Szeretnél képben lenni a nemzetközi politika, a világgazdaság kérdéseiben? Ehhez jól meg kell válogatnod, honnan szerzed be híreidet, messziről ki kell szagolnod a kormánypropagandát, a stratégiai célból terjesztett álhíreket. De ha kizárólag a legelismertebb hírforrásokra támaszkodsz, kivonhatod magad a manipuláció, a propaganda befolyása alól, igaz? Nos, van egy rossz hírem.

Ha tájékozottak és napra készek akarunk lenni, a legmegbízhatóbb forrásokra kell támaszkodnunk. Ha a Spiegellel kelsz, az Economisttal fekszel, pontos és objektív képed lesz arról, mi zajlik a világban. Igaz?

Mit szólnál, ha azt mondanám, még ekkor is távol állsz attól, hogy értesüléseid teljes mértékben tárgyilagosak legyenek? Még ha csak a legelismertebb nemzetközi médiát olvasod, akkor is manipuláció és propaganda áldozata leszel.

Edward Herman és Noam Chomsky 1988-as Az egyetértés-gépezet: A tömegmédia politikai gazdaságtana című könyvében hasonló következtetésre jut (Budapest: L’Harmattan Kiadó, 2016. ford.: Konok Péter).

Az amerikai főárambeli médiát vizsgálva arra jut, hogy a látszólag független és szakszerű sajtó egy nagyszabású propagandagépezetként működik, amely „azokat az erőteljes társadalmi érdekeket szolgálja és népszerűsíti, amelyek ellenőrzik és finanszírozzák”, vagyis a politikai és pénzügyi elitek szolgálatában áll.

Így például a főárambeli média előre kiszámítható módon, rendre igazolja a nyilvánosság előtt a hatalmi elitek háborúit és szövetségeseit.

Az Öbölháború idején az ellenséges Irak kurdok elleni atrocitásait hamar „népirtásként” azonosította, míg a szövetséges Törökország kurdok elleni bűneivel kapcsolatban ez az ítélet elmaradt. Manapság, miközben az USA stratégiai ellenfelei által támogatott szíriai diktátor Bassár el-Aszad embertelenségeit a főárambeli média részletesen tárgyalja, addig maga ez a sajtó is elismeri, hogy a Jemenben harcoló, amerikai szövetséges Szaúd-Arábia háborús bűneit, sőt magát a jemeni konfliktust alig tárgyalja.

Miért történik mindez? Herman és Chomsky nem egy összeesküvés-elméletet állítottak össze, nem gondolják, hogy az amerikai elnök néha-néha „leszól” a médiának, hogy miről tudósíthat, hogy a titkosszolgálat naponta megfélemlíti a Washington Post újságíróit. A helyzet bonyolultabb. A szerzők egy összetett médiaelméleti keretrendszert, egy úgynevezett „propagandamodellt” állítanak fel, hogy megmagyarázzák, miért mutathatók ki ezek a viselkedési mintázatok a média működésében.

E propagandamodell szerint a média és a hatalom viszonyát öt tényező határozza meg. Öt olyan „szűrő” létezik, amelyeken az információnak át kell jutnia, hogy a média terjeszteni kezdje; ezeken a szűrőkön pedig szinte csak olyan hírek és vélemények juthatnak át, amelyek a mindenkori pénzügyi és politikai hatalom érdekeinek megfelelnek. Ez nem tudatos tervezés eredménye, e szűrők mind elkülönült gazdasági folyamatok termékei, együttműködve mégis propagandagépezetté alakítják a médiát.

1. A média tulajdonosi szerkezete és profitorientáltsága

A legtöbb főárambeli amerikai médiatermék egy maroknyi nagyvállalat birtokában van, vezetőik maguk is a pénzügyi-üzleti elit tagjai, ezen osztály védelme és tetteinek igazolása nekik is érdekükben áll. Még fontosabb, hogy a médiavállalkozások többnyire profitorientált üzleti vállalkozások: céljuk a piaci siker, nem pedig a nyilvánosság tájékoztatása.

Nem kockáztathatják, hogy olyan híreket és véleményeket terjesszenek, amelyekkel elidegenítik befektetőiket, akadályozzák üzleti előmenetelüket.

