Miközben a magyar közvélemény Szijjártó Péter és Hollandia csörtéjével volt elfoglalva, kevesebb figyelem jutott a múlt hét vége másik európai „diplomáciai krízisének”, amely a Várna-Varsó tengelyen jött létre Emmanuel Macron és a lengyel kormány között. A francia elnök három napos kelet-európai útja végén, a gall sajtót is meglepve, erőteljesen beszólt a lengyel vezetésnek, amely nem maradt el a gáláns válasszal. A nyárvégi minibotrány jól jöhetett Macron szezonindító kampányához, de arra is rávilágíthat, hogyan óhajtja kezelni keleti partnereit az Európai Unió megújítására készülő francia államfő.

kép: Bertrand Guay/ AFP

Emmanuel Macron bolgár kollégája társaságában tartott pénteki sajtótájékoztatóján lepte meg közönségét a Varsó elleni, valóban kivételesen erős hangvételű kritikával, egy olyan kelet-európai körút végén, amelynek során a lengyel és a magyar vezetőket nem tisztelte meg érdeklődésével. Salzburgban az osztrák kancellár társaságában találkozott a cseh és szlovák miniszterelnökökkel, az újdonsült jelentőséget kapó ún. slavkovi háromszöggel. Majd Romániában és Bulgáriában tárgyalt arról, ami Macron őszi uniós agendájának legfontosabb missziójának tűnik: a kiküldetésben lévő munkavállalók státuszának reformjáról.

Mint oly gyakran a nagy nyilvánosságot kapó uniós vitákban, a konfliktus tárgyát képező probléma, a szóban forgó majd 2 millió munkavállaló, akiket külföldön végzett munkájukért részben hazai feltételekkel foglalkoztatnak, nem tűnik igazán átütő, sorsdöntő európai problémának: 2014-es adatok szerint az uniós munkahelyek 1%-a sem érintett.

Belpolitikai tétje viszont annál nagyobb. Emmanuel Macron, aki ugyan védelmező Európát ígért a tavaszi választásokon, de politikai ellenfelei rendre szemére vetették (neo)liberális nézeteit, afféle becsületbeli ügyet csinált a témából.

A kiküldetésben lévő munkavállalók státuszának kérdése Franciaországban az alacsonyabb sztenderdek (bérek, járulékok, munkajogi szabályok) révén jogtalan előnyökhöz jutó uniós partnerek, és a szociális dömpinget, vagyis lefelé tartó bérversenyt, adókat, és a szociális hálók lebontását előmozdító Unió jelképévé vált a kampány során.

Miközben Macron átfogóbb uniós ígéretei csak hosszabb távon hozhatnak kézzel fogható változást, és előfeltételük a nagyon is fájdalmas hazai intézkedések, a drasztikus kiadáscsökkentés vagy a munkajogi reform Berlinben sürgetett bevégzése, a kiküldött munkavállalók ügye remek nyári jobnak látszott, őszre tető alá hozható eredménnyel. Olyannyira, hogy az elnök – a Libération kommentárja szerint – megtorpedózott egy tavaly tavasszal kezdeményezett, és már majdnem tető alá hozott uniós reformtervet, hogy a saját szempontjait érvényesítse.

Ennek érdekében a júniusi uniós csúcson oly kihívóan viselkedett a terveit egy emberként ellenző kk-európaikkal, hogy még otthon is megszólták. És ugyan a nyílt konfrontációt állítólag barátságosabb hangvételű kétoldalú találkozók követték, de javaslatai a délieket, pl. spanyolok-portugálokat is elriasztották.

A múlt szerdán kezdődött keleti utazás kissé szofisztikáltabban próbálta abszolválni a feladatot, „csak” a túlságosan konfrontatív lengyeleket és magyarokat hagyták ki belőle, és bár az Elysée nyíltan nem ismerte el, de a francia mérvadó sajtó úgy értékelte, hogy Macron a keleti tagállamok megosztására játszik.

A nyugati partnerek felé az utóbbi hetekben gesztusokat tevő Robert Fico, illetve a csehek, bolgárok és románok felé tett engedményekkel próbálja biztosítani a kompromisszumot – lévén a direktíva reformjához elég a minősített többség, nincs is szükség a túl „nacionalista” Orbán-Szydlo párosra.

A diplomáciai megfontolásokon felül a háromnapos keleti „tour” belpolitikai jelentőségét tovább növelte, hogy Franciaországban komplikált ősz várható, a Macron-márka csillogása sokat fakult az elmúlt 100 napban. Nem csak az elnök népszerűsége csökkent drasztikusan, de az is kiderült, hogy újdonsült, kézi vezérlésű pártja és kormánya nem igazán alkalmas arra egyelőre, hogy népszerűsítse a beígért „egyszerre jobb- és baloldali” helyett egyértelműen jobboldalinak tűnő gazdaságpolitikát.

A tervezett adócsökkentések, így a vagyonadó majdnem teljes megszüntetése, a pénzügyi jövedelmek adóterheinek csökkentése elsősorban a felső 10, különösen a felső 1%-nak kedveznek, szemben a felsőoktatást, az egészségügyet vagy a katonai költségvetést érintő megszorításokkal, a lakhatási vagy foglalkoztatási támogatások megvágásával – mindezt már nehéz eladni a kampány során bevetett nemzetegyesítő retorikával. Ráadásul csütörtökön az is kiderült, hogyan képzeli a munkapiac átalakítását a kormány, ami kritikusai szerint kevésbé szól majd a dolgozók „védelméről”, sokkal inkább arról, hogyan szabadíthatók fel a szociális dömping fennálló gátjai a munkahelyeken. (A tervezet elleni első megmozdulás szeptember 12-én várható, a CGT szakszervezet felhívására.)

E nehézségekkel szembesülve, az eddig a mindennapi politikán felülemelkedni óhajtó Emmanuel Macron, akinek stábja szerint „víziója túlságosan komplex” ahhoz, hogy afféle újságírói kérdésekre válaszoljon, láthatóan taktikát váltott. Az új kommunikáció kezdete egybeesett a keleti kiruccanással, és hiába tett ígéretet korábban arra, hogy soha nem kommentál belpolitikai kérdéseket külföldi útjain, múlt csütörtökön mégis elővette a Franciaországban jól ismert, és főleg a jobboldal által kedvelt mantrákat arról, hogy az ország meg-re-for-mál-ha-tatlan – illusztrálandó, milyen herkulesi feladatra vállalkozik.

A fentiek alapján talán jobban érthető, miért annyira fontos a gall elnök számára, hogy az év vége előtt személyes győzelemként könyvelhesse el a kiküldetésben lévő munkavállalók státuszának reformját. Ahogy az is sejthető, milyen pszichológiai megfontolások vezették az Új Európa ifjú hirnökét, amikor a cseh, szlovák, román és bolgár jóindulattal a zsebében a következőket üzente Varsónak:

Macron critique violemment la position polonaise sur l’Europe

 „Az ország ma szembe megy az európai érdekekkel, több témában is. Lengyelországban semmi sincs abból, ami meghatározza Európa mai céljait, még kevésbé a holnapiakat.”

Az elnök szerint az EU-konstrukció célja az volt, hogy harmonizálja a különféle országok helyzetét, hogy konvergenciát hozzon létre, egy közös piac keretében, ezért léteznek egyébként a strukturális alapok is, amelyekből, ugye, Lengyelország is részesül.

Majd utalt az értékekre, a demokráciához való viszonyra és a szabadságjogok tiszteletére, amelyeket Varsó jelenleg megsért. Érdekes árukapcsolással, Macron itt kijelentette, hogy a lengyel kormányfő előző napi nyilatkozata (a direktiva reformjának elutasításáról) épp ezért

„egy újabb tévedés a lengyel stratégiát illetően”, és illusztrálja, hogy az ország „úgy dönt, hogy Európa történelmének, jelenének és jövőjének margóján kíván maradni”.

Végül aláhúzta, hogy ennél a lengyelek jobbat érdemelnek, végezetül egy jellegzetes macroni tirádában kifejtette, hogy az EU túlságosan sokáig volt tétlen az ilyen reakciókkal szemben, és mindez őt csak még jobban motiválja, hogy egy olyan Európa „újraalapításáért” dolgozzon, amely „kívánatossá” teszi magát.

Beata Szydlo nem sokat késlekedett a válasszal:

„Lehet, hogy az arrogáns nyilatkozata a politikai tapasztalat és gyakorlat hiányának jele, amit megértek, de remélem, hogy hamarosan levetkőzi ezeket a hibákat, és a jövőben visszafogottabb lesz” – mondta néhány órával később a wpolityce.pl szájtnak. „Azt javaslom az elnök úrnak, hogy foglalkozzon a saját országa ügyeivel, akkor talán olyan gazdasági eredményei lesznek és a polgárok olyan biztonságnak örvendhetnek, amelyeket Lengyelország tud garantálni”

– tette hozzá, fokozva a vita eleganciáját, majd azt is jelezte, hogy országa ugyanolyan címen tagja az Uniónak, mint Franciaország, és Macron lehetne békülékenyebb, hogy ne zilálja szét az EU-t.

Az, hogy hosszabb távon milyen következményei lesznek az üzengetésnek, és a mini diplomáciai krízisnek, egyelőre nehezen megjósolható.

Ami a kiküldött munkavállalókat illeti, a francia kommentárok szerint a Macronnal kompromisszumot kereső keleti partnerek sem kötelezték el magukat egyértelműen az általa javasolt szempontok mellett. Kérdés, mit kérhetnek és mit kaphatnak cserébe – Románia és Bulgária esetében felmerült a schengeni tagság támogatása, illetve a románok és a csehek esetében az Eurócsoporton belüli megfigyelő státusz. Mindez inkább tűnik ad hoc adok-kapoknak, mint a szociális dömping valóban létező problémájának visszaszorítását célzó, átfogó terv részének.

Ha a gall elnök kommunikációs és politikai stratégiáját vizsgáljuk, akár arról van szó, hogy az esti híradókba szeretett volna bekerülni, akár arról, hogy most alapozta meg a kelet-európai tagállamokkal építendő viszonyát, sem a forma, sem a tartalom nem túl bizalomgerjesztő.

Mert persze könnyű egyetérteni azzal, hogy a lengyel kormány rossz úton halad, de valóban az lehet az illiberális tendenciák visszaszorításának módja, ha Párizs megüzeni, hogy a lengyelek jobb kormányt érdemelnek? Az ilyen gesztusokból könnyen válhat fűtőanyag Európa innenső felén a nyugatellenes indulatokhoz, nem utolsósorban akkor, ha összekeverik a szezont a fazonnal.

Jelen esetben Varsó teljesen legitim véleménykülönbségét egy, a franciák számára fontos kérdésben, az igazságszolgáltatás függetlensége elleni, megengedhetetlen támadásokkal, hogy Európa történelmének margóját már ne is említsük.

Ráadásul az igazán fontos kérdésre, hogy az érintett országok munkavállalóinak 1-2%-a hogyan juthatna saját hazájában jobban fizetett munkához és nagyobb megbecsüléshez, attól tartunk, Emmanuel Macron sem tudja a választ. És ez a legnagyobb gond a múlt heti Macron-tourral épp úgy, mint a mögötte úton-útfélen felsejlő kétsebességes Unió tervével: egyáltalán nem látszik a szónoki fordulatok és olykor agyoncsépelt lózungok mögött az a politikai vízió, amely például valóban a szociális dömping visszaszorítását tartaná prioritásnak. Az inkább csak bokréta az alapvetően más motivációjú projektek értékesítéséhez; kellék a háttérben folyó, nem transzparens egyeztetésekhez.

Mindennek külön jelentőséget ad, hogy a héten a német kancellár is egyértelműen jelezte, a lengyel vezetés által választott, a demokráciát leépítő lépések elfogadhatatlanok, ahogy azt is, hogy a választások után készen áll a francia elnökkel karöltve az EU reformjára.

A jogállam védelmében való kiállás, amely akár fordulatot is jelezhet a Varsóval való viszonyban, üdvözlendő, de csak akkor lehet hiteles, ha következetes és árukapcsolásoktól mentes. Ha viszont az Unió „újraalapítására” készülő Emmanuel Macron az eddig tapasztalt sémák és értékek mentén lát hozzá az újabb herkulesi feladathoz, az finoman szólva nem látszik garantálni a konstrukció sikerét.

Dobsi Viktória