Az Auróra bezár, bezár pár kórházi osztály is. De bezárnának pár gimnáziumot, még el sem indult egyetemi szakot, a CEU-t, lakat alá tennének pár civilt. És ha már ott vannak, bezáratnák az egész országot. Hadd legyen Magyarország minden négyzetcentimétere olyan, mint egy elhagyott, kihasználatlan, romos ház, egy valamikori üzlet, kávézó, színház – amit hiányzó formanyomtatványokra hivatkozva csuktak be. Hadd kelljen mindannyiunknak úgy élnünk ebben az országban, mintha tilosban járnánk, bontásra váró falak közt.

Fotó forrása: Auróra Facebook

Ebben a bezárt, felszámolt országban úgy járunk-kelünk, mint akik csak halványan emlékeznek, hogy itt valamikor emberek éltek és dolgoztak, a saját jövőjüket építették és egymásét közösen; mint akik csak nosztalgiából vannak itt, mert nekünk csak annyi jut, hogy kimenekítsük a szívünknek kedves emléktárgyakat.

Amit bezártak – szórakozóhely, kórház, iskola –, többé nem a sajátunk, hogy erőforrásait, tereit a magunk boldogulására használjuk fel. Ahogy a bezárt teret elhagyjuk, és elhagyják azt működésének szereplői és kellékei – a rendezvények, a tanárok és diákok, az orvosok és betegek –, úgy uralja el azt mindinkább a hatalom. A zsarnokság a kiürített tér fölött a legteljesebb, mert ennek már esélye sincs rá, hogy a miénk legyen, az életünk részévé váljon, hogy ott találkozzunk, beszélgessünk, tanuljunk, gyógyuljunk – már a legelenyészőbb értelemben sem tartozik hozzánk.

A bezárt hely, a használatlan, kiürített tér elveszíti a jelentőségét – a kórház, ahol születtünk, az iskola, ahol tanultunk, puszta épületté, vasbetonhalmazzá válik; és ez sem egyéb, mint taktika, hogy e tereket, támpontokat elvegyék tőlünk, kisajátítsák. Egy iskoláért, egy kórházért, egy szórakozóhelyért, ki tudunk állni – egy helyért, amelynek számunkra jelentősége van, képesek vagyunk küzdeni. Egy olyanért, amelyet megfosztottak a jelentőségétől, amely immár nem egyéb, mint egy üres épület, amelyhez senki nem kötődik emlékekkel, tapasztalatokkal, gondolatokkal, amely immár puszta telek: nem.

A hatalom a jelentéstől való megfosztáson keresztül munkál és gyarapszik – és ez a megfosztás, ez a szimbolikus kiürítés átterjed a bezárt helyről az élet minden területére. Az új tulajdonos, aki a bezárt helyet valami újjal váltaná fel, maga is a bezáratás árnyékában él – tudván tudva, hogy ha nem húzza meg magát, elődje sorsára jut. Minden és mindenki a bezáratás, az ellehetetlenítés, a hiteltelenítés árnyékában tengődik. Mindenkire ott les a veszély, hogy holnap hoznak ellene egy törvényt. Minden hely átmenetivé válik – ideig-óráig létezővé a bezáratás előtt. Minden kezdeményezés, közösségi tér, kísérlet a változtatásra – csak addig él, „amíg hagyják”.

Így zárja be a kormány az egész országot, veszi el tőlünk az esélyt, hogy bármit igazán a magunkénak érezzünk, gyomlál ki minket az élet minden területéről mielőtt gyökeret verhetnénk benne, mielőtt bármit igazán a magunkénak érezhetnénk, mielőtt bármi annyira hozzánk nőhetne, hogy ki merjünk állni érte. Így sajátítja ki a hatalom az egész országot és veszi el tőlünk, amíg nem lesz több mint körülzárt, üres telek, használatlan romház, ami már nem otthon, nem a mi otthonunk, pusztán a hatalmasok ingatlantulajdona.

És mi mindezt mégsem hagyjuk. Mert tiltva és halkan mégis visszamerészkedünk a lelakatolt ajtók mögé, és újra birtokba vesszük bezárt és kiürített életünket. Még a csupasz romfalak közt is őrizni fogjuk a bezárt helyek emlékét és a hitet, hogy mindez jog szerint hozzánk tartozik. És még ha tiltják is, hogy félelem nélkül tanuljunk, dolgozzunk, találkozzunk, szórakozzunk, még ha meg is tagadják tőlünk az alapvető jogot az egészséghez és emberhez méltó élethez, mi akkor is tovább hordjuk magunkban mindezt, mint hiányt és fájdalmat. És ebből a fájdalomból és hiányból nem csak az elkeseredésünk, de a tetterőnk is táplálkozni fog.

Ez a hiány és fájdalom fog rávinni minket, hogy folytonosan törekedjünk a hatalom alól felszabadított tereket létrehozni. Belőle fakad az akarat, hogy ne szűnjünk meg a jogainkat, az emberhez méltó élet jogát követelni magunknak és egymásnak. És innen ered majd a mozgalom, amely megteremti, őrzi és továbbviszi a reményt és hitet, hogy ez az ország egyszer az otthonunk lehet. És ez a mozgalom végül felnyitja majd, amit bezártak, megtölti élettel, amit kiürítettek, közössé teszi, amit kisajátítottak. Így fogunk tenni, mert másként nem tehetünk.