2010. július 28. Jegyezzük meg jól ezt a dátumot, mert fontos. Ez volt az a nap, amikor az ENSZ kimondta, hogy minden ember alapvető joga, hogy tiszta vízhez és megfelelő szennyvízelhelyezéshez jusson. Nos, ez Magyarországon nem mindig, és nem mindenki számára adott.

kép: hvg.hu

Víz nélkül nem lehet élni, így a víz hatalom, amivel vissza lehet élni.

Magyarországon a nagykép nem olyan tragikus mint akár más Közép-Európai országokban, de azok számára, akiknek mégis nehézséget jelent vízhez jutni, ez nem sok vigaszt nyújt. Hazánkban a lakások 95 százaléka csatlakozik a vízvezeték-hálózatra. 3-4 százalék él olyan környezetben, ahol 150 méteren belül elérhető valamilyen közkút. És a lakosság 1-2 százalékának ennél is nagyobb erőfeszítést kell tennie azért, hogy ivóvízhez jusson. Értelemszerűen ez éppen a legsérülékenyebb csoportokat érinti: a mélyszegénységben élőket, a hátrányos helyzetűeket, legkiszolgáltatottabbakat.

És még egy fontos dolog ezzel kapcsolatban: Magyarországon mindenkinek törvényben garantált joga van vízhez jutni.

És akkor jön a hír, hogy itt meg ott elzárják a közkutakat, ilyen-olyan indokokkal. Láttunk már ilyet, hogy ne menjünk messzire, 2013-ban Ózdon és a Lyukóvölgyben. Előbbiben azért zárták el a szegénysoron a közkutakat vagy korlátozták a kapacitásukat, mert túl sok víz fogyott, és így az akkori nyár legmelegebb napjain idősek, betegek, gyerekek szomjaztak (a 123 ózdi közkút évente 13 millió forintos költség volt a helyi önkormányzatnak).

Még beszédesebb talán a Miskolc melletti Lyukóvölgy esete. Itt egészen konkrétan „rendteremtés” zajlott, a Jobbik vezetésével markolóval vágták át a közüzemi számláikat fizetni nem tudó családok telkére vezető vízcsöveket. Nyár volt, rekkenő hőség, a szegénységet büntetendő tehát az emberi életet veszélyeztető retorziókhoz folyamodtak.

Akkor nyilván óriási botrány lett a dologból, aztán úgy, ahogy volt, el is felejtkeztünk róla. Persze nem azért, mert a vízellátást időközben megoldották. Azt meg a fene se tudja, azóta hányszor és hol esett meg hasonló.

Most viszont megint itt a hőségriadó, és megint itt vannak a közkútlezárások.

A víziközmű-szolgáltatásról szóló kormányrendelet előírja, hogy minden embernek a lakhelyétől számított 150 méteres körzetben biztosítani kell az ivóvíz ellátását. A jogszabály szerint a közüzemi ivóvíz-szolgáltatás felfüggesztésére vagy korlátozására csak olyan időpontban kerülhet sor, amiről a víziközmű-szolgáltató a lakossági felhasználót nyolc nappal korábban már értesítette. A vízhez való jog egyébként naponta, fejenként 20 liter vízhez való hozzájutást szab ki minimumként.

Gulácson a szegénysoron (hol máshol?) nem jött víz a közkútból, a rekkenő hőség kellős közepén. A helyi polgármester cáfolta, hogy elzárták volna, magyarázatból pedig volt három is: csőtörés, nem az önkormányzat üzemelteti ezt a közkutat, 100 méteren belül van úgyis másik. Délutánra a kút újra működött.

A Borsod megyei Onga legszegényebbek által lakott részén szűkítették a közkutat, a korlátozás két hónapja tart, a helyiek szerint a tartozások miatt vezették be ezt a rendszert, a polgármestert nem lehet elérni. Ám (nocsak!) nem sokkal azelőtt, hogy a híradóban megjelent volna a hír, a szolgáltatóra mégiscsak rászóltak, és újra folyt a víz rendesen a kútból.

És ez csak két eset, a közelmúltból. A legbeszédesebb pedig talán ez: Ongán a korlátozás miatt nem érkezett panasz az önkormányzathoz. Nem, hiszen aki ki van szolgáltatva, nem is bízik a hatalom segítségében, és nem, hiszen a kiszolgáltatottak nem merik sokszor felemelni a szavukat. Időről időre persze kamerák elé állnak, de panaszkodni, helyi szinten – ez olyasmi, amit kevesen kockáztatnak. Mert bőven van veszteni valójuk.

Ám érdekes, hogy amint egy-egy ilyen ügy napvilágot lát, nagy hirtelenjében újraindul a víz a közkutakban…

A vízhez való hozzáférés persze alapból sem egyszerű dolog, és a probléma nem akkor kezdődik, amikor egy közkutat elzárnak. Hanem sokkal hamarabb: a vízdíjak kifizetésénél, ami egyre több ember számára válik szinte megoldhatatlan feladattá. Mutogathatnánk persze Németh Szilárdra és az ő mindent vivő csodafegyverére, a rezsicsökkentésre. Mutogathatnánk, de nem érdemes. Ha ránézünk a mélyszegénységben, szegénységben, létminimum peremén élők egyre növekvő számára, arra, hogy hányan képtelenek ma befizetni a közüzemi számláikat, és hányan esnek ki emiatt egyes szolgáltatásokból, valamelyest tisztul a kép.

