Az Auróra ellen végrehajtott ellehetetlenítési kísérlet, és a Művelődési Szint (Müszi) költözésének híre kapcsán dzsentrifikációról és politikai támadássorozatról olvashattunk, a cikkek a szórakozóhelyek tehetetlenségét és a kulturális szereplők bátortalanságát hangsúlyozták. Miután azonban leültem beszélgetni a színtér néhány egyengetőjével, beigazolódott 15 évnyi dj-zés, zenélés és néhány tucat rendezvény szervezése után kialakult sejtésem. Noha az ellenséges politikai környezet valóban ront a helyzeten, az alter zenei színtér szükségszerűen alakul válságról válságra, és a jelen kihívásai sem tűnnek végzetesnek.

buli a MÜSZI-ben, fotó: MÜSZI

15 év alatt a budai hegyekből és kerületekből egyre inkább a Ferencvárosba, majd lassan Erzsébetvárosba vándoroltak az alternatív zenei és művészeti terek. Utoljára a Józsefvárosba helyezték át magukat néhányan, ahol ma már szintén egyre nehezebb megmaradni. A hetedik kerületben a külföldiek által frekventáltabban látogatott környékén mindeközben újabban rétegműfajok is fenntarthatóan teret kaphatnak. Olyan klub-mutációk keletkeztek, ahol mindegy, hogy mi szól, hisz úgyis mindig tele van a szórakozóhely. Ezt néhányan jó kompromisszumnak tartják, mások pedig elégedetlenek az így teremtődött helyzettel.

Egy részről a finanszírozási gondok, más részről pedig az underground körökben is egyre inkább fejlődő és színvonalasabb rendezvényszervezés új szele okozza az eltérő szemléleteket. „Szervezzünk csak úgy valami jó bulit” vagy térjünk „professzionálisabb” útra? Az utóbbi mentalitás általában üzletileg is fenntartható zenei rendezvényeket hozott létre, melyek szintén sok esetben ellenérzést váltanak ki: ilyen a hetedik kerületi klubok helyzete is. Amikor egy művészeti-zenei projekt nem tud fejlődni vagy törzsközönsége elidegenedik tőle, akkor mindig az alapkérdéshez térünk vissza: „minek nézzük” az underground zenét és tereit? Művészeti tevékenységnek, amibe adott esetben politikai állásfoglalás is belefér? Olyan értékként kezeljük, melyet megkerülhetetlenül tönkretesz a kommerszializálódás? Miközben ezekre a kérdésekre próbáltunk választ keresni, a zenei színterek helyzetét is értékeltük.

az Akácfa utcai Lärm jó példa a cikkben említett klub-mutációkra, fotó a Lärm honlapjáról

A rétegműfajok növekvő elfogadottsága és a finanszírozás lehetőségei

Az utóbbi időben az látszik, hogy azok a helyek tudják hosszabb távon finanszírozni működésüket és hozzájárulni az alternatív szcéna fejlődéséhez, amelyek szervezettebben, a művészet alkalmazott mivoltára építve valósítják meg a rendezvényeket. Jó példa erre a működésre a kapuit napokban bezáró Müszi. Miután több hasonló kezdeményezés hónapok alatt a belső viták és a szervezet esetlegessége miatt dugába dőlt, a Müszi modellje hosszú ideig fenntarthatóvá vált, és egyre inkább tényezőként, művészeti hubként tudott előállni a kulturális terek között. Ahogy a programfelelősek fogalmaztak, 2014-re már „szivárvány-szerű” minta rajzolódott ki a Müsziben, a budapesti éjszaka régi és új képviselőinek megjelenésével.

Ugyanakkor az elektronikus zene közvetlen állami támogatása híján az anyagi és egzisztenciális kockázatvállalás ebben a közegben szinte mindennapos. Takács Eszter szerint a Müsziben „éveken át tartott a libikókázás”, és a dolgozók egzisztenciális áldozatvállalása annak érdekében, hogy a hely fennmaradhasson.

Berger Szabolcs (az A38 munkatársa és a Bass Camp Orfű szervezője) szerint a közönség gyakran nincs tisztában azzal, hogy valójában mennyibe kerül, és milyen áldozatokat követel egy hely fenntartása, akár teljesen jogkövetően, akár szürkén vagy feketén – nem beszélve az amortizációról és a technikai fejlesztésekről. „Ez egy feneketlen lyuk.” – látom rajta, hogy egyáltalán nem túloz, amikor ezt mondja. A Müszi a kedvenc helye volt az utóbbi időben, de szerinte óriási szerencse, hogy be tudtak jutni egy ilyen központi helyre. Egy klub bérleti díja sosem volt olcsó, de az utóbbi években egyre az egekbe emelkedő bérleti díjak miatt nehezebbé válik központi helyre kerülni, vagy ott megmaradni. A Müszi is ezzel a nehézséggel találta szembe magát, és kényszerül elköltözni a Blaha Lujza térről.

