Vlagyimir Putyin Magyarországra érkezett, és ebből az alkalomból mind az Orbán-kormány támogatói, mind pedig ellenfelei bemutathatták, milyen aggasztó szellemi állapotban vannak.

Osztályterem 1968-ban Lyonban, fotó: George Garrigues, forrás: Wikipedia

Az Orbán-kormány (vagy Orbán-rendszer) sajtója a szokott módon fölmelegítette azt a közhelyes Nyugat-ellenességet, amelyet az akkori német és osztrák „romantikus” szélsőjobboldaltól plagizált a Tiszák rendszerének ultrareakciós belső ellenzéke a tizenkilencedik század végén. A nyugati dekadencián – vagy a budapesti születésű Max Nordau hírhedt könyvének (1892) címével „az elfajuláson” (Entartung) – már akkor is olyasmiket kellett érteni, mint a természetes hierarchia (nemek, fajok, osztályok közötti „ősi” rangsor) széttöredezését, illetve a modern kultúrát (Nordau szerint az akkori modernek: Tolsztoj, Ibsen, Baudelaire közveszélyes elmebetegek; Nordautól lopta a Budapesti Hírlap az Ady és a Nyugat elleni támadásainak minden csúnya gondolatát). És ugyanez a „romantikus” reakció a megtisztulás útját az orosz lélek és a nyíltan antidemokratikus orosz politika mély átélésében vélte meglelni, amelynek a fő kulturális eszköze Moeller van der Bruck (a „Harmadik Birodalom” gondolatának meghonosítója: Das dritte Reich, 1923) Dosztojevszkij-kiadásának rendkívül nagy hatású kommentárja volt.

A fő ellenfél akkor is az egyenlőség gondolata volt; a pánikos rettegés a feminizmustól és a szocializmustól (meg a „színesektől”) nagyon régi. A brit ultraimperializmus, a köztársaság-ellenes francia ultrajobboldal a maga nyílt és elvadult rasszizmusával persze nem volt Nyugat-ellenes, de inspirálta a német és osztrák-magyar szélső reakciót (ebben a gyarmatosítás „faji” legitimációja nem játszhatott szerepet, csak az antiszemitizmus), amely lelkesedett a teokratikus cári rezsimért és az udvar által inspirált feketeszázak pogromjaiért, mint a középkorias, „tiszta”, paraszti néplélek úrtisztelő megnyilvánulásaiért. Különleges szerepe volt az osztrák szélsőjobboldalon a homoszexualitás miatti férfipániknak („elnőiesedés”!…) is, amint – Max Nordau antimodern kiáltványa mellett – a Magyarországon is rendkívül népszerű Otto Weininger borzalmas írásai is szépen illusztrálják. A szocializmustól és a demokráciától, a „humanista” és „fölvilágosító”, tervező államtól való hisztérikus rettegés viszont azt az osztrák közgazdasági iskolát ihlette meg, amelynek a távoli leszármazottja minden kelet-közép-európai közgazdász (őket itt tévesen „liberálisnak­” nevezik, de ez mellékes).

Tehát semmi új: ez a hagyomány a „létező szocializmus” alatt lappangott, de a kissé kopottas úriemberek akkor is ebben hittek – a többieknek meg ott volt Németh László. Alig virradt föl a szabadság napja 1989-ben (már amennyire fölvirradt), azonnal elkezdtek „hivatásrendekről” beszélni à la Imrédy: akiknek voltak füleik a hallásra, hallották.

A magyarországi hivatalos putyinizmus nem az Oroszország iránti szeretet jele, hanem a nyugati modernség iránti gyűlöleté: nem Oroszország befolyásolja a magyarországi jobboldalt, hanem a saját fölvilágosodás-ellenes hagyománya, amely 1945 előtti stílusban német-osztrák jellegű.

Ez megy 1989 óta elég egyhangúan, és a magyar értelmiség többségének fogalma sincs róla, hogy ez megy: hiszen a magyar (és a mindenhonnani) értelmiség liberális (és kis mértékben baloldali) sziget a jobboldali tengerben – persze maga is egyre reakciósabbá válik anélkül, hogy észrevenné.

Ámde mi a válasza a boldogtalan magyarországi ellenzéknek a Nyugat-ellenes magyar kormányzat külpolitikájára, azaz szövetségére a különféle zsarnokságokkal és szélsőjobboldalakkal?

