Jelen cikk a Cultures of History Forum felhívására reagál a Lex CEU és a nyitott társadalom helyzetének megvitatására. A felhívás az egyetemi szabadságot és a civil társadalmat érintő fenyegetésekre koncentrál a közép- és kelet-európai régióban. A magyar kormány támadását a Közép-európai Egyetem (CEU) ellen úgy értelmezi, mint a térségben általánosan is jellemző, a liberális demokrácia alapvető elveitől való eltávolodás jelét.

Ezt a folyamatot egyfajta visszaesésként értelmezi az 1989 utáni demokratikus átalakuláshoz fűződő reményekhez és törekvésekhez képest. Ha kérdésfeltevésünkben ezt a szempontot követjük, akkor a visszaesés megértéséhez azokat a helyi és regionális tényezőket kell megvizsgálnunk, amelyek a progresszív tendenciáktól való eltávolodáshoz vezettek.

Ha azonban kitekintünk a demokratikus forradalmak kanonikus történetén túlra, azt látjuk, hogy a tekintélyelvű tendenciák erősödése világszerte megfigyelhető, beleértve azokat az államokat, amelyekre a nyugati típusú demokrácia fellegváraiként szokás tekinteni.

A szocializmus utáni átalakuláshoz kapcsolódó helyi sajátosságok nem adnak elég magyarázatot arra a demokratikus visszaesésre, amelyet ma világszerte tapasztalunk. Hogy megérthessük a jelenlegi krízishelyzetet, érdemes felülvizsgálni a szocializmust követő demokratizálódás hidegháború utáni politikai narratíváját.

A hidegháború utáni kelet-európai demokratizálódás történetét egyeztetnünk kellene azzal a folyamattal, amelyet az utóbbi évtizedben a nyugati demokráciák neoliberális tekintélyelvűség felé történő eltolódásaként írnak le. A jobboldali tekintélyelvű rezsimekkel szemben ez a neoliberalizmus nem szakított teljesen a liberális demokratikus elvekkel, de aláásta a jogfosztott társadalmi csoportok, sőt teljes globális régiók demokratikus integrációját. ^[1]

A 2008 utáni Észak-Amerika, valamint Nyugat- és Dél-Európa esetében a „neoliberális tekintélyelvűség” kifejezés az elemzésekben arra a folyamatra utalt, amely során a szabadpiaci elvek kiszorították a demokratikus önrendelkezést.

Ennek leghangsúlyosabb példáját 2015-ben láthattuk, amikor az EU elutasította a görögországi Sziriza kormány követeléseit. Az Észak-Amerikán és Európán kívüli régiókban nagy hagyománya van a tekintélyelvűséget támogató neoliberális politikának, olyan elemekkel, mint a katonai kormányzatok, puccsok, bekerítések (kisajátítások – a szerk.) és kényszer-kilakoltatások, valamint a katonai és biztonsági ipar térhódítása.

A közép- és kelet-európai országokban a szocializmust követő demokratikus átállás párhuzamosan folyt a piaci liberalizáció globális elterjedésével. A folyamat részeként létrejövő civil szervezetek az elé az elvárás elé néztek, hogy betöltsék a jóléti állam lebontásából adódó űrt. A „nyílt társadalom” Közép- és Kelet-Európai kialakítására tett próbálkozások azzal párhuzamosan történtek, hogy a térség államai a magas külső adósság, a KGST-piacok feloszlása és a szocialista iparágak összeomlása mellett, előnytelen feltételekkel integrálódtak a világgazdaságba.

Ezek között a körülmények között az élénk demokratikus részvétel kiépítése és a piaci reformok elleni társadalmi ellenállás kordában tartása egymásnak ellentmondó célokként jelentkeztek.

Közép- és Kelet-Európa államai más-más modellek segítségével igyekeztek kezelni ezt az ellentétet. ^[2] A 2008-as pénzügyi válság azonban mindegyiküket megviselte, és ez tömeges politikai mozgalmak hullámát, kormányváltásokat és a tekintélyelvűség felé mutató tendenciákat vont maga után.