Egy hely adott esetben maximalizálhatja a profitot akár az italárakkal, akár a belépővel, és ennek következtében javulhatnak a fennmaradási esélyei. Ugyanakkor az áremeléseknek az szükségszerű következménye, hogy rengeteg ember kiszorul ezekről a helyekről, mind felhasználóként, mind alkotóként.

Magam úgy látom, hogy a közösségi finanszírozásban sok lehetőség van, és a Müszisekkel is egyetértettünk abban, hogy például az Auróra akadálymentesítési finanszírozási kampánya jó modell: itt a támogatók egy konkrét terv megvalósulását látták maguk előtt, és a kampány sikerült is. Berger azonban például erősen kételkedik afelől, hogy közösségi finanszírozással hosszú távon megoldhatók az anyagi gondok.

És valóban, a kiszámítható állami támogatásról sem szabad lemondanunk. A Müszisekkel egyetértettünk abban, hogy jogosak az állami támogatás iránti igényeink, hiszen a mi adóforintjainkat kapjuk vissza kulturális, közhasznú munkánkért.

Állami finanszírozás: korlátozott források és értetlenség

Az elektronikus vagy rétegzenei finanszírozás kétarcú: megfigyelhető, hogy azoknak mindenképpen elnézőnek kell lennie a hatalom „bumfordiságai és bűnei kapcsán”, akik jelentősebb állami támogatásra tesznek szert, a támogatásnak tehát ma úgy tűnik, mindenképp van erkölcsi ára. Ennek ellenére, szerencsére még mindig találunk olyan, értékelhető koncepciókkal dolgozó forrásosztó intézményt, ami a mai struktúrában is teret kap, ilyen például a debreceni Modern Művészeti Múzeum vagy az NKA.

Herold János (iamyank – zeneszerző és zeneoktató) sokban egyetért az előtte szólókkal. Szerinte nem fekete-fehér az állami támogatási rendszer sem. A feltörekvő zenészek stúdiófelvételeinek vagy koncertturnéinak támogatására létrejött Cseh Tamás Program pályázatának nyerteseként korrekt hozzáállással találkozott, viszont továbbra is problémásnak tartja, hogy a jelenlegi finanszírozási rendszerben még mindig csavarosan kell fogalmaznia valakinek, ha elektronikus zenei projekttel szeretne pályázni. Ezzel szemben más műfajok óriási előnyben vannak: a nemzeti rock vagy népzenei projektek pályázóinak nem szükséges magyarázkodnia. Herold szerint azonban láthatóan nem ellenzik az elektronikus zenét a CSTP kurátorai, inkább arról van szó, hogy nem tudnak mit kezdeni vele.

A magam színtéren eltöltött több évitizedes tapasztalata alapján úgy látom, mind felhasználói, mind pedig előadói oldalról kibővült a színtér az utóbbi 15 évben. Herolddal egyetértettünk abban, hogy az elektronikus zenei kultúra mára már sokkal jobban feloldódott, nem tekintenek rá olyan ellenszenvvel, mint a 2000-es évek elején. Abban is egyetértettünk, hogy társadalmilag sokkal integráltabb szerepet kellene vállalnia. Herold erre példaként olyan társadalmi küldetéssel rendelkező szerveződéseket említett, akik zenészekkel karöltve dolgozhatnának közös projekteken – ő egy jótékonysági szervezettel közös zenei eseményen gondolkodott el – de a lehetőségekben maga is még bizonytalan volt, ezért lenne fontos minél több ilyen projektet kipróbálni a gyakorlatban.

A felhasználói szokások átalakulása

Nem beszélhetünk zenekulturális folyamatokról, és a klubok fenntartási nehézségeiről anélkül, hogy megemlékeznénk a felhasználók szokásainak átalakulásáról.

A zenei felhasználók vágyait kettősség robbantja szét: egyszerre fogalmaznak meg olyan igényeket rendezvényekkel és helyekkel kapcsolatban, amik együtt nem tudnak létezni. Legyen olcsó a belépés, de legyen jobb minőségű bútor, fény vagy hang. Legyen jól megközelíthető a hely, de ne legyenek technikai problémák vagy eszközhiány. Az ellentétpárok behálózzák a felhasználók elvárásait, akik végül egyre inkább elfordulnak a helyektől.

A legnagyobb probléma, amivel a szcéna művelőinek szembesülnie kell, az az, hogy a felhasználónak ma sokkal fontosabb a kényelem, mint korábban. Mindegyik beszélgetőpartnerem úgy emlékszik vissza fiatalkorára, hogy teljesen bevett szokás volt éjszaka kilómétereket gyalogolni azért, hogy meghallgassanak valakit. Ma egy rosszabb időjárási tényező és az egy kerülettel odébb kerülő helyszín elég egy rendezvény hirtelen halálához.

