A négyigenes népszavazás az MSZMP földbe döngölését célozta, a levét máig isszuk. Akkor alakultak ki azok a reflexek a pártokban és az állampolgárokban, amelyek eloszlatták a rendszerváltás illúzióit. Ez vezetett végsősoron a harmadik magyar köztársaság végéhez, így az Orbán rendszerhez is.

Akkor tanulták meg a magyar pártok, hogy nem az ország hosszútávú érdeke, pláne nem a demokrácia minősége a fontos számukra, hanem a saját jól felfogott, rövid távú érdekük. Ezek a berögzült magatartásminták élnek tovább mind a mai napig, és többek között emiatt sem tud egy ütőképes ellenzék formálódni az Orbán-rendszerrel szemben.

Hogy lássuk, miként is siklott ki a szép reményű harmadik köztársaság, nézzük meg a különböző szereplők motivációit. ‘89 szeptember közepén értek véget a rendszerváltást előkészítő nemzeti kerekasztal-tárgyalások, ahol az állampárt mellett jelen voltak az ellenzék képviselői is. A megállapodásuk szerint még a tavaszi első szabad választások előtt, 1990. január 7-én megtartották volna a köztársasági elnök közvetlen választását.  Ezt az egyezséget az MSZMP és a Magyar Demokrata Fórum támogatta, a Szabad Demokraták Szövetsége és a vele szövetséges Fidesz pedig ellenezte.

Azért ágáltak a közvetlen elnökválasztás ellen, mert akkoriban a népszerűségi listákat (igen, akkor még nem népszerűtlenségi listák voltak) Pozsgay Imre államminiszter, a népi baloldalhoz tartozó kommunista politikus vezette.

Pozsgay győzelmétől megrettenve az SZDSZ vezetősége kitalálta, hogy népszavazáson odázzák el az elnökválasztást. A kérdést cselesen elrejtették három másik olyan kérdés közé, amire csak a megrögzött munkásőrök mertek nemet mondani. Az akkoriban a liberálisok kvázi ifiszervezeteként működő Fidesz egyből ment utánuk, és csatlakoztak még a független kisgazdák és a szociáldemokraták. Az ekkoriban legerősebbnek tűnő ellenzéki párt, az MDF nem tudott arcvesztés nélkül jól kijönni az SZDSZ állította csapdából, ezért a népszavazás bojkottjára hívta fel bátortalanul támogatóit. A szerencsétlen sorsú Csengey Dénes MDF-es vezető azt mondta Híradóban, hogy „Nem megyünk el, nem szavazunk”.

Az emberek többsége elment szavazni, viszont nem volt tekintélyes ellenzéki szervezet a kampányban, mely az első kérdésre, a közvetlen elnökválasztás választások utáni megtartására, a NEM szavazatot ajánlotta volna követőinek. Az államszocializmust felszámoló három kérdésben elsöprő módon nyilvánult meg a népakarat. A köztársasági elnök megválasztásáról szóló kérdés eredménye a legszorosabb a magyar népszavazások történetében, csupán 6101 szavazat (0,14%) döntött.

Emiatt nincsen Magyarországon közvetlen köztársasági elnökválasztás. Az SZDSZ és a Fidesz önző, de érthető módon arra használta a kampányt, hogy  jelentősen növelje ismertségét és népszerűségét, ami nagyban hozzájárult a tavaszi választási sikereikhez. Az első szabad parlamenti választások után felálló parlamentben a kormányozhatóság érdekében az MDF felajánlotta az SZDSZ-nek a köztársasági elnöki pozíciót.

A zárt ajtók mögötti deal keretében végül Göncz Árpád lett az államfő, akit az Országgyűlés választott meg. Pozsgay Imre ugyan bejutott az MSZP listáról, de később fokozatosan visszaszorult, egészen addig, amíg fel nem tűnt a Fidesz szellemi holdudvarában. Arról, hogy a köztársasági elnököt a parlament válassza vagy közvetlenül válasszuk meg, még 1990 nyarán kiírtak egy másik népszavazást, de az már érvénytelen lett, mert elillant a rendszerváltás eufóriája. A négyigenes népszavazás kampányában mutatták meg a pártok a foguk fehérjét.

A politikai machinációk, taktikázások és manőverezések elvezettek oda, hogy egy demokratikus eszközzel kevesebb van az állampolgárok kezében. A pártok pedig megerősítve látták azt a magatartásukat, hogy csak a rövidtávú saját érdeküket nézzék, az ország hosszú távú érdeke helyett.