Semmi magától értetődő nincs abban, hogy ki képvisel társadalmi ügyeket: ez mindig bonyolult folyamatok eredménye. Az ügy összekapcsolódik a képviselő személyével, aki ki lesz emelve, fontossá és meghatározóvá válik. A „progresszív” ügyek képviselete, a tolerancia nyilvános felmutatása, az erényfitogtatás (virtue signalling) a „kifinomultabb” osztályhoz való tartozást demonstrálni hivatott eszköz is, amely ebből a szempontból a hivalkodó fogyasztáshoz hasonlatos. Az erényfitogtatás konkrét materiális érdekeket állít be univerzális emberségnek és erkölcsiségnek és ezáltal a status quo ellenzőit morálisan visszamaradottnak állítja be. A „progresszív” ügyek nevében történő fellépés kölcsönös legitimációforrásul szolgál az erényfitogtatók és a globális világrend számára.
Bizonyos ügyek képviselete azért lehet az osztálymegkülönböztetés eszköze, mert maguknak az ügyeknek a megfogalmazása osztályérdekek mentén történik. Ha a társadalmi problémákat úgy láttatjuk, mintha pusztán az egyének előítéleteiből fakadnának, és nem mély, szerkezeti problémák lennének, akkor a rendszerszintű kérdéseket el lehet sikkasztani. Az erényfitogtatók épp ezt teszik: azt sugallják, hogy a problémák megoldhatók a tömegek morális felemelésével, azaz toleránsabbá és „emberségesebbé” tételével. Maguknak pedig az univerzális emberség feletti autoritást és a mások civilizálásának illetékességét vindikálják.
Persze nem minden ügyet éri ugyanannyira meg képviselni. Egyes ügyeket az emberi jogi küzdelem legidőszerűbb, élvonalbeli témáinak állítanak be, ennek köszönhetően ezek az ügyek több médiafigyelmet és anyagi támogatást kapnak.
Nancy Fraser az elismerés és elosztás (azaz nagyon leegyszerűsítve az előítéletek és az anyagi egyenlőtlenségek) problémáiról, illetve a különböző csoportok (például feketék, nők, homoszexuálisok) ezek viszonylatában való különböző pozicionáltságáról írt elemzése magyarázattal szolgálhat ezekre a folyamatokra. Az inkább elismerési, mint elosztásbeli igazságtalanságokat tapasztaló csoportok (pl. LMBT) problémáit könnyebb a pusztán tolerancián és emberségességen múló kérdésként bemutatni, és ezért a jelenlegi társadalmi-politikai helyzet legitimálására használni, ezért kerültek az utóbbi évtizedekben egyre inkább a középpontba. Ennek globális vetületei is vannak: bár ezek az ügyek kultúraspecifikus elképzelésekre épülnek, az állítólag egységes és univerzális fejlődés jelölőivé váltak, ami pedig kijelöli a civilizáció/visszamaradottság hierarchiáját. Emiatt az LMBT-jogok különösen hatékony eszközévé váltak a gazdasági centrumállamok kulturális felsőbbrendűségi ideológiájának (homonacionalizmus).
A melegházasság USA-beli legalizálása után a küzdelem új frontjaként a transznemű-jogok, többek közt a vécékérdés kapott kitüntetett figyelmet. Például számos cég és szórakoztatóipari szereplő bojkottja követte Észak-Karolina „mosdótörvényét”, amely úgy határoz, hogy kormányépületekben csak a születési bizonyítványon szereplő nemnek megfelelő mosdókat és öltözőket szabad használni. Ez az ügy remek lehetőség volt a nagyvállalatok, köztük a pornóipari cégek számára, hogy felturbózzák a hírnevüket és haladó bizonyítványukat, miközben továbbra is kényelmesen szemet hunynak vagy el is követnek súlyos emberi jogsértéseket.
Mi szüli az erényt a félperiférián: öngyarmatosító narratívák
Hogyan valósul meg az erényfitogtatás a félperiférián? Larry Wolff szerint a felvilágosodás hozta létre Kelet-Európát mint Nyugat-Európa kiegészítő fogalmát, amikor a korábban is ellentmondásos szerepet betöltő régiót Nyugat-Kelet hierarchiába illesztette. A formálódó világgazdaságban a régió a gyarmati folyamatokat kívülről szemlélő pozícióban találta magát, ami Alexandar Kjosszev szerint meghatározó volt abban, hogy az állítólag univerzális és egységes világtörténelemben a lecserélhető háttérdíszlet szerepét kapta. Európa határvidékén, Kelet-Európa egy köztes pozíciót kezdett el betölteni, ami Európa és a Kelet közt közvetít, a „civilizáció” és „visszamaradottság” közti távolság mércéjééül szolgál.
Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
Ez a pozíció hárító mechanizmusokat kényszerített ki, mutat rá Kjosszev. Mivel a laterális kultúrák nem tapasztalták meg a gyarmatosítás nyers erőszakát, kevésbé lettek ellenállók a gyarmatosító hatalmak szimbolikus inváziójával szemben: magukévá tették azok értékeit, ideológiáját és annak hierarchiáit. Emiatt úgy érezték, híján vannak az egész „modern európai” civilizációs modellnek, ami a gazdasági és kulturális centrummal való „felzárkózás” örökös kísérletére sarkallta őket. Ezért ezek a kultúrák két ellentétes és egyben szimmetrikus öngyarmatosító narratívát hoztak létre: a (1) nyugatosítás vagy európaizálás a felvilágosodás hamis univerzalizmusán és progresszivizmusán alapszik, és az emberi értéket „civilizációs eredmények” versenyeként képzeli el, míg a (2) bennszülöttség gondolata a „tiszta”, „autentikus” helyi kultúrát igyekszik feltárni és megőrizni bármiféle idegen hatással szemben, vehemens nacionalista ideológiákat hívva életre.
Ez a magyar politikai hagyományokat erőteljesen strukturáló két ellentétes narratíva gazdasági érdekekben gyökerezik Farkas Attila Márton szerint. A bennszülöttség az „ősi” hagyományokra hivatkozva, a létező osztály-előjogokat igyekszik megvédeni a nyugat-orientált feltörekvő osztályokkal szemben, míg a nyugatosítók az országot az aktuális politikai-gazdasági centrumhoz igyekeznek igazítani, és azt a domináns hatalmak egyetemesként és nemzetköziként félreértelmezett nacionalizmusának rendelik alá; valójában némi részesedésért cserében idegen hatalmaknak segédkeznek, hogy azok előnyt húzzanak az országból. Ezek az ellentétes narratívák kiegészítik egymást: legitimitásukat abból nyerik, hogy a másikra mint veszélyforrásra mutogatnak.
A „haladó”-nyugatos hagyományokba illeszkedő erényfitogtatók agendája, a képviselésre érdemes ügyeik listája a gazdasági centrumban dől el, hozzánk készen érkezik. Elsősorban azokat az ügyeket tűzik zászlajukra, amelyekkel a centrum saját felsőbbrendűségét igyekszik bizonyítani, és ezzel a kelet-európai haladók saját országuk és régiójuk alacsonyabbrendűségét hirdetik, például az LMBT-jogok és a liberális kisebbségvédelem ügyvivőiként.
Alább két különböző példán keresztül mutatjuk be a magyarországi erényfitogtatás jellegzetességeit.
A legkisebb közös nevező: az elégedetlenség és düh elcsatornázása
A Nem tehetsz róla, tehetsz ellene (NTRTE) Facebook-oldal és a hozzá tartozó A nem az nem blog tevékenysége remekül példázza az erényfitogtatást. Az oldal a Baranya megyei rendőrség nagy felháborodást keltett kampányvideója nyomán indult, amely a szexuális erőszak megelőzése kapcsán az áldozatra helyezte a felelősséget. Az oldal alapítói készítettek egy ellenvideót, amely a lovagiasságot állítja be a megelőzés eszközének, és jó gyakorlatnak azt, hogy ha egy nő haza akarna menni éjjel egy bárból, akkor egy kapucnis férfinak utána kell szaladnia, megragadnia, és megkérdezni, hogy hívhat-e taxit. Kommentátorok elmondták, hogy szakmai szempontból miért elfogadhatatlan ez a kisfilm (itt indulatosan, itt kevesebb indulattal kifejtve) és hogyan termel újra káros berögződéseket. A szexuális erőszak strukturális voltát ugyanúgy elfedi, ahogy a rendőrség videója, kizárólag jó és rossz emberek szintjén képes tematizálni a nőket érő erőszakot.