A magyar lakosság egyre kevesebb és kevesebb vizet fogyaszt. 2000 és 2015 között az egy főre jutó éves közüzemi lakossági vízfogyasztás több mint 10 százalékkal csökkent, ennek oka még a KSH szerint is a víz- és csatornázási díjak emelkedése.

Magyarországon a napi átlagfogyasztás amúgy fejenként 90-100 liter körül mozog, jelentős területenkénti eltérésekkel. Az eltérések egyrészt jövedelmi különbségekből adódnak, másrészt ahol kedvező adottságú, kismélységű vízadó réteg van, ott sokan saját, fúrt kutakból nyerik a vizet, és nem a csapból.

Nem kapott túl nagy nyilvánosságot, de egy, az Alapvető Jogok Biztosa által kezdeményezett megbeszélésen egy szakértő éppen ezzel példálózott: csak az Alföldön évente egy településnyi embert zárnak ki a vízhasználatból tartozás miatt, és többségük soha nem kerül vissza a rendszerre. Ez egészen elképesztő szám, főleg akkor, ha belegondolunk, hogy ezeknek az embereknek is meg kell oldaniuk valahogy a vízhez jutást – ha életben akarnak maradni. A szakértő szerint az egységes közüzemi díjak helyett egy sávos fizetési rendszer bevezetése például segíthetne megelőzni ezt a problémát (ahol a legalacsonyabb jövedelmi kategóriába tartozóknak a szolgáltatásért nem kéne fizetniük), de felmerült az is, mint megoldás, hogy a megfizethetetlen kategóriába eső visszakötési díjat kellene szociálisan támogatni – ettől azonban még fényévekre vagyunk…

És mi van azzal, akit kikötnek a rendszerből? Ilyenkor persze a 150 méteren belül található közkutak jól jönnek. Egészen addig, amíg az önmaguk fenntartásáért folyamatosan küzdő önkormányzatok meg nem elégelik a vízpazarlást (rettenetes belegondolni, hogy ami az önkormányzatok számára pazarlásnak minősül, a lakosok számára az életben maradás eszköze). A szolgáltatók sincsenek jobb helyzetben. A rengeteg tartozás, be nem fizetett számla miatt ők maguk is a fennmaradásért küzdenek.

És hát végül is mit tehet ilyenkor egy önkormányzat vagy a szolgáltató? Elzárja a vizet. Szűkíti a csapot. Spórol, ahol tud, és egyben példát is statuál.

Így lehet aztán botrányos képsorokon mutogatni, ahogy az „ingyenélő cigányok” „lopják” a „közvizet”, miközben alapból megdöbbentő, hogy alapvető javak olyan nehezen megfizethetőek, hogy emberek ilyen méltatlan és kilátástalan helyzetbe tudnak kerülni, és az állam nem segíti őket abban, hogy ezekből a helyzetekből ki tudjanak lépni. A szegénység, és annak minden formája így termeli önmagát újra, és így gyökeresednek meg azok az élethelyzetek, amelyeket végül propagandacélokra is fel lehet használni, hivatkozási pontként arra, hogy miért kell ezeket a szankciókat bevezetni. Ördögi kör.

Aztán ha nagy ritkán botrány lesz az elzárásból, mert mondjuk akkora a hőség (érdekes, télen is vannak ilyen korlátozások, mégse nagyon hallunk róluk), akkor újraindul a kútból a víz. Ilyen egyszerű ez.

Csakhogy mindazoknak, akik ma Magyarországon anyagi helyzetükből fakadóan függenek a szolgáltatóktól és az önkormányzatoktól, épp emiatt soha nem lehetnek nyugodtak. Rendszabályozni, fegyelmezni lehet a vízzel, annak meglétével vagy elvételével. Egy közkút elzárása a szegénysoron bőven megmutatja, mennyire kiszolgáltatottak a társadalom legszegényebbjei, és milyen mostohán bánik velük a rendszer.

Büntető céllal megvonni valakitől az ivóvizet, pláne hőségriadó idején – az ilyen lépésekre nehéz mit mondani. Igen, a vízért fizetni kell jelenleg Magyarországon, a szolgáltatók által meghatározott árak érvényesek mindenkire. De azért azt érezzük, ugye, hogy mekkora a különbség azok közt, akik a létminimum alatt élnek, és azok közt, akik a közkutat autómosásra használják (és ezzel pazarolnak, amit az ön kormányzat persze nem néz jó szemmel)…

A víz hatalom, és régen rossz, ha valaki a közkutak használatára kényszerül. Hiszen mindenkinek joga van ahhoz, hogy elégséges mennyiségű vízhez jusson: a befizetetlen közüzemi számlákra talán nem a közkutak elzárása a végső megoldás, hanem az, ha a megfelelő minőségű ivóvizet megfizethetővé teszik mindenki számára.