Átalakulás Magyarországon: út a liberalizációtól a jobboldali tekintélyelvűségig

A világban zajló más, második világháború utáni iparosodási törekvésekhez hasonlóan, Magyarország háborút követő fejlődését is az a szándék jellemezte, hogy a túllendüljön a technológiai visszamaradottságon, s ezzel előnyösebb cserearányokat küzdjön ki a világpiacon. ^[3] Ennek az erőfeszítésnek az ellentmondásai, más kelet-európai és latin-amerikai országokhoz hasonlóan, Magyarországon is először olcsó hitelek felvételéhez, majd az 1980-as évekre adósságcsapdához vezettek. Magyarország szocialista rendszere a növekvő külső adósságai miatt már az 1970-es évek óta a gazdasági liberalizáció felé tendált, és 1990-re Magyarország ebből a szempontból élenjárónak számított a térségben.

Az 1990-es években az állami vállalatok elértéktelenedése és privatizációja, valamint az ország újraintegrációja a globális termékláncokba azzal az eredménnyel járt, hogy a munkaképes lakosság, Magyarország első számú erőforrása, kiszorult a szocialista gazdaságra jellemző teljes foglalkoztatottság biztosította állásaiból, majd újra beépült a globális termelésbe mint viszonylag képzett, olcsó munkaerő.

A rendszerváltás után az új politikai elit politikai-gazdasági hálózatai hamarosan két, egymással versengő tömbbe rendeződtek. Mindkét oldal közvetítői szerepet kívánt játszani Magyarország világpiaci integrációjában, ezt a szerepet azonban eltérő módokon kívánták betölteni:

míg az egyik tömb a nemzetközi tőke érdekeit képviselő helyi technokrata közvetítő szerepét játszotta, a másik tömb egy állam által támogatott nemzeti tőkés réteg kialakításának programját fogalmazta meg.

Ennek a különbségnek az alapján két meghatározó politikai ideológia jött létre: míg az egyik tömb támogatta az euro-atlanti integrációt, a másik tömb nacionalista kritikával élt az euro-atlanti hatalmakkal szemben, és az erős állam fő politikai céljának a nemzetközi tőkétől való elhatárolódást és a nemzeti tőke támogatását tekintette.

Hogy képes legyen kezelni az ellentmondást a demokratikus átállás és az alárendelt társadalmi csoportok gazdasági kizárása között, a posztszocialista elit e két csoportja két (egymást kölcsönösen támogató) érvelési technikát ^[4] dolgozott ki.

A posztszocialista jobboldal azt állította, hogy „nemzeti” érdekeket véd a régi szocialista hatalmak és a nemzetközi tőke koalíciójával szemben, és a nemzeti identitástudatot felébresztve próbálta szimbolikusan áthidalnia szakadékot a nemzeti tőke és az alávetett csoportok érdekei között.

A szocialista-liberális koalíció pedig a demokrácia védelmére hivatkozott a jobboldal nacionalista, populista és gyakran antiszemita kijelentésével szemben. Ez a csoport kisajátította a „demokratikus oldal” kifejezést, a demokráciát pedig a nyugati típusú piac és demokratikus intézmények meghonosításaként értelmezte.

A „demokratikus oldal” a gazdasági nehézségek miatti helyi elégedetlenséget a jobboldal szókincsét átvéve a nacionalizmus kifejezéseként értelmezte. Számukra ez egy újabb bizonyíték a helyi társadalom visszamaradott (nacionalista) mivoltára, amely önmagában véve is fenyegetést jelent a demokratikus fejlődésre.

Miután a működőtőke-befektetések a privatizációs folyamat végével elapadtak, Magyarország hitelekből tartotta fenn külföldi tőkére épülő gazdasági modelljét. A 2008-as pénzügyi válság idejére Magyarország kiugró magán- és államadóssággal rendelkezett. A több évtizednyi megszorító intézkedések, társadalmi leszakadás, valamint a nyugati tőke beáramlásának elapadása felemésztette a „demokratikus oldal” politikai legitimációját. A delegitimációs folyamat a 2006-os politikai botrányban és az ehhez kötődő tüntetések erőszakos leverésében csúcsosodott ki. A Fidesz kétharmados sikere a 2010-es választásokon többek közt ennek a delegitimációs folyamatnak volt köszönhető.