A videó egyik szerzője (Mérő Vera) korábban a pornó és a női szexualitás kapcsolatáról szóló könyvével vált ismertté, amelyet negatív kritikai visszhang fogadott (például itt és itt) – kiemelték a szerző felkészületlenségét, a kutatásmódszertan abszurditását, a teljes elméleti tájékozatlanságot. Az az állítása, hogy nincs bizonyíték a pornó és a nők elleni erőszak közti kapcsolatra valóban óriási tájékozatlanságra vall. Nem más a pornó ilyenfajta „tabudöntögető” mosdatása, mint a szexista elvárásokat visszaigazoló jófej csaj toposzának helyi megjelenése – egy olyan országban, ahol kifejezetten kiterjedt a szexipar (tranzit-, cél- és kibocsájtó országként is), és rendszeresen nagy nyilvánosságot kapnak az emberkereskedelemmel kapcsolatos bűnügyek.
A Facebook-oldalon megosztott posztok jelentős része nem annak deklarált témájáról, a nők elleni erőszakról szól, és nem derül ki, hogy hogyan kapcsolódnak-e témához. Leginkább mások tartalmait osztják meg saját kommentárokkal: vannak menekültek, fogyatékos emberek, távoli országok politikusai, például Trump-ellenes mémek, Justin Trudeau médiakontent (már-már fandom szintű rajongás a „progresszív” ikonért), transzneműség, feleséget kereső ismerős, még cuki kutyás, gyerekes vagy inspirációs videók is, illetve a mindennapi élet (csónakban evező nő, építőkockákkal játszó gyerek) saját kezdeményezésű kultúrharcként való keretezése (#SheDoesIt #HeDoesIt).
Rajongás Trudeauért és „upgradelt 2.0 fekete nő” verziójáért, Michelle Obamáért
Az ügyek képviselete során gyakran anomáliákat, bizarr és nem mindennapi eseteket tesz reprezentatívvá az oldal, például Nőnapon egy cikk (állítólagos) spermatolvaj nőkről mint a „férfiak elleni erőszak” egy „drámai” példájáról. Ezek rendszeresen szenzációhajhász címekre vannak kifuttatva, például „egy nő három férfit erőszakolt meg” kommentárral írnak arról, hogy egy tanárnőnek három gimnazistával volt viszonya a „statutory rape” (a belegyezési korhatár miatt nem valósult belegyezés) bulvár-jellegű félrefordításával. Azáltal, hogy „ügyeket”, és ráadásul gyakran anomáliákat képviselnek, az oldal írói még alaposabbnak tűnhetnek, mintha valamifajta univerzális igényű megközelítéshez vezetne a sok ügy és sztori egymás mellé rendelése, ragasztószerűen összefogva szlogenekkel („az erőszak nem oké”, „az áldozat soha nem hibáztatható”). Ez a fajta megközelítés teljesen elfedi a nők elleni erőszak társadalmi beágyazottságát, és azt, hogy a nők elleni erőszak nem csak egy adott társadalmi berendezkedés, egy adott hatalmi struktúra terméke, hanem fenntartója is.
Drukkolás az egyébként egy marketingkampány részét képező utcai maszturbálófülkének
A képviselet kapcsán a fő stratégia az érzelmi részvétel, involválódás, amely végül ismét az oldal szerzői személyességének kiterjesztése, univerzálissá tételének módja is lesz. Például a szerző hosszasan részletezi, hogyan sírja el magát egy buszbaleseten, vagy egy különösen súlyos párkapcsolati erőszak ügyében folyó per kapcsán (amit egyébként hosszú idő óta monitoroznak önkéntesek egy feminista civil szervezet programja keretében) az egyébként szerinte is olvashatatlan jegyzeteinek fotóit is posztolta (már-már majdnem szelfi), hogy egy nagy nyilvánosságot kapó per narratívájába illeszthesse saját magát.
E logika alapján az oldal autoritással ruházza fel magát arra, hogy „emberség” kérdésében döntőbíró legyen, és azt is meghatározhassa, mit szabad mondani és tenni, és mit nem. Dorgálást érdemel néhány majdnem random reklám, egy mappába keverve például nőket feldarabolt húsként ábrázoló plakátokkal, akárcsak pár becsületvesztő és a Miley Cyrushoz képest maradinak beállított Magyar Tudományos Akadémia vécépiktogramja. Eközben a Nike és Vodafone reklámjai hatalmas alkotásokká nemesülnek, amelyeken könnyekig meg lehet hatódni.
Az oldal ezzel tökéletes helyi replikátorává válik a félperiférián piacot kereső nagyvállalatok saját magukat a „progresszív” agendák szimbolikus felvállalásával mosdató diskurzusának.
A liberális, „progresszív” eszmék egyetemességre bejelentett igényét már-már paródiaszintre emeli az oldal: rendszeresen hosszú eszmefuttatások vannak az „emberségről” (például egy pedofiloknak gyártott gumibaba kapcsán kinyilatkoztatják, hogy „a pedofil is lehet ember”) – mintha egy Facebook-oldal valami transzcendens hatóság lenne, amely eldöntheti, hogy ki ember, és ki nem. Nem ritkán szemben álló felek vagy nézetek közt döntőbíróként hoz árnyaltnak és távolságtartónak beállított ítéletet. Például a CEU-t (Közép-Európai Egyetemet) ellehetetlenítő törvénymódosítás miatt kitört tüntetéshullám kapcsán Mérő kinyilatkoztatta, hogy „baromi helytelen” Gulyás Márton és Varga Gergő tette, akik tiltakozásképp festékkel próbálták megdobálni a Sándor-palotát, bár az is „vérlázító disznóság”, hogy rabláncon vezették őket a tárgyalásra. Mindkét felet megdorgálja, mintha elfogulatlan, mindenek felett álló pozícióból oszthatna igazságot a szélrózsa minden irányába.
Az oldalt teljesen hidegen hagyja bármilyen feminista tudás alkalmazása: úgy tesznek, mintha Magyaroszágon előttük soha senki nem foglalkozott volna nők elleni erőszakkal és általuk fedezhetnénk fel azt (ami egyáltalán nem igaz), és mintha nem egy komplex társadalmi jelenség lenne, csak egyes rossz emberek rossz cselekedete. Tehát a megoldás, hogy biztos morális iránytűkre van szükség, akik a Facebookon kinyilatkoztatják, mi a jó és a rossz, és teszik ezt a „nyugati progresszió” olyan biztos mércéire támaszkodva, mint az inspirációs médiát készítő nagyvállalatok, nyugati politikusok, vagy akár a Buzzfeed és az Upworthy. A saját megközelítésükre nem leszűkíthető, szélesebb körű felháborodást (például az áldozathibáztató videó kapcsán) becsatornázzák és átkeretezik saját mércéik szerint. Tehát egyrészt a „fejlett Nyugat” eszméi, másrészt a sokakat felháborító ügyek meglovagolása alapján kreálnak maguknak morális autoritást.
Kontextus mint „kivételességtudat”: az univerzalizmus extrém példája
Szintén jól példázzák az erényfitogtatást azok az egymással átfedésben lévő aktivista csoportok és projektek, melyek tagjai jelentős részben a Közép-Európai Egyetem külföldi diákjai/volt diákjai közül kerül ki. Ez a hálózat a magyar nyilvánosságot foglalkoztató problémák ismeretének hiányában nem tudja saját keretébe illeszteni azokat, kizárólag egyetemesnek vélt problémák és elvek alkalmazása alapján igyekszik ügyek képviselőjeként fellépni. A nyelvet, a kontextust, a helyi problémákat és közbeszédet többségük nem ismeri és nem igyekszik megismerni, hisz kész fogalomkészletüket minden közegre érvényesnek tartják.
Nem csak azért nem szólítanak meg egy szélesebb nyilvánosságot, mert nem ismerik a magyar társadalmat, hanem mert azt a progresszív elveiket nem értő veszélyforrásnak is látják. Ezért többnyire egy nagyon szűk szubkultúrának szólnak, például időközben bezárt „közösségi terük” címe is titkos volt, biztonsági okokra hivatkozva. Szerveztek több „feminista önvédelmi tréninget”, amelyeken nem csak hosszú elnyomáslisták határozták meg a tiltott kifejezések és mozdulatok körét, de az is meg volt szabva, hogy csak vegán ételt vihettek magukkal a résztvevők. Tevékenységük még egyértelműbben felfedi és paródiaszintre emeli, ahogy a liberális erényfitogtatás a nyugat univerzalizmusát (valójában nacionalizmusát) igyekszik a helyi kontextussal szemben alkalmazni.
Az egymással átfedésben lévő csoportok/projektek közül a legláthatóbb a tüntetéseken doboló Rhythms of Resistance (RoR). A RoR egy Londonban alapított mozgalom, amelynek know-howját a budapesti csoport, saját elmondása szerint a bécsi csoporttól tanulta. Dobolás mellett időnként maguk is szerveznek tüntetéseket; munkanyelvük az angol, és bár többnyire az eseményismertetőket lefordítják magyarra, volt már rá példa hogy technikai okokból csak az angol címet hagyták meg, úgy magyarázva ezt, hogy úgyis ők, külföldiek vesznek részt a tüntetéseken, mintsem magyarok (a „homoszexuális propagandát” tiltó szentpétervári törvény elfogadása elleni 2012. márciusi demonstráció eseményleírásában). Egy egykori magyar tagjuk a RoR alapítása előtt, de több későbbi RoR tag által szervezett tüntetésen a sajtónak lenézően ki is jelentette, hogy magyarok alig jöttek el az általuk szervezett tüntetésre.
Idén Nőnapra szerveztek tüntetést az USA-ból kiinduló női sztrájk keretében, eredetileg egy helyi liberális feminista szervezettel közösen, amely azonban kilépett a szervezésből, mivel a RoR tagok elveiket, többek közt a prostitúció-pártiságukat nem voltak hajlandó vita tárgyává tenni. Az angolul megírt eseményismertető magyar fordítása nyelvtani és szóhasználatbeli hibákkal volt tele.
Nemhogy a helyiek által érzékelt problémákat igyekeztek volna témává tenni, de még csak azt sem vizsgálták meg, hogy szlogenjeik értelmezhetők-e magyar keretben. Például a tüntetés résztvevői többek közt a „Black lives matter” („a fekete életek számítanak”) és az „Indigenous lives matter” („az őslakos életek számítanak”) feliratú transzparensekkel vonultak, holott Magyarországnak szinte egyáltalán nincs fekete lakossága, az „őslakos” pedig magyar kontextusban vagy értelmezhetetlen, vagy idegenellenes szélsőjobboldali retorika.
Transzparens a tüntetésről, Rita Brito fotója. További fotók a Facebook eseményben
Az Al Jazeera videójában elmondott nyilatkozatukban a transzfóbia elleni küzdelmet és a szexmunkások jogaiért való kiállást említik elsőként. Ezek teljesen idegenek a magyar nők többségének megélt tapasztalatától, lévén apró kisebbségekre fókuszálnak, ráadául olyan individualista és identitárius megközelítésben, amely a strukturális problémák elfedését szolgálja. Az eseményleírás szerint a menet első helyen a rasszizmus ellen vonult („Nemet mondunk a nők bőrszín alapján történő intézményes elnyomására és megkülönböztetésére”– holott Magyarországon a kulturális kódok sokkal inkább jelölői a marginalitásnak, mint a bőrszín), aztán a határok ellen („Lebontjuk a kerítést!”), majd a fasizmus ellen, bárkik is lennének éppen a fasiszták, és a transzfóbia ellen. A nők elleni erőszak az utolsó helyre került mind az eseményleírásban, mind az Al Jazeerának elküldött videónyilatkozatukban.
Különösen szerencsétlen szóhasználat a „határok ellen” vonulni, mivel a magyar nyelvben a határ szó jelenthet államhatárt és személyes határt is (state borders/personal boundaries), de egy nőjogi esemény kapcsán hamarabb asszociálnánk a személyes határokra, amelyeket éppen meg kellene védeni az állami beavatkozástól.
A helyi problémák és politika ismeretének hiányát nem csak jobboldalon vetették fel a szervezőknek. Ezekre a kritikákra azonban azt válaszolták, hogy azok a „Hungarian exceptionalism” (magyar kivételességtudat) elképzeléséből erednek. A magyar kivételességtudatnak persze nincs komolyan vehető tudományos alátámasztása, az az amerikai kivételességtudat („U.S. exceptionalism”) szó szerinti átfordítása, mintha csak egy szót kellene kicserélni egy más országról szóló kifejezésben, hogy megértsük a magyar társadalmat. Tagadták azt is, hogy ők bárkit képviselnének, mintha nem nagy olvasottságú nemzetközi médiának nyilatkoznának és nem egy nyilvános eseményen jelenítenének meg elméletileg nőjogi témákat. (A videóból egyébként úgy tűnik, hogy sokkal inkább a „nemzetközi” nyilvánosságnak szól, mint Magyarországon bárkinek.)
Nem kevesebbel, mint nacionalizmussal vádolták azokat, aki a kontextus (nem) ismeretének és a képviseleti legitimációnak a kérdését fel merték vetni. Feltehetőleg nem tennék fekete vagy volt gyarmati országbeli nőkkel, hogy univerzálisnak kikiáltott ügyek mentén, a történelmi sajátságaik ismerete nélkül beszélnek a fejük felett, ellenben mivel a félperiféria nincs „elnyomottként” tematizálva a vulgarizált interszekcionalitás-elméletben (ld. még másoknál „metszetszemlélet”), a nyugat univerzalizmusának magyar kritikáját könnyű nacionalizmusként megbélyegezni.