Ez annál is inkább igaz, minthogy a médiavállalkozások gyakran számos területen működő médiaóriások birtokában vannak, melyek maguk is többszörösen be vannak ágyazva a nemzetközi üzleti életbe, üzleti érdekeik számos olyan területre kiterjednek, melyről a média tudósít.

2. Hirdetések

A második szűrő összefügg a média profitorientáltságával. Hirdetési bevételekből ugyanis sokkal nagyobb profitra tehet szert egy médiavállalkozás, mint pusztán a médiatermékek eladásából. Ez azt jelenti, hogy a hirdetők számára vonzó médiafelületek piaci előnyre tesznek szert és kiszorítják a többit, ám egyúttal kiszolgáltatottá is válnak a hirdetőknek.

Bevételeik biztosítása érdekében tartózkodniuk kell attól, hogy hirdetőik üzleti érdekeivel ellentétes tartalmakat közöljenek. 

Ahogy Gálik Mihály a magyar kiadás utószavában megjegyzi: az úgynevezett hirdetési nyomás régről ismert jelenség a médiatudományban. Nemrégiben a Fox News TV csatorna egyik sztárja, Bill O’Reilly szexuális zaklatási ügyei nyomán számos hirdető kivonta reklámjait O’Reilly műsorából, mire a csatorna rövidesen megszabadult a műsorvezetőtől. Bár az eredmény itt becsülendő – egy szexuális zaklatóval kevesebb a médiában –, az eset jól mutatja, mekkora hatalom van a hirdetők kezében.

3. A hírforrások szűkössége

Figyelemreméltó események a világ bármely pontján kitörhetnek, de lehetetlen minden ilyen pontra egy készenléti újságírót állítani. A médiának meghatározott hírforrásokra kell támaszkodnia, ezek pedig a legtöbb esetben állami, kormányzati szervek: rendőrségek, városházák, a Fehér Ház, a Pentagon; illetve üzleti, gazdasági kérdésekben maguk az üzleti szereplők.

A média tehát jórészt csak olyan forrásból szerezheti be információit, amelyek a politikai és pénzügyi elit közvetlen befolyása alatt állnak.

Így például a 2008 pénzügyi válság tárgyalása során az amerikai média legfőbb forrásai a kormány és az üzleti világ képviselői voltak, az információ jelentős részét ők szolgáltatták. Vagyis arról, hogy ki és miről értesül a válság kibontakozása kapcsán, nagyrészt olyan emberek döntöttek, akiknek közvetlen politikai és üzleti érdekük kötődött a közvélemény alakulásához. Vagy gondoljunk az USA és Észak-Korea közt jelenleg éleződő konfliktusra. Az észak-koreai eseményekhez alig van hozzáférésünk, a legtöbb információnk az amerikai kormánytól és hadseregtől származik, akiknek így lehetőségük van arra, hogy csak annyi információt hozzanak nyilvánosságra, amennyi érdekükben áll.

4. Lejáratás

A negyedik szűrő az úgynevezett „flak”, azaz „lejáratás”, azaz „egy médiaállásponttal vagy műsorral kapcsolatos negatív visszhang”. Ez érkezhet felháborodott nézőktől, megsértett közszereplőktől, de akár állami vagy kormányzati szervektől is. A lejárató kampányok igencsak megviselhetik az egyes médiavállalkozásokat, elveszíthetik jó hírnevüket, olvasóikat, nézőiket. A kormányzat egy-egy nemkívánatos hírre reagálva olyan törvényeket is hozhat, melyek jócskán megnehezítik a média életét. Trump elnök már jó ideje emlegeti a rágalmazási törvények szigorítását, márpedig ha egy újságírónak súlyos bírságokkal, egy médiavállalkozásnak magas perköltségekkel kell szembenéznie egy-egy tényfeltáró riport után, kétszer is meggondolják, belefogjanak-e.

5. Antikommunizmus és neoliberalizmus

Az utolsó szűrő, az antikommunizmus ideológiája, némiképp különösnek és idejétmúltnak tűnik. Ne feledjük, hogy az Egyetértés-gépezet még a berlini fal leomlása előtt született, kevéssel azután, hogy Ronald Reagan elnök „a gonosz birodalmának” nevezte a Szovjetuniót. A hidegháborús hangulat és az antikommunizmus nagyon is meghatározó részei voltak a közbeszédnek. Egyik érdekfeszítő esettanulmányukban például a szerzők részletesen bemutatják, miként igyekezett a főárambeli média szovjet ügynökként beállítani a II. János Pál pápa elleni 1983-as merényletkísérlet elkövetőjét, holott – mint írják – „a kezdetektől fogva nem volt semmi olyan hitelt érdemlő adat, ami e kapcsolatot alátámasztotta volna”.

Gondolhatnánk azonban, hogy a hidegháború utáni időszakban már nem beszélhetünk antikommunista ideológiáról, így az öt szűrő egyikét legalább a múlténak tekinthetjük. Herman és Chomsky azonban 2002-es új bevezetőjében ragaszkodik hozzá, hogy az antikommunizmus – bár vesztett erejéből –, ma is létező jelenség.

Ráadásul a berlini fal bukása után kiegészült „a piac csodájába”, vagy ahogy azt sokszor nevezik, a neoliberalizmusba vetett hittel.

Egy beszédes, ám nem amerikai példa: a 2008-as gazdasági válságot és utórezgéseit az európai sajtó kimutathatóan egyfajta „természeti csapásként” vagy elkerülhetetlen rosszként mutatták be, amelynek kialakulásában semmi esetre sem a pénzügyi elitek tevékenysége, vagy a globális neoliberalizmus struktúrái játszották a főszerepet, az egyszerűen „megtörtént”.

Az ezt tagadó antiglobalista, sőt antikapitalista hangok alig szólaltak meg a főárambeli médiában. Ezt az egyoldalúságot még akkor is furcsállnunk kellene, ha cseppet sem értenénk egyet a szóban forgó alternatív narratívákkal.

Az egyetértés-gépezet érvelése szerint ez az öt szűrő lényegében rákényszeríti az amerikai főárambeli médiát, hogy tevékenysége során a fennálló pénzügyi és hatalmi elitek kiszolgálója legyen, propagandagépezetként működjön. Nézetüket részletes esettanulmányokkal támasztják alá, a vietnami háborútól a közép-amerikai választásokig, de – ahogy láttuk – releváns példákat napjainkban is jócskán találhatunk (részletes elemzéseket találhatunk a propagandamodell 21. századi relevanciájáról például itt).

Herman és Chomsky propagandamodelljét azonban már a kezdetektől számos kritika érte. Egyrészt, a média sokszor igenis ellenállni látszik e szűrők fennhatóságának, gyakran az elitek érdekei ellenében cselekszik. Tényfeltáró riportokat közöl, az elit számára kellemetlen információkat hoz a nyilvánosság tudtára, ahogy az például az Edward Snowden által kiszivárogtatott titkosszolgálati információk esetében is történt. Jelenleg az amerikai főárambeli média lényegében nyílt háborút folytat az amerikai kormánnyal. Hogyan képes a propagandamodell megmagyarázni mindezt?

Ahogy Herman egy 2000-es cikkében kifejti: a média ugyan az elit érdekeit képviseli, ám ehhez az elitnek egységes érdekekkel kell rendelkeznie. Az elit lehet megosztott is – ahogy Trump elnöksége kapcsán kétségtelenül az –, ez pedig még a propagandamodell keretein belül is lehetőséget adnak a média számára a vitára és a kritikára. Ami fontosabb azonban, hogy még ez a kritikai tevékenység akkor is az elit érdekek által meghatározott keretek között marad. Ezek az érdekek állítják fel azt a „napirendet”, amelyet a média utóbb megvitathat. Az elit talán nem mondja meg, mit gondoljunk, de meghatározza, miről gondolkodjunk – ez pedig hatalom a kezükben.

Ennek kiváló példáját láthattuk például a 2016-os amerikai elnökválasztáson, mikor az FBI nem sokkal a választások előtt hozott nyilvánosságra dokumentumokat Hillary Clinton e-mail botrányával kapcsolatban. A média kénytelen volt kimerítően tárgyalni a kérdést – nem azért, mert bárki megmondta az újságíróknak, mit tegyenek, hanem mert ez számított érdekes hírnek.

Ez a hirtelen megnőtt negatív nyilvánosság ugyanakkor nyilvánvalóan visszafogta Clinton esélyeit a győzelemre, olyannyira, hogy azóta vizsgálatot is indítottak, hogy kiderítsék, vajon az FBI tudatosan befolyásolta-e a választásokat vagy sem. Itt jól látható, miként válik a média az elit belharcainak eszközévé.

