Történelme legrosszabb választási eredményét érte el vasárnap a Németországi Szociáldemokrata Párt. Az SPD nem az egyedüli hasonló helyzetben lévő szociáldemokrata alakulat a kontinensen. 2000-ben az EU akkori 15 tagállamából 10-ben a szociáldemokraták voltak kormányon. Mára a 28 tagúra bővült Unió csupán 13 államában vannak baloldali pártok jelen a kormányban, és a következő időszakban ez a szám tovább fog csökkenni. Az őszi osztrák és cseh választásokon a szociáldemokraták minden bizonnyal kiesnek a hatalomból, hasonlóan járnak az olaszok is jövő tavasszal. Vajon mi történt Európa talán legfontosabb, legnagyobb hatású politikai irányzatával?

A napokban a német Spiegel hosszú összeállítást közölt arról, mi is történik Európa szocdem pártjaival, mi magyarázza egyre gyorsuló bukásukat, és merre vezet a jövő a baloldal számára. A lap szerint a 20. században meghatározó szerepet játszó, nagy néppártként viselkedő szociáldemokraták helyét többféle baloldal-változat veheti át.

Paszokizáció

Ezt a fogalmat használja a német lap a szociáldemokraták eljelentéktelenedésének leírására. A kifejezés a görög szociáldemokrata párt nevéből (PASOK) származik, annak a pártnak a nevéből, amely évtizedeken keresztül játszott meghatározó szerepet a görög politikában, és amely egy megszorításokkal tűzdelt gazdasági válságkezelés miatt 2015-ben szinte teljes bázisát elveszítette. Helyét a radikálisabb, újbalos Sziriza vette át – erről az újbalról még lesz szó a későbbiekben.

Hasonló mélyrepülést hajtanak végre máshol is a mérsékelt baloldal hagyományos pártjai. A holland Munkáspárt a legutolsó választásokon a szavazatok 5,7 százalékát szerezte csak meg, a francia szocialisták elnökjelöltje 6,4 százalékot kapott a nemrégiben megtartott elnökválasztásokon,  nem sokkal később pedig a törvényhozási választásokon is történelmi mélypontra süllyedtek, 280 nemzetgyűlési helyükből 249-et veszítettek el.

Martin Schulznak nem jött össze Németországban

Ausztria október 15-én választ. A hivatalban lévő szociáldemokrata kormányfő, Christian Kern népszerű, az ország gazdasága rendben van, a munkanélküliség alacsony. Pártja, az SPÖ mégis csak 22-25 százalék között ingadozik a felmérésekben, és az iszlámellenesre fazonírozott konzervatívok pedig nagy valószínűség szerint felmossák velük a padlót.

A Spiegel ugyan nem tér ki erre, de a helyzet a posztszocialista régióban sem jobb. Lengyelországban nincs is baloldali párt a parlamentben, és a magyar és a cseh szociáldemokrata pártok sem teljesítenek valami jól. Egyedüli kivételt Románia és Szlovákia képez, ám az itteni szociáldemokraták csak nagy jóindulattal szuszakolhatók be (ha egyáltalán) ebbe az ideológiai dobozba: mindketten erősen nacionalisták, a román párt ráadásul még vallásos is.

Pedig a baloldal virágzásának korát kellene élnünk. A 2008-as világválság megmutatta, milyen katasztrofális hatásokat képes produkálni a magára hagyott szabadpiac és a minimális állam.

A 2008-as válság után nem meghirdették az emberek a pénzügyi kapitalizmus végét és az erős állami kormányzás visszatérését? Nem növekszik a szakadék gazdagok és szegények között szinte mindenhol Európában? Nem elegendő okok ezek ahhoz, hogy az emberek szociáldemokratákra szavazzanak? – sorolja fel a legégetőbb kérdéseket a német lap.

Úgy tűnik nem. De miért?

A legfelszínesebb ok talán az, hogy az emberek már nem az igazságossággal és a szociális biztonsággal azonosítják ezek a pártokat, hanem egy bekövesedett politikai rendszerrel. Legkiválóbb példa erre Ausztria: mint már említettük, népszerű a kancellárjuk, jól kampányolnak, a kormányzásuk pedig rendben volt – a szavazók mégis egy elaggott klientúrarendszerrel azonosítják őket. (Ami mellesleg ma is Európa egyik legkiterjedtebb jóléti állama…) Az SPÖ-vel szemben azonban a konzervatívok, akik ugyanannyira részesei ennek a régi rendszernek, képesek voltak új és fiatalos imidzset adni maguknak.