Válasz a kontextusismeret hiányát felvető kérdésre egy nyilvános csoportban
A nőnapi megmozdulás a magyar jobboldalnak remek alkalmat kínált politikai tőkét kovácsolni. A „genderellenes” mozgósítás Magyarországon körülbelül két hónapja kapott lendületet, amikor több jobboldali, köztük kormánymédia beszámolt arról, hogy társadalmi nemek tanulmánya tanszék indul Magyarország egyik legnagyobb egyetemén. Egyes jobboldaliak a nők elleni és családon belüli erőszak megelőzését és felszámolását célzó Isztambuli Egyezmény ratifikálását arra hivatkozva akarják megakadályozni, hogy az a „genderideológia” trójai falova. A fenti nőnapi tüntetés tálcán kínálta a lehetőséget a jobboldali genderideológiázáshoz.
A tüntetés szervezői által képviselt ügyek egy része (az identitás és a választás dekontextualizálása, individualizmus) valóban a nemzetközi nagytőke érdekeit képviseli, a szervezők azonban nincsenek olyan erőforrások és képességek birtokában, amelyet a „genderideológiától” tartók tulajdonítanak nekik. Az egyébként pár ember által szervezett nőnapi tüntetésnek pusztán az adja a jelentőségét, hogy egyes jobboldali szereplők jelentőséget tulajdonítanak neki. Természetesen nem az a probléma a tüntetéssel, hogy a jobboldaliaknak nem tetsző ügyeket propagálnak, hanem hogy egyértelműen a gazdasági centrum felsőbbrendűségét hirdető keretben, annak szimbolikus ügyeit előtérbe helyező agendát képviselnek, ráadásul teljesen reflektálatlanul, „baloldalinak”, „feministának”, „anarchistának” beállítva azt. Így nem csak újratermelődik, hanem még erőteljesebbé válik a nyugat univerzalizmusát mint megváltást és a nőemancipáció zálogát üdvözlő progresszivizmus és a bármiféle „idegen” befolyást elutasító izolacionalizmus szembenállása, hamis kettősége, és még nehezebbé válik ezen a kereten kívül megszólalni.
Az erényfitogtatás következménye: a dichotómiák újratermelése
A két bemutatott példa között a retorika szintjén lényegesnek látszó eltérés a globális nagytőkéhez való viszony. A nőnapi sztrájk szervezői egyenesen antikapitalistának és anarchistának deklarálják magukat, szemben a Wall Street-i befektetők PR-akciójának lelkendező blogposztot szentelő, és minden egyéb feministáskodó nagyvállalati marketingkampányban nyíltan a felszabadítást látó NTRTE oldallal.
Lelkendezés a Wall Streeti cég marketingakcióján, mint hatalmas művészeti alkotáson
Ennek ellenére mindkettőjük diskurzusa ugyanolyan individualista: a társadalmi beágyazottság vizsgálata helyett a választás és az identitás dekontextualizálásával egyéni túlélési stratégiákat és hárító mechanizmusokat állítanak be felszabadulásnak. Továbbá az egész emberiség érdekei és valamennyi társadalmi ügy képviselőiként lépnek fel a tolerancia és elfogadás zászlaja alatt és/vagy az elnyomásokat matematikai képletekkel leírni igyekvő és tiltó, vulgarizált interszekcionalitás (‘metszetszemlélet’) jelszavával.
Így elfedik azt, hogy – lévén az erőforrások végesek – ha érdekeket érvényesítünk, akkor érdekek fognak sérülni, azaz a materiális érdekeket elrejtve a transzcendens jó és igaz nevében lépnek fel. A legitimáció mechanizmusa is hasonló a két példában: a „centrumtól lemaradt” keleten a „nyugati progresszió” és jó gyakorlat, az univerzálisnak mondott értékek hírnökeiként jelenítik meg magukat, ezzel a liberális nyilvánosságban könnyebb is helyet találni. Egyúttal újratermelik az öngyarmatosító narratívák, a nyugati progresszió és magyar elmaradottság közötti dichotómiát, szerintük természetesen a történelem jó oldalán állva. És mindezek által még inkább leszűkítik azt a teret, amelyben hatékony érdekképviseletet lehetne folytatni Magyarországon vagy Kelet-Európában.
Feró Dalma és Bajusz Orsolya
A szöveg eredetileg angolul, az OpenDemocracy oldalán jelent meg.
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