Természetesen: támadás a baloldal ellen. Ennek is van persze előzménye: a hidegháborús korszak átlagpropagandájának (amelynek „eszmei alapja” az idiotizmusig egyszerűsített totalitarizmus-elmélet: Hayek, Arendt, Popper, Polányi Mihály stb. vulgarizálása) a változott körülmények között teljesen értelmetlen fölmelegítése (az ismert öngyűlölettel a „szolgai mentalitású” kelet-európai népekkel szemben vs. „a szabad Nyugat”). A kapitalista Oroszországot ohne weiteres a Szovjetunióval azonosítják, és humorosan átragasztják az utcatáblákat, s megjelenik a „Marx tér” meg a „Lenin körút” – Böcskei Balázsnak igaza van abban, hogy a Momentum fő harci eszköze a szánalmas műveletlenség – , mintha Marx és Lenin lenne Putyin ihletője, nem pedig Alekszandr Geljevics Dugin (akit a pragmatikus Putyin nem vesz szó szerint), s rajta keresztül Joseph de Maistre, az orosz jobboldal mindenkori nagy mestere (róla nincs terem itt írni, vö. Isaiah Berlin: „Joseph de Maistre and the Origins of Fascism” [1960], The Crooked Timber of Humanity, London: John Murray, 1990, 91-174) immár kétszáz esztendeje.

Ez az ízléstelen és gyáva marhaság (hiszen ki merné itt védeni a marxista örökséget) remekül összeillik a mai magyar „haladó” értelmiségnek avval a szintén gyáva, buta és alantas szokásával, hogy az Orbán-rezsim anomáliáit minden egyes esetben – ha kell, ha nem, ha esik, ha fúj – valamilyen erőszakolt párhuzamba hozza a „létező szocializmussal”. Az ÉS és a Magyar Narancs (nem szólva a rosszabbakról) száz cikke és glosszája bélyegezte már „kádáristának” meg „kommunistának” Orbánt és kormányzását.

Ami nem magyarázat, hanem hasonlat.

Mégpedig rossz hasonlat.

Hiszen olyan az Orbán-rendszer (Putyin-rendszer, Kaczyński-rendszer, Erdoğan-rendszer, Narendra Modi-rendszer), mint a „létező szocializmus” (reálszoc) volt?

Frászt.

Az Orbán-kormány szétzúzza az államot (a műemlékvédelmet, a környezetvédelmet, a tisztiorvosi szolgálatot, a statisztikát, a telekkönyvet, a bírói és oktatási rendszert) és a szakszerű közigazgatás minden intézményét és nélkülözhetetlen tudományos alapzatát, intézményi memóriáját (közgyűjtemények, nyilvántartások, levéltárak), fölszámolta a regionális igazgatást (a legrégebbi magyar adminisztratív szintet: a megyét!), magáncégekbe szervezi ki – követve egyébként a nyugati, főleg amerikai példát – a törvényelőkészítést, a művelődésirányítást és az állami vagyon fontos részeit.

Ezt nevezi a „haladó értelmiség” etatizmusnak, központosításnak, kádárizmusnak, mifenének – miközben a reálszoc tervező és újraelosztó állam volt, amelynek döntő funkcióit az állami értelmiség és a tőle nehezen megkülönböztethető fölső bürokrácia látta el (ma mindkettőt üldözi és szétszórja, illetve egyszerűen megszüntette az orbáni állam), és amelyben – bár normatív értelemben nem volt se szocialista, se kommunista – nem lehetett magántulajdona a termelési eszközöknek, nem volt (csak nagyon marginálisan) piac, amelyet (Kornai János híres terminusával élve) a „tervalku” helyettesített, és amelyben nem volt szerkezeti osztálykonfliktus. Azt a fegyelmező szerepet, amelyet most a munkanélküliség játszik, a rendőri ellenőrzés és a Párt munkahelyi hatalma töltötte be – míg az Orbán-rezsim fölszámolta a saját állampártját, és pusztán a végrehajtó apparátusra redukálta; illetve helyettesíti az informális szuperkormánnyal, Orbán belső – családi és üzleti – körével.

