Amikor az 1980-as évek végén az az Akadémián kultuszkutató csoport alakult, többen rögtön nemtetszésüknek adtak hangot, mondván az irodalmi szöveg keletkezésének ugyan van társadalmi és politikai háttere de a lényege akkor is a szöveg külső paraméterektől független minősége. Annak igénye, hogy ne a mű ideológiai politikai vonatkozásaival kelljen bíbelődni, hanem magával a szöveggel, az államszocializmus összeomlásakor több volt, mint érthető. Ám a kultuszkutatók azzal érveltek, hogy az éppen lezáruló korszak mutat rá arra: az irodalom mennyire foglya saját korának, ezért, ha az irodalom történetiségét, tovább hagyományozódásának kérdését firtatjuk, akkor számot kell vetnünk az irodalmon kívüli tényezőkkel is.

Kassák Lajos irodalomtörténeti helyének meghatározása elválaszthatatlan a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz tartozó Kassák Lajos Emlékmúzeum 1976-os megalapításától, valamint Kassák hagyatékát haláláig gondozó és feldolgozó Csaplár Ferenc kanonizációs munkájától. Ezzel a mozzanattal ugyan Kassák komplex művészeti tevékenysége és a hozzá kapcsolódó avantgárd csoportosulások intézményesültek, vagyis részévé váltak a hivatalos irodalmi, a művészet- és a kultúratörténeti tudásnak. Azonban kérdés marad, mégis mennyire része Kassák ma a kortárs kultúrának? Ha része, akkor milyen szerepe van ebben a róla a nyilvánosságban kialakult képnek?

Ebben a cikkben amellett szeretnék érvelni, hogy a „vagabund Kassák” képe, mely szerintem a Kassák Múzeum jelenlegi kiállításán sem hangsúlyos elem, részben magának Kassáknak, részben pedig közelebbi és távolabbi tanítványainak, követőinek a műve. A fentebb említett kultuszkutatás ugyanis abból indult ki, hogy az író, a költő, s általában a művész valamilyen szerepet játszik, akarva-akaratlanul kialakít magának valamilyen imázst, mellyel a nyilvánosság előtt szeretné önmagát megjeleníteni.

Az irodalmi kultuszkutatás látásmódját alkalmazva, 2002-ben Csaplár Ferenc módfelett izgalmas kiállítást rendezett „Kassák születésnapjai” címmel. A tárlat abból a feltevésből indult ki, hogy egy ismert művész évfordulója nem egyszerű dátum, amelyen páran felköszöntik, hanem jó „rendezés” esetén igazi esemény, melynek közönsége van, márpedig ha ilyen spektákulum alakul ki, akkor érdemes azt tárgyakkal együtt megörökíteni. Csaplár utóbb megjelent szövegéből az világlik ki, hogy maga Kassák is emlékezetessé óhajtotta tenni minden „kerek” születésnapját, ennek leghívebb kifejezési formája pedig a fotográfia volt.[1]

1917-ben, a harminc éves Kassák Lajos már maga mögött tudhatta az Életsiratás című novellás, az Eposz Wagner maszkjában című verses-, az Isten báránykái című drámakötetét, továbbá a Tett című folyóiratát (1915–1916), sőt már el is indította az újat, a MÁ-t. Jóllehet születésnapját szűk körben ünnepelte, de Révai Ilka fényképezőgépével megörökítette az utókornak a fiatal művész akkori imázsát. Révai fotográfiáján Kassák fekete kabátot és hosszú hajat visel, az egyik felvételen tekintetét lefelé szegezi. Ez a kép talán még őrzi azt az ifjúkori lázadásnak a szikráját, melyet az Egy ember élete című önéletrajzi regényében az inasévek kapcsán rögzít. Kassák, aki az iskolát odahagyva a kemény, kegyetlen inas életet választja ugyanis, hosszú, hátrasimított hajat visel.

„– Nem szégyelled magad, ilyen kócot hordani a fejeden? Olyan vagy, mint valami fiatal ringyó. A munkásember legyen olyan, mint a jó katona! (…) A mesterné egyszer ollót hozatott, s le akart fogatni az inasokkal, hogy megnyírjon. Ekkor valami vad, embertelen szenvedély tört ki belőlem. Toporzékoltam, és rekedten, sírva ordítottam. Közre akartak fogni, s én eszelősen védtem magam egy vasdarabbal. Gyilkos tudtam volna lenni, ha valaki hozzám nyúl”.[2]

Az eltérés belső vágyától vezetve Kassák az iskola helyett a munkapadot választotta, ám a durva, erőszakos munkásvilág szürke rutinja sincs ínyére, így a hosszú, művészies frizurát választja, melyet környezete – tévesen – nem pusztán nőiesnek, de egyenesen „kurvásnak” nevez; az erőszaktól telített férfivilágban ez a hierarchia legalja. Révai képén tehát ez az értelmetlen társadalmi normák elutasítását, az ifjúkor autonómia-igényét kifejező művészies haj, továbbá a fekete ruha és a lesütött tekintetet határozza meg az avantgárd művész szerepét.