De bármennyire is fontos, a politikai marketing édeskeveset magyaráz meg, a valódi okok sokkal mélyebben keresendők. A szociáldemokrácia számára a munka mindig is központi szerepet játszott. A munkások érdekeinek képviselete a tőkével szemben, a munkásság életének szinte minden területére kiterjedő közösségi intézmények és hálózatok felépítése – ez volt a 20. századi szociáldemokrácia elsődleges feladata.

Csakhogy a gyártósoron egymás mellett dolgozó, lakhóhely szerint is tömörülő munkásság mára megszűnt létezni. Jobban mondva szétszakadt egymástól látszólag különböző érdekekkel és problémákkal rendelkező csoportokra.

Megmaradt egy viszonylag jobb helyzetben lévő, tisztességesen fizetett kisebb mag, melynek perifériáján elszaporodtak az ideiglenes szerződésekkel rendelkező, gyorsan fluktuáló, ugyanazért a munkáért alacsonyabb béreket kapó, kiszámíthatóság, biztonság és jogok nélküli dolgozók. Az ipari termelés helyét pedig átvette a szolgáltatói szektor. És akkor még ott van a digitalizáció és az automatizáció is, amely – egy az Oxfordi Egyetemen végzett kutatás szerint – 2030-ra fölöslegessé teszi az európai munkaerő mintegy felét.

Ezekre az új kérdésekre és problémákra a régi szociáldemokrata megoldások már nem adnak meggyőző válaszokat. Új válaszok tekintetében pedig nem jeleskednek az európai szociáldemokraták.

A hagyományos középbal pártok utolsó nagy fellángolása a 90-es évek közepétől indult el, ez volt az úgynevezett „harmadik út”. Ennek hatására a kormányra kerülő szociáldemokraták mindenhol piacbarát intézkedéseket vezettek be, enyhítettek a gazdaság állami szabályozásán, és visszavágták a munkavállalói jogokat. Egy rövid ideig úgy tűnt, ez lehet a jövő, de a 2008-as válsággal mindez végérvényesen kifulladt.

Akik letértek a harmadik útról

A harmadik út képviselőinek neve a legtöbb baloldali közegben mára szitokszóvá vált. Talán senki nem szimbolizálja jobban a harmadik út kegyvesztettségét, mint a közel-keleti háborúkba beszálló egykori brit miniszterelnök, Tony Blair, akit a brit Munkáspárt mostani vezetése és a tagság többsége is szenvedélyesen gyűlöl.

Jeremy Corbyn – a retrószociké a jövő?

Jeremy Corbyn, a Labour mostani vezetője mindenben Tony Blair ellentéte, véli a Spiegel. És mégis, Blair óta először Corbyn retró szocializmusa az, amely reményt tud adni a brit baloldalnak. Bár (a neoliberális konszenzushoz képest) „szélsőségesnek” bélyegzett javaslatai miatt a politikai és médiaelit, illetve saját pártjának Blairista elitje is megválaszthatatlannak kiáltotta ki, és mindenki a Munkáspárt teljes megsemmisülésére számított, a júniusi választásokon a szavazatok kb. 40 százalékát szerezte meg, és megállította pártja elkerülhetetlennek tűnő zuhanását.

A Spiegel szerint a Corbyn által képviselt radikálisabb baloldaliság lehet az egyik irányzat, amely felemelkedik az európai szociáldemokrácia romjain.

Ilyen irányú jelek máshol is láthatók, a görög Sziriza sikere, a spanyol Podemos és portugál kollégáinak konszolidálódása mind azt mutatják, hogy ez a fajta szociáldemokrácia utáni újbaloldal meggyökerezhet a kontinens politikai palettáján.

De nem ez az egyetlen megfigyelhető tendencia.

Összekacsintósdi

Ott vannak például azok a baloldali szereplők, akik elkezdtek kacsintgatni a szintén erősödő populista jobboldal egyes témái, leginkább a bevándorlás elutasítása felé. A dán szociáldemokratáknál talán ma senki nem mutatott nagyobb hajlandóságot a jobboldali populistákkal való együttműködésre. A párt 2015-ben megválasztott vezetője, Mette Frederiksen többször is elmondta, nem zárja ki, hogy a két év múlva esedékes választások után koalícióra lépjen  a jobb-populista, migrációellenes Dán Néppárttal.