Herman és Chomsky modelljét eredetileg az 1980-as évek amerikai médiahelyzetének leírására fejlesztették ki. Vajon miféle relevanciával bírnak azonban a világsajtó más szegmenseire, olyan médiatermékekre, amelyek nem illeszkednek tökéletesen ebbe a modellbe? A BBC például egy közszolgálati adó, amely nem áll milliomosok tulajdonában és hirdetéseket sem forgalmaz. Vajon az ilyen médiatermékek ki tudják vonni magukat a propagandamodell szűrőinek fennhatósága alól?

Sajnos nem, hiszen a hírforrások szűkösségével a BBC-nek is meg kell küzdenie, ahogy a lejáratással is. A brit közszolgálati média újságíróinak is vigyázniuk kell hírnevükre, előmenetelükre, melyet könnyen megtépázhat egy lejárató kampány. A teljhatalmú neoliberális ideológiai konszenzus alól szintén nem vonhatják ki magukat. Összességében elmondható, hogy a legtöbb médiatermék az öt szűrő közül legalább néhánynak áldozatul esik.

Mit jelentenek azonban a szerzők fejtegetési számunkra, hírfogyasztók számára? Paradox módon egy olyan világban élünk, melyben az információ minden eddiginél nagyobb mennyiségben áll rendelkezésünkre, ám mi mégis egyre bizonytalanabbak vagyunk azt illetően, hogy mi is folyik a világban.

A nagyhatalmak által gyártott és stratégiai céllal tömegesen terjesztett álhírek korában élünk, egy olyan országban, ahol a sajtó szabadsága napról napra csökken, ahol az állami média a kormány valóságos, nem csak metaforikus értelemben vett propagandagépezeteként működik. Úgy tűnhet, a propagandamodell a maradék reményt is elveszi tőlünk, hogy a világ dolgaiban járatos, tájékozott állampolgárok legyünk.

Ugyanakkor emlékeznünk kell arra, amit Herman és Chomsky már a könyv legelején leszögeznek: „itt a média struktúrájáról és teljesítményéről beszélünk, nem pedig a közönségre kifejtett hatásáról.”

A média közönségének mindig lehetősége van fontolóra venni, hogy kik és milyen szempontok szerint válogatták össze épp ezeket a híreket, milyen forrásokra támaszkodtak, e forrásoknak mit állhatott érdekükben megosztani és mit nem, és hogy az az intézményi struktúra, amelyben a hírek és vélemények terjesztése folyik, milyen viszonyban áll a politikai hatalommal és a pénzügyi elitekkel.

Ez nem jelenti, hogy el kell fordulnunk a médiától és minden hírt el kell vetnünk, mint propagandaanyagot. Nincs itt szó másról, mint a kritikus gondolkodás használatáról.

A propagandamodell által felvetett problémákat azonban igazán hatékonyan csak közösségi, társadalmi szinten orvosolhatjuk. Összehangolt társadalmi aktivizmus és szerveződés segítségével kell lebontanunk azokat a hatalmi és gazdasági struktúrákat, amelyek fenntartják a propagandamodell szűrőit. Herman és Chomsky nagy reményeket fűz a nonprofit és helyi érdekeltségű újságíráshoz, amely nincs kitéve a befektetők és hirdetők befolyásának, és amelyet közvetlenül az állampolgárok érdekei vezérelnek. A közösségi média hírterjesztési lehetőségei és az egyszerű állampolgárok által végzett újságírás (citizen journalism) ezt egészen új magasságokba emelik.

Mindez azonban nem oldja meg teljes egészében Az egyetértés-gépezet által felvetett problémákat.

Erre csak akkor van lehetőség, ha a médiát felszabadítjuk a piac fennhatósága alól, ha a társadalmi életünk szempontjából kulcsfontosságú információkhoz nem csak nagyhatalmú „kapuőrökön”, a hatalom birtokosain át juthatunk hozzá, és ha felszámoljuk a neoliberalizmus ideológiai egyeduralmát a közbeszédben.

A konszenzusgyár felszámolása nemcsak a tényleges és tartalmas sajtószabadság, de egy valóban demokratikus társadalom létrehozása számára is létfontosságú.

A cikk először az Újegyenlőségen jelent meg