Liberális kritika a nacionalista hegemónia védelmében

A Fidesz kormányra kerülésekor egy nemzeti „szabadságharc” programját hirdette meg a nyugati tőkétől való függéssel szemben, valamint egy „centrális erőtér” ^[5] kialakítását a belpolitikában. Az új kormány mindkét program megvalósításában támaszkodhatott a lakosság erős ellenszenvére a szocialista-liberális kormányokkal és azok nyugati felzárkózással kapcsolatos programjaival szemben.

A kormány intézkedései a nemzeti tőke támogatására ugyanakkor újabb nyomást helyeztek a dolgozókra és az alávetett csoportokra.

2014-ben a Fidesz megőrizte kétharmados többségét a parlamenti választásokon, és a helyi választások alkalmával önkormányzati többségre is szert tett. Mindkét eredmény részben egy legitim ellenzék hiányának és a Fidesz új választási szabályainak volt köszönhető, ugyanakkor a győzelemben a párt népszerűsége is szerepet játszott. Ez a legitimáció 2014 után erodálódni látszik, miközben a nemzeti tőkét támogató politikák a társadalmi vagyon agresszív központosítását, s ezzel párhuzamosan a népesség alsó harmadának elszegényedését vonják maguk után.

2014 után a delegitimáció elleni politikai küzdelem első számú eszköze az a krízishelyzet lett, amely a 2015-ben Magyarországot is elérő migrációs válságból adódott.

A migrációs válság a következő években az első számú téma lett a hivatalos sajtóban, s a 2018-as országgyűlési választásokra készülve központi szerepet tölt be a Fidesz kampányában a „nemzeti szabadságharc” politikájának ideológiai szimbólumaként.

A Lex CEU-t, a migrációs helyzetet, továbbá az új, civil szervezetekre vonatkozó törvényt a kormány jelenlegi kommunikációjában a Soros György által jelképezett politikai narratíva köti egybe. A narratíva szerint a nyugati kapitalisták belső ügynököket pénzelnek annak érdekében, hogy a nemzeti hatásköröket leépítsék, míg végül a magyar keresztény kultúrát elpusztítja a tömeges migráció – melyet a Brüsszel által előírt migrációs kvóták jelképeznek.

Míg a Fidesz saját kommunikációjában a nemzet megmentőjeként pozícionálja magát a nyugati tőke összeesküvésével szemben, a Fidesz liberális kritikusai a Fidesz politikáját elsősorban a kapzsisággal és a nacionalizmus és tekintélyuralom elérésére irányuló irracionális törekvéssel magyarázták.

Ez a kritikai keret nem engedte meg, hogy a rendszerváltás utáni liberalizáció társadalmi költségeiről szó essen. Ezen politikai feszültségek elhallgatása továbbra is a jobboldali politikai diskurzusoknak kedvez.

Az Oroszországgal kapcsolatos új geopolitikai feszültségek körüli viták megszilárdítani látszanak Orbán pozícióját. A Fidesz politikai narratívája többek közt abból a külföldi kritikából és nyomásból táplálkozik, amely kritikáját a (nyugati) liberalizmus és a (keleti) illiberalizmus ellentétpárjára építi. Ez a fajta nyomás lehetővé teszi Orbánnak, hogy magát a nemzet megmentőjeként ábrázolja, aki a nyugati érdekek ellen harcol. Az a mód, ahogyan belföldi kritikusok és külföldi kommentátorok a Lex CEU elleni tüntetéseket a liberális demokrácia és a nyílt társadalom hidegháború utáni fogalmai szerint értelmezték, sokkal inkább beleillik az Orbán által propagált ideológiai keretbe, semmint hogy ellene szólna.

Orbán azt használja fel saját imázsának építésére, hogy az emberek a rendszerváltás után eltelt időszak során csalódtak ezekben az eszmékben.

A CEU körüli küzdelmet belföldön és külföldön egyaránt a liberálisok az egyetemi szabadságért való küzdelemként, a nacionalisták a külföldi beavatkozás elleni harcként állították be. Ez a fajta szembenállás azonban elfedi a térség legégetőbb társadalmi problémáit. A jelen helyzetben úgy tűnik, hogy amíg a Fidesz kritikáját meghatározó keret a liberális demokrácia marad, a liberalizációs időszak társadalmi költségei nem válhatnak a kritika részévé, így a belőlük adódó a feszültségek továbbra is a jobboldali radikalizációt fogják táplálni.