Frederiksen szerint „ha a szociáldemokraták nem képesek megszólítani azokat, akiket a legerősebben sújtanak a jövő kihívásai és a társadalmunkon belüi változások, akkor nem vagyunk igazi szociáldemokrata pártok”, és ez magyarázza a jobboldali populistákkal szemben megütött engedékeny hangot.

Akik a maguk rendjén szintén felkarolták a szociális ügyeket, bevándorlásellenes programjuk részeként.

Hasonló hangokat üt meg a francia Jean-Luc Melénchon is, aki karakteres baloldali gazdaság- és szociálpolitikája mellett sok olyan nézetet is vall a migráció és az EU kérdésében, amelyeket főként a széljobbtól szoktunk meg. Programjával Mélenchon a legjobban teljesítő baloldali jelöltté vált az idei elnökválasztásokon.

Az új közép

Bár a harmadik út úttörői, Blair, Schröder és társaik ma a legkevésbé kedvelt politikusoknak számítanak a kontinensen, a középre behúzó szociálliberális erők máig fennmaradtak, és megerősödésük szintén a szociáldemokrácia romjain történik. A francia Szocialista Párt menedzseri elitjéből érkező Emmanuel Macron utcahosszal nyerte az elnökválasztást, és hasonszőrű pártok, tömörülések gombamód szaporodnak Európában. A spanyol Ciudadanos-tól, a lengyel Nowoczesnán át a román USR-ig vagy a magyar Momentumig, rengeteg Macron-típusú politikai projekt született.

Ez gazdaságilag jelentősen jobbra áll a hagyományos szociáldemokráciától, ahogyan azt az instant tiltakozáshullámot kiváltó Macron-féle munkaügyi reformcsomag is példázza. Ám kulturális, emberi jogi kérdésekben ez a középre húzott posztbaloldal megőrizte a régi emancipációs szlogeneket, a női egyenlőség, az etnikai kisebbségek és bevándorlók elfogadása, a szexuális kisebbségek támogatása terén.

Ki tudja, merre?

A német politológus, Wolfgang Merkel szerint a 21. századra a nyugati demokráciákban lényegtelenné válik a bal- és jobboldal közötti törésvonal, és helyét egy másik, a kozmopolita-kommunitárius (közösségelvű) ellentét veszi át. Nagyon durva leegyszerűsítéssel ez egyfajta ilyen urbánus-népi szembeállításként fordítható le, amelyben a kozmopoliták a globalizáció nyerteseinek képviseletét látják el, a nyitott határok, a tőke szabad áramlása, a szabad piac és a kulturális tolerancia elveire támaszkodva. Ezzel szemben a közösségelvűek a globalizáció elszenvedőinek képviseletére vállalkoznának erősebb, újraelosztó állammal, piacszabályozással és protekcionizmussal.

A legtöbb európai országban annak a fajta egész társadalmat átölelő, néppárti szerepnek, amelyet a 20. század szociáldemokratái vittek, nincs jövője – vonják le a következtetést a Spiegel szerzői. A helyüket olyan szereplők veszik át, akik a balszélhez közelebb helyezik el magukat, a globalizáció kritikusaiként – mint például Corbyn, Mélenchon, a Podemos és társaik. És lesznek olyan utódok is, akik búcsút intenek a baloldalnak és beszáguldanak középre, mint Macron.

A képlet nyilván leegyszerűsítő, és mint a politikában általában, az árnyalatoknak itt is óriási szerepük van. Ám ahogy azt még tavasszal magam is leírtam, a hagyományos szociáldemokrácia bázisa valóban fragmentálódott: egy inkább csak kulturálisan „haladó”, sikeres, globalizációpárti, mobilis rétegre és egy globalizációt elszenvedő, egyre nehezebb helyzetbe kerülő, atomizált dolgozói rétegre. Radikálisan alakulnak át azok a gazdasági folyamatok is, amelyek a második világháború utáni politikai rend szereplőinek bázisát adták. Az új gazdasági és társadalmi bázis pedig új politikai törésvonalakat és szereplőket is ki fog termelni, és a populista jobboldal mellett van rá esély, hogy mind a plebejus, baloldali populista pártok, mind pedig az urbánus, technokrata posztbaloldali szereplők is meggyökerezhetnek.

De talán nem kellene feladni az európai szociáldemokrácia integratív jellegét sem, és talán érdemes kísérletezni olyan politikával, amelyek mégis képesek egy táborban egyesíteni a különböző társadalmi csoportokat, mert az igazságos társadalom ideája épp visszaszorulóban van, a szociáldemokrácia pedig már megtanította: a pozitív irányú változás a közös erő felmutatásában rejlik.