Tíz év múlva, 1927-ben, Kassák születésnapja a közeli barátok és kollégák körén túlmutató valódi, 1927 esemény volt, melyet nem is annyira a Dokumentum című rövid életű lapja hoz meg neki, hanem a fentebb idézett Egy ember élete folytatásokban történő megjelenése. A negyvenedik szülinap már visszatekintőbb, addigi életmű töredékeiből épülő kollázs (40 év jubélium, papír, karton, kollázs), továbbá Kassák verset ír az évfordulóra, Virágos fa az én negyven évem címmel. Ekkor alakul ki az a szertartás, hogy a fiatalabb, kezdő költők, írók a körúton mintegy „hazakísérik” Kassákot a Bulcsú utcába a mai Népszínház utca és a József körút sarkán működő Simplon kávéházból. Elkészül „a” fotó is; ezúttal Pécsi József ismert fotográfus örökíti meg a pillanatot, mely Csaplár szerint – az avantgárd elhivatottsághoz képest – a munkában lévő reklámgrafikust, vizuális szakembert jeleníti meg.[3] 

Újabb tíz év múltán, 1937-ben, Kassák Lajos ötvenedik születésnapjának ünneplése baráti, munkatársi ügy maradt, bár március 20-án, azért komoly szakmai nyilvánosságot is kapott az esemény, amennyiben a Zeneakadémia kistermében zeneszerzők (Kadosa Pál, Szelényi István), előadók (Nagy Etel, Heimer Jenő), irodalmárok (Schöpflin Aladár, Németh Andor) közreműködésével mutattak be Kassák-műveket, illetve méltatták az életművet. Nyilván nem mérhető ez a megemlékezés az 1947-es, szinte „hivatalos” ünnepséghez, amikor Ortutay Gyula, vallás- és közoktatásügyi miniszter, az egyes pártok képviselői (köztük egyik tanítványa, Justus Pál) méltatták munkásságát; a háború utánra Kassák az avantgárd logikájával ellentétes módon, rövid időre valóban intézménnyé vált, megtestesítette a baloldali művészeti kívülállás modelljét.

De 1937-ben az elismerés még inkább szubkulturális maradt; az, amit jóval később Petri György az „állami ünnep elhülyült csöndjé”-nek nevezett – szerencsére – mindvégig elkerülte. Az obligát módon 1937-ben is elkészülő fénykép – az egyik Munka-körös szociofotós, Haár Ferenc munkája – együtt ábrázolja élete társával, Simon Jolánnal. Kassák az asszony felé fordul, de pillantása lefelé irányul, míg Simon Jolán fáradt tekintete a képmezőn kívülre mutat. Itt Kassák már nem a magányos, bár elhivatott avantgardista, és nem is a stúdiójában pózoló reklámgrafikus szerepét játssza; nem, 1937-ben, inkább egy feszült, megfáradt kapcsolatban élő, jóllehet feleségének, Simon Jolánnak rengeteget köszönhető magánemberként tűnik fel. Egyfelől, a születésnap rituáléja karbantartotta Kassák kultuszát, mely nyilvánvalóan hozzájárult a kánonban való elhelyezéséhez is, másfelől kifejezte szerepváltásait is, amennyiben a művész az aktuális elképzeléseinek megfelelő maszkot öltötte fel a fotográfusok műhelyében.[4]

Egy másik írásában Csaplár arra is rámutat, hogy Kassáktól korántsem voltak idegenek az ennél még kultikusabb gesztusok sem: 1909 áprilisában Ady példáját követve indult el Párizsba, s ez a törekvés, mint látni fogjuk, később modellül szolgált mások számára is.[5] Mary Gluck amerikai kultúratörténész is úgy véli egyik írásában, hogy Ady magatartása, párizsi útjai, életmódja, viselkedése egészen egyszerűen modellé sűrűsödött a művészetek iránt érdeklődő fiatalok szemében.[6]

Ady halála után, nekrológjában Kassák a „tegnap költőjeként” értelmezi Adyt, s ez az álláspont azt sejteti, hogy „valaki” átveszi helyét. A kassákisták esetében epés megjegyzésekkel sosem szűkölködő Illyés Gyula így festi le az Ady temetésén megjelent társaságot:

„Ady temetésén – 1919. január 29-én kora délután – a ravatalhoz törekvő tömegben különös csoport vonta magára a megfelelő nézőhelyhez jutottak figyelmét. A csoport tagjai vagy heten lehettek, csupa fiatal, de sápadt, mert a borotválkozás után még a kor szokásaként jól berizsporozott arc. Fejükben az a szokatlanul széles karimájú fekete kalap, aminőt a carbonarik és később az olasz vándor kőfaragók tettek ismertté Európában. Gallér és nyakkendő helyett a huszonegynéhány éves fiatalemberek azt a fajta oldalt gombolós, az állukig fölérő inget viselték, melyet viszont Makszim Gorkij fényképein szokott meg a világ. (…) Valamennyi kalap és ing szurokfekete lévén, itt az volt hihető, hogy a csoport külföldi gyászküldöttségként érkezett ide, s törekszik vékony és aránylag alacsony termetű, de csaknem méltóságosan öntudatos vezetőjük nyomában a koporsóhoz, be a Múzeum előcsarnokába”.[7]