Semmivel nem okosabb a lengyelországi ellenzék, amely a Kaczyński-terrorral szembeni tüntetésen – a hírhedt neoliberális Leszek Balcerowicz beszéde után – azt kiáltotta ütemesen, hogy: „Le a kommunizmussal!” (közben a baloldali Razem hívei zavartan állingáltak ott), majd a Solidarność igaz hőse, Władysław Frasyniuk jól lebuzizta az agglegény Kaczyńskit. Ezt nevezik aztán a világsajtóban harcnak a lengyel szélsőjobboldallal. Kaczyński és Macierewicz is „kommunista”. Szépen állunk.

Pont ekkora agyalágyultság a „fasizmus”-párhuzammal operálni, ami szintúgy nem több, mint kétes hasonlat. A fasizmus – számtalan egyéb vonása mellett – a népet mozgósítja erőszakosan (saját érdekei ellen), Orbán pedig demobilizál, depolitizál, szervezeteket épít le.

Orbán a marketing- és reklámkampányok mintájára szervezett uszító indoktrinációval állítja maga mellé a népet, de senkit nem hív föl akcióra az ellenségesnek kikiáltott kisebbségek ellen – meg egyáltalán nem hív föl senkit semmilyen akcióra. Módszerének eredménye a nép (a közvélemény) passzivitása, pszichológiailag is a passzív-agresszív ambivalencia tehetetlenségre kárhoztatja mind híveit, mind ellenségeit. Mind hívei, mind ellenségei engedelmesen követik a depolitizáltság útján.

Miközben dühöng a tartalmatlan gyűlölködés és ellenségeskedés, az ellenzék egyre jobboldalibb és egyre inkább csak tükörképe a kormányzatnak: a polarizáltság (szemben a közvélekedéssel) egyre kevésbé ideologikus, pusztán formális.

Elvégre az értetlen és üres szovjetellenes retorikával bemázolt Oroszország iránti mesterkélt gyűlölet semmi egyéb, mint oroszellenes nacionalizmus.

A Kelet-ellenesség (a maga borzalmas imperialista és rasszista történetével a háttérben) semmivel se „demokratikusabb”, mint a Nyugat-ellenesség.

Lenin és Rosa Luxemburg, Lukács és Korsch nem Nyugat-ellenes volt (vagy pláne Kelet-ellenes), hanem internacionalista. Tudom, hogy jobboldali kommentelők és posztolók „internacionalistának” és „kozmopolitának” tartják a magyar és kelet-európai „balliberálisokat”, de ez tévedés. „Európa” nem a világ, „Európa” a pénzes fehér ember gőgje az ortodox (görögkeleti) szlávokkal, az arabokkal, az afrikaiakkal, röviden: a szegény népekkel szemben – persze avval a félgyarmati slemilséggel kiegészítve, amely be szeretne kérezkedni a befolyásos és jómódú nyugati hatalmak klubjába.

Persze Putyin diktátor, és szégyen vele barátkozni, de a liberális magyar értelmiség fülsiketítő hallgatása Abu Ghraib és Guantánamo hőstettei láttán, közönye a WikiLeaks leleplezései hallatán („ez is csak orosz manőver”), az iraki és afganisztáni háború támogatása, a görög baloldal „európai” szétpofozásának hallgatólagos eltűrése és olykori sajtótámogatása (ad vocem: „a görögök [cigányok] nem szeretnek dóóógozni”) szintén nem valami nagy dicsőség.

A sajnálatra méltó magyarországi ellenzék térben és időben eltávolítja magától a mai magyarországi valóságot.

Időben: az orbánista rezsimet (vagy rezsimeket) bolseviknak vagy fasisztának írják le (tévesen).

Térben: a felelősséget az orosz, putyini befolyásra tolják át (mint a tökkelütött demokrata pártiak is Amerikában), miközben Orbán klasszikus, banális hintapolitikát folytat, és nem finnyás változó szövetségesei (lásd: Băsescu, Vučić) megválogatásában – de hát ugyan ki az? Kinek a szövetségese volt Pinochet vagy Ceauşescu? Kinek a szövetségese ma Schröder volt német és Gusenbauer volt osztrák (szociáldemokrata) kancellár? Hagyjuk ezt talán.

Hasonlatokkal és párhuzamokkal (még ha indokoltabbak lennének is, mint a mai magyarországi, ööö, „demokratikus” ellenzék retorikája) nem lehet leírni semmit, így a mai magyarországi rendszert se. Így a precedensek (nem túl szorgalmas és tájékozott) keresése akadályozza annak a megértését, hogy

az Orbán-rezsim annak ellenére népellenes és antidemokratikus, hogy nem feszes állami rendet vezetett be, hanem „az alkotó zűrzavar” eszközeinek állandó váltogatásával hozza zavarba alattvalóit, támogatóit és folyamatosan elképedt ellenfeleit.

