Boros Imre, közgazdász, egykori PHARE miniszter írt egy cikket a Magyar Időkbe, amelyben egy általános és viszonylag szolid alapjövedelem (FNA) elleni berzenkedés után „gyakorlati próba” alá kívánja vetni a Párbeszéd alapjövedelem programját. Minden tiszteletem mellett, szeretném a szerzőt (és mindenki mást is) figyelmeztetni arra, hogy „gyakorlati próbák” esetén nem árt, ha tudunk számolni.

Boros szerint a Karácsony Gergely által ismertetett számokból az következik, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem évi 7000 milliárd forintos terhet jelentene a költségvetésnek, sőt 7700 milliárdot, mivel az feltételezhetően minden magyar állampolgárnak, így a határon túl élő kettős állampolgároknak is járna. Sőt!

„Ha ehhez az állam szolgálatában álló minimálbéresek járandóságát (150 ezer havi nettó) és az alapnyugdíjjal járó többletköltségeket is beszámítjuk, a számla felmehet kilencezermilliárd (!) forintra is. Nyilvánvaló, hogy ez az éves húszezermilliárd forintos költségvetésbe csak gigantikus, egyszeri hitelfelvétel esetén fér bele.”

Boros Imre igen egyszerű matekkal dolgozik: fogd az egy-egy juttatási típusra jutó számot, szorozd meg a kategóriába tartozók számával és az így kapott eredményeket add össze. A „felnőtteknek havi 60 ezer, a gyermekeknek 30 ezer forint alapjövedelem járna, de lenne alapnyugdíj is 90 ezer forintos havi járandóságként, valamint a minimális bérjárandóságnak is nettó havi 150 ezer forintnak kellene lennie” – idézi a szerző, majd szoroz és összead, a kapott eredmény láttán pedig hüledezni kezd. Kínos ezt mondani, de

jobb lett volna, ha hüledezés helyett folytatja a számolást! Az alapjövedelem ugyanis (annak minden változata szerint) nem valami mellett, hanem valami helyett jár!

A kapott 7000 milliárdból tehát ki kell vonni azokat a társadalmi jövedelmeket, amelyeket jelenleg kapnak a felnőttek, a gyerekek, a nyugdíjasok ma Magyarországon. Ha 60 ezer forintos alapjövedelem jár mindenkinek, akkor nincs 60 ezer forintig bezárólag segély, juttatás, támogatás, de nincs családi pótlék sem. Ha minden gyermek 30 ezer forintos alapjövedelmet kap, nincs CSED, GYED 90 ezer forintig (a Párbeszéd szerint 75 ezer forint járna a várandós anyáknak, szülés után pedig értelemszerűen 60 + 30), nem költ az állam nyugdíjkifizetésekre 90 ezer forintig.

Nem pusztán kiadások jelentkeznek az egyik oldalon, de megtakarítások, ki nem fizetett tételek sorakoznak a másik oldalon.

Egészen „érdekes” közgazdasági gondolkodás, ha pusztán a költségeket adjuk össze az egyik oldalon, de azokról a kiadásokról, mint megtakarításról elfeledkezünk, amelyek a másik oldalon állnak.

Nem feladatom tételesen utánajárni, hogy a kiadási oldalon jelentkező pluszok és mínuszok (megtakarítások) egyenlege mi lenne – ezt a feladatot elvégezte már a LÉT munkacsoport, illetve azóta más bázison a Párbeszéd is –, de az biztos, hogy nem 7000 milliárd lesz, hanem jóval kevesebb.

Releváns kérdés, hogy miből kívánja valaki finanszírozni a nettó kiadásnövekedést, de számon kérni egy nem létező kiadásnövekedést az nem túl korrekt magatartás.

Arról nem is beszélve, hogy ekkor még csak az első körnél tartunk – ha valóban „gyakorlati próba” alá akarnánk vetni az elképzelést –, hiszen számolnunk kell hosszabb távú, második, harmadik (sokadik) körös hatásokkal is. Az adóbevételek terén (az ÁFA bevételek növekedésére lehet például számítani az alacsony jövedelmek növekedése miatt), vagy például a munkakínálat csökkenése (ha bekövetkezik, mint azt sok kritikus állítja) okozhat csökkenést bizonyos adók esetében és növekedést a kiadási oldalon. Nem folytatom.

A lényeg, hogy ha valamit „gyakorlati próba” alá vetünk, akkor nem árt tisztában lenni vele, hogy mi is az, amit éppen kritizálunk, másrészt pedig nem árt otthon lenni a számok világában, ha éppen számszerűsíteni szeretnénk valaminek a hatását.