetben meglehetősen költséges viselkedésnek bizonyul, de a valóban szélsőséges nézetet képviselők Őcsényben kisebbségben vannak. A falun belüli, a kérdés körül kialakult nézetek ráadásul nem random módon, hanem konkrét törésvonalakhoz kapcsolódóan jelennek meg – a homogenizáló beszédmód ezeknek a törésvonalaknak az elfedéséhez járul hozzá.
Romanticizálás – milyen életforma jellemzi az őcsényieket?
Hihetetlen erős hagyományai vannak a magyar közbeszédben a vidéki élet, a falusi lét romanticizálásának. A baloldal gyakran éppen az úgynevezett „rózsadombi liberálisokat”, mobilis rétegeket vádolja a „magyar valóság” nem ismerésével, hiszen ebben nem érdekeltek, miután – Mikecz szavaival élve – globális mércékhez igazodnak. Ennek a vidékképnek a felépítése számtalan mítoszt tartalmaz és erősít meg, és valóban nem segítenek rajta azok a médiareprezentációk, amik az őcsényi botrányt is követték.
Milyen empirikus alapjai vannak ennek a vidékképnek a konkrét esetben? Az „őcsényihez hasonló életformákat” Mikecz úgy jellemzi, hogy ott „a szomszédság egy életre szól”. A bevándorlással kapcsolatos kockázatok éppen ezeket az életformákat bolygatnák meg leginkább – így a szerző. Az igazság persze az, hogy elég két Őcsényhez kapcsolódó migrációs jelenséget említeni, ami rávilágít az állítás igen leegyszerűsítő voltára.
Nem kell falukutatónak állnunk, elég egy gyors keresés a MÁV Elvira rendszerében, hogy felfedezzük, hogy a település 4, azaz négy perc alatt megközelíthető Szekszárdról, ami a visszamaradott és elzárt falu képét némileg módosítja. Ehhez kapcsolódóan és ezzel némileg összefüggően a Szekszárdról Őcsényre kiköltöző városiak jelentősen alakították át a falu népességét az elmúlt években.
A közösségkutatók számára nem meglepő folyamat, ahogyan a falu életében megjelenő városias, középosztálybeli, az őslakosoknál iskolázottabb réteg jelentős hatással van a helyi közéletre – ez nincs másképp Őcsényben sem, ahogyan annak idején a vámosszabadi menekülttábor körül kialakult konfliktusban is fontos szerepe volt a tősgyökeresek és beköltözők között húzódó törésvonalnak. Ez nem csak az egy életre szóló szomszédság képének mond ellent, hanem annak a dichotómiának is, ahol a mobilis rétegek állnak szemben valamilyen elképzelt vidéki idillel.
Egy másik fontos, ma is zajló mobilitási folyamat az őcsényi munkaképes lakosságon belül a külföldi munkavállalás. Ezek a transznacionális életformák érdemben alakítják át a magyar vidék valóságát, a mobilitáshoz, az állami újraelosztáshoz, a „globális mércékhez” való viszonyt, azaz mindazt, ami Mikecz szerint meghatározza a menekültkérdésre adott reakciókat.
Számos más aspektus vitára érdemes volna az Őcsény körül kialakult közbeszédben, a jelen cikk mindössze néhány klasszikus esszencializáló megközelítés kritikájára vállalkozott. Ugyanakkor hiba lenne szó nélkül elmenni a Mikecz írásában már-már karikaturisztikusan megjelenő ellenoldal ábrázolása mellett.
A magyar menekültpolitikát kritizálni, illetve egy inkluzív menekültrezsim mellett érvelni ugyanis korántsem pusztán valamilyen – Mikecz és számos baloldali szerző által elutasított, „jóemberkedésnek” minősített – morális univerzalizmus alapján lehet.
Léteznek olyan érvek, amelyek Európa gazdasági versenyképességének potenciálját látják például a fiatal, munkaképes populációk megjelenésében. Mások azt mondják: a menekültek legális befogadása nem a kirekesztés, hanem a menekültek illegális útvonalakra szorításának alternatívái: ilyen értelemben Európa saját biztonságát szolgálja, ha a regisztrált utakat és nem az embercsempészetet erősíti saját menekültpolitikájával. Nem mellékes érv az sem, hogy egy mainál befogadóbb magyar menekültpolitika (és mi nem befogadóbb a mainál?) valamilyen szolidaritást biztosan szolgálna: méghozzá az Európa peremén lévő, a menekültkérdés kezeléséből oroszlánrészt kivevő országokkal (így a saját gazdasági válságával már egyébként is küzdő Görögországgal és Olaszországgal) való szolidaritást – ehhez járult volna hozzá a menekültkvóták európai rendszere, amelynek csúfos megvalósítása korántsem egyedül Magyarország szégyene.
És végül erős morális érvek is szólnak a befogadó menekültpolitikák mellett: az életüket féltő, háborúk elől útnak indulók befogadása erkölcsi követelmény. Különös súlyt ad ennek az érvnek az a körülmény, hogy a terhek jó részét továbbra sem Európa relatív jólétben élő lakosai, hanem olyan társadalmak, mint például Jordánia vagy Libanon viselik.
Meggyőződésem szerint a morális érveléssel a gond elsősorban nem az, hogy hibás lenne, hanem az, hogy önmagában kevés.
Az erkölcsi érvelés szükséges, de nem elégséges feltétele a menekültkérdés kezelésének, ha nem kapcsolódik hozzá az európai és magyar politikai berendezkedés tartalmi és radikális kritikája. Fel kell tennünk azokat a kérdéseket, amik az apolitikus és ahistorikus humanitárius cselekvés helyett lehetővé teszik saját szerepünk újragondolását. Szembe kell nézni azzal, hogy mi az európai felelősség a Közel-Kelet dezintegrációjában; milyen szövetségi politikákat alakít ki többek között Magyarország Európán kívüli partnereivel; mi tette lehetővé és mi tartja életben a mélységesen cinikus EU-Törökország megállapodást az autoriter és polgáraira rontó Erdogán-rezsimmel, ami a mai status quo egyik sarokköve.
Mikecz cikkének ajánlata az én olvasatomban, hogy a politika szereplői ne kövessék a „jó emberek” és élcsapatok morális kódexét, hanem adják meg magukat az életre szóló szomszédságok magyar valóságának. Ez a felhívás azonban felesleges: nincs ma olyan politikai szereplő, aki radikális kritikáját fogalmazná meg az orbáni menekültrezsimnek, olyan pedig végképp nincs, aki mindezt európai kontextusba helyezve tenné.