Ennek legszebb példája volt, amikor a menekültek beáradásakor egyszerűen nem csinált semmit, és a passzivitásával rákényszerítette a tűrhetetlen médialátványosságtól fölháborodott és megijedt német kormányt arra, hogy befogadja a menedékkérőket. Majd megbírálta Angela Merkel kancellárt azért, mert megmentette. Tétlenséggel és a káosz passzív kihasználásával nyerte meg a partit, miközben a magyar miniszterelnököt a klasszikus diktatúrák etatizmusával vádolta a totálisan eszetlen ellenzéki sajtó. Orbán nem Sztálin és nem Andropov. Ez valami új.

És a magyarországi „demokratikus” ellenzék a sok évtizede lezárult hidegháború közhelyszótárából merít csak, majd csodálkozik, hogy leírásából a sokat szenvedett és szenvedő magyar nép nem ismer magára és helyzetére.

Még mindig „pártpolitikáról” és „pártokráciáról” siránkozik a liberális sajtó, s nem veszi észre, hogy a magyarországi pártok (az apparátuson kívül) rég megszűntek (egyetlen mozgalmi párt létezik, a Jobbik, de az se sokáig már). Nacionalistának nevezi Orbánt (ami egyébként nem igaz, mert Orbán etnicista, nem nacionalista), miközben maga is (oroszellenes és Balkán-ellenes) nacionalista. (És persze etnicista a saját „európai” és „nyugatos”, fehér szupremáciás jelszavaival. Pedig még gyarmataink sincsenek, nem is voltak…)

S ha már az alaptalan hasonlatokkal és párhuzamokkal foglalkozunk: megdöbbentő az a Marx-szal és a marxizmussal kapcsolatos tudatlanság, amely a magyar értelmiséget jellemzi. Igaz, hogy a marxizmus a reálszoc idején voltaképpen ellenzékben volt (a bürokratikus, tervező egalitarizmus nem marxizmus, bár a marxizmusból „vezették le” vitatható módon), és mindenkit, aki konyított Marxhoz, elbocsátottak, elhallgattattak, kizártak – de hát azért legalább a klasszikus szövegek rendelkezésre álltak sok példányban – , ám ez se mentség.

A marxista elmélet és tudományosság ismét virágzik a világ legtöbb részén (ebből persze mindvégig kimaradt a reálszoc a sztálini hatalom konszolidációja óta), de hát ezt el se kezdhetem ismertetni. Én épp most olvasok egy rendkívüli művet (de lassan, mert nagyon nehéz), a fiatal Frank Engster könyvét (Das Geld als Maß, Mittel und Methode, Berlin: Neofelis Verlag, 2014), de hát vannak ennél népszerűbbek is, nem szólva a rengeteg folyóiratról és gyűjteményes kötetről. Ha valakinek történelmi összefoglalások kellenek, itt van a legújabb kísérlet, a Zeitschrift für Ideengeschichte most megjelent Marx-különszáma. Ez „gyorstalpalónak” is megteszi.

A régi kommunista és szociáldemokrata világmozgalom vereséget szenvedett és megszűnt (az, hogy ilyen néven még vannak szervezetek, nem számít – a megújulási kísérletek meg időleges sikerek ellenére se, mint egy ideig Görögországban, ma Portugáliában), de vereséget szenvedett a fölvilágosodás is meg a francia forradalom (meg a tradícióvá vallástalanodott keresztyénség is). Szellemük mégis itt van velünk – föltéve, hogy nem vagyunk tipikus magyar értelmiségiek.

A tipikus magyar értelmiségiből bármilyen eszme, bármilyen gondolat csak egyfajta reakciót vált ki (magán a reakción túl): azt, hogy höhöhö. Szabadság? Höhöhö. Egyenlőség? Höhöhö. Emancipáció? Höhöhö. Töredelem, önmegtartóztatás, ima? Höhöhö. Szerelem? Höhöhö.

A tipikus magyar értelmiséginek mindez ressentiment, frusztráció, életidegenség – vagy utópia. Gondolkozni szégyen. Vagy ami még rosszabb: kommunizmus. Gyökértelen, idegenszívű, távoli. A gondolat másokra tartozik.