Berger szerint a médiumok és a fogyasztási szokások átalakultak, és nehéz bármilyen klubbal vagy rendezvénnyel elevickélni egy olyan világban, ahol mindenki egy egyénre szabott Facebook-fal buborékában él. A korábbi médiumok világában mindenki áthallgatott: tette ezt azért, mert a TV csatornák és rádiók rotációiban vagy mixeiben korlátozott számú zenék szóltak, és a felhasználók így tudták a legegyszerűbben oltani a zenei éhségüket, ennek köszönhetően más zenei irányzatokat is meg tudtak ismerni vagy szeretni.

Nyitott kérdés, hogy azért nem sikerül egy centralizáltabb médiát felépíteni sokszínű zenei kínálattal, mert ez ma már amúgy is lehetetlen, vagy mert erre nem hajlandók azok, akik megengedhetnék ezt maguknak.

Ráfoghatjuk-e a politikára?

Az alternatív zenei színteret tehát egyik oldalról biztosan szorongatja a fogyasztási szokások visszafordíthatatlannak tűnő megváltozása, más részről gyakori vélemény az is, hogy a szcénának a jelenlegi rezsim politikája sem kedvez.

a MÜSZI faktúrái: a hely civil szervezeteket is befogadott, fotó: MÜSZI

Beszélgetőpartnereteim azonban nem érzik, hogy a hatalom magát a színteret pécézte volna ki, ugyanakkor nem volt köztünk vita arról, hogy az a fajta vegzálás és stigmatizálás, mely leginkább a VIII. kerületi önkormányzat jelenlegi politikai vezetését jellemzi, biztosan megnehezíti a munkájukat: könnyen lehetséges, hogy akár el is rettent bizonyos más közösségi tereket a kritikusabb kommunikációtól. A levegőritkulást láthatólag az egész színtér érzékeli, de úgy látom, egyelőre nincsen stratégiája arra, hogy miként kellene megvédenie magát.

Ugyanakkor Nun András, aki több civil szervezet képviselőjeként az UH Fest egyik egyengetője is, növekvő érdekvédelmi aktivitást tapasztal, mert a válsághelyzetek épp a közös értékrendek felé mozdulást ébreszthetik fel a közösségekben: „Talán azok, akik azt gondolták, hogy a NER az ő szabadságjogaikat nem tiporja, köreiket nem zavarja, élni hagyja őket, most ezt már másként látják, és politikailag tudatosabbá válnak… Az összefogás, a szerveződés, a szabadon szerveződő hálózatok azok, amikkel nehezen tud mit kezdeni a mindent maga alá gyűrni szándékozó hatalom.”

A sokak által kívánt szerverződés és kritikus hangok erősődése Nun András szerint elkerülhetetlen, ha a közösségek egyre elkeserítőbb helyzetbe kerülnek: „Csak idő kérdése, és lesznek radikális válaszok, minél elkeseredettebb a közeg, annál hamarabb. Én ezt nem bánnám.”

„Mitől (kitől?) lesz jó egy hely?”

Abban szinte mindannyian egyetértettünk, hogy a befektetett energiától függetlenül a klubok a színtér természetéből adódóan kérészéletűek. Úgy láttuk, hogy a válság inkább a tekintetben tapasztalható, hogy a színtéren belüli stratégia hiánya, a felhasználók és szervezők egymástól való távolságtartása és a finanszírozás megoldatlansága is nehezíti az amúgy sem örökéletű terek útjának egyengetését.

Salamon Júlia, a Müszi másik programkoordinátora hangsúlyozta, hogy a Müsziben a fent vázolt hálózatosabb, dinamikusabb és hierarchikusabb projektszemléletet igyekeztek fenntartani, letisztultabb munkakörökkel. Persze ez nem jelentette azt, hogy egyáltalán nem improvizáltak: a tér kiváló alakíthatósága meg is engedte ezt. Egy sound systemet ugyanúgy be tudott fogadni a Müszi, mint egy audiovizuális installációt, kiállítást, lemezbörzét vagy játszóházat. Mindemellett ad hoc módon ma már nem lehet működtetni egy helyet. Elengedhetetlen a profi projektmenedzsment, hogy egy hely fenntarthatóan tudjon működő koncepciót kínálni a felhasználók felé.

A legfontosabb kérdés – „Mitől lesz jó egy hely?” – persze nagyrészt független a fent tárgyalt rendszerkérdésektől. Egyetértően bólintottunk a Müszisekkel, amikor az „egyéni jó érzés” hangzik el a válaszok között. Személyesség és odaadás nélkül tehát nem megy: óriási jelentőséggel bír, ha valaki egyéni és személyes módon alakít ki egy teret vagy rendezvényt.

Öszességében mindenki jelezte, hogy jó volna, ha közösen keresnénk megoldást a problémákra a színtér szereplői, és folyamatos kommunikáció mellett, személyes, tehát egyedi és lokális elgondolások mentén közösen haladva dolgoznák ki rövid- és hosszútávú céljaikat. Talán nem véletlen, hogy interjúim végén több beszélgetőpartnerem is jelezte, hogy egy személyesen is szívesen folytatnák a fenti  írásban felvetett kérdések megvitatását.

Hargitai András