Illyés fanyalgásán túl a temetésről adott leírásban megjelenített szerep nagyjából megfelel a Révai Ilka készítette fotográfia, és A próféta című, 1922-es  Bortnyik Sándor-festmény reprezentációjával; mint Csaplár rámutat, korántsem ketten láttatták így akkoriban Kassákot. Ez az elkötelezett, aszketikus, a társadalmon kívülálló szerep azonban valóban vonzó volt sok fiatal számára. Az 1924-ben a Nyugatban megjelennek az Egy ember élete első fejezetei, és hamarosan élénken megragadták egy fiatalabb nemzedékfantáziáját.. E generáció tagjai lesznek aztán a 1928 után a Munka című folyóirat, s a köréje szerveződő Munka-kör tagjai. Jóllehet volt festő-csoport, szociofotó-csoport, hangsúlyosan foglalkoztak az új médium, a film lehetőségeivel is és ez volt Kassák legkevésbé művészies folyóirata és köre. Ennél sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a filozófiai, politikai, pszichológiai, társadalomkritikai munkákra és életmód-mintákra (ún.. szabad szerelem-vita), s bizony ezeknek a 15–20 év közötti fiúknak és lányoknak szükségük is volt az orosz inget viselő, elkötelezett prófétára.

Mérei Ferenc pszichológus a Munka-körös fiatalok közeli barátja volt, s noha ebben az időszakban már Párizsban tanul, de ittlétekor maga is látogatta rendezvényeket.

„Nemcsak a szót tanultam tőle [ti. Kassáktól], a jelenséget is. Orosz ingben jártam, mert akkor az avantgárd elsősorban szovjet jelenség volt. Aki valami újat akart és levetett mindent, ami régi, »vigyázó szemét« Párizs után Moszkvára vetette. Én még elég tudatlan és elég gőgös voltam ahhoz, hogy semmit se akarjak tanulni, kizárólag a tehetségemben bízzak, és bizonyos legyek abban, hogy mindent (az egész létet) saját képességemből fakadóan majd felfedezem. Ez volt akkor az avantgárd ideológiája. (…) Mindenben utánoztuk: talán az Ő nyomában jártuk be gyalogosan, vagy ingyen utazva Németországot (a weimarit), Őt utánozva mentünk el Párizsig, s ettünk nagykanállal péntek este a Zsidó Segélyegylet menzáján. S ami a legfontosabb: az Ő hatására lettünk avantgardisták”.[8]

A Méreit Kassákkal kapcsolatban érdekelte, az a déviance volontaire, a választott kívülállás, melynek foglalata az a törekvés, hogy életünket ne a készen kapott norma, hanem a belső értékrendszerünkből fakadó etika szabja meg. Kassák életének egyes, a műben megírt mozzanatait (kocsonya-dobálás, hajvágás, vigécség) ugyanis a pszichológus azonosítja a megtörténttel.  Bármilyen lenyűgözően is értelmezi Kassák művében Mérei az egyes társas lélektani helyzeteket, megítélésem szerint rabja maradt ifjúkori bálványa imázsának; így „csúszik össze” tudatunkban a szerep és a modell.

[1] Csaplár Ferenc, Kassák Lajos születésnapjai, 1917–1967, Budapest, Kassák Múzeum, 2005.

[2] Kassák Lajos, Egy ember élete, Budapest, Magvető, 1957, 3. kiadás, 83-84.

[3] Lásd még Vadas József, A konstruktőr. Kassák Lajos képzőművészeti munkássága, Budapest, Gondolat, 1979.

[4] Elég különös, hogy egyik közeli tanítványa, Justus Pál, ezt írja mestere 75. születésnapjára levelében: „tudom, nem tulajdonít valami nagy jelentőséget a szokványos évfordulóknak”. Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára, Justus Pál levele Kassák Lajoshoz (1962. március 19.).

[5] Csaplár Ferenc, Kassák, a próféta. Fejezet egy kultusz történetéből, in Tények és legendák, tárgyak és ereklyék, Kalla Zsuzsa (szerk.), Budapest, PIM, 1994, 117-123.

[6] Mary Gluck, The Modernist as a Primitive: The Cultural Role of Endre Ady in Fin-de-Siècle Hungary, Austrian History Yearbook, 33. sz. (2002), 149-162.

[7] Illyés Gyula, Beatrice apródjai, Budapest, Szépirodalmi, 1979, 306. Ne feledjük, Illyésben komoly sértettség volt a kör iránt: kikérte magának azt, hogy Justus szerint nem elég tömör a lírája, továbbá azt is, hogy ő nem Kassák árnyékában van. Vö. Justus Pál, Kassák Lajos árnyékában. A Független Új Művészek két előadóestje, Együtt, 2. évf. (1928) 4. sz., 35.

[8] Mérei Ferenc, A Jó és a Rossz határán. Bevezető, in A Jó és a Rossz határán. Rendezvényirodalmi szöveg-gyűj­te­mény, kiadatlan gépirat, 1985, 14-15.