Pap Szilárd István egy figyelemreméltó és nagyon okos szövegben kritizálta a Momentum Mozgalom május 1-jei tüntetésén körvonalazódni látszó programot. Elismerve a Momentum teljesítményét, azt mondta, hogy a program alapvető baja, hogy az 1989-ben egyszer már megkötött, téves „társadalmi szerződés” újrakötését, egy sok száz éves, elhibázott hazai „progresszív” politikai program folytatását célozza, s így a Momentum újra elköveti ugyanazt a hibát, amit Bajnai Gordon a saját mozgalmának 2012-es zászlóbontásakor már egyszer elkövetett.
Tüntetők a Momentum rendezvényén május 1-én; fotó: Balogh Zoltán/MTI/MTVA
Pap írásának számos elemével nem értek egyet, de őszintén meg kell mondanom, nagyon hálás vagyok neki, amiért segített megértenem, hogy miért értem haza este azzal az érzéssel, hogy „igen, ezt a pártot támogatni tudom”. Az alábbiakban két kérdéssel szeretnék röviden foglalkozni: 1) miért nem tudom elfogadni a magyar progresszió általa nyújtott kritikáját, 2) miért gondolom, hogy a Momentum minden hasonlósága ellenére is alapvetően különbözik a 2012-es politikai kísérlettől.
Ami az első kérdést illeti, Pap kritikája koherens és a világrendszer-elmélet felől nézve meglehetősen logikus. Három fő eleme a következő: (1) a fejlett országok utolérésének vágya csupán illúzió (mert azon az úton, ahogy azt az utolérés hívei képzelik, lehetetlen); de (2) ráadásul az öngyarmatosítás, azaz a fejletlenség fenntartásának eszköze; emellett belpolitikailag is káros, mert kitermeli önmaga nacionalista ellentétét, és (3) mindennek a tetejébe kultúrrasszista is.
Őszinte leszek, ezt egy tiszteletreméltó álláspontnak tartom, amelynek előfeltevései azonban korántsem magától értetődőek. Az első állítást tekintélyes irodalom támogatja, de a fejlődésgazdaságtanban távolról sem övezi őket konszenzus. A második állításnak pedig eleve csak akkor van magyarázóértéke, ha az elsőt elfogadjuk. Ráadásul azt mondani, hogy egy eszmei irányzat kitermeli önmaga ellentétét (esetünkben a progresszió az etnonacionalizmust), szép és dialektikus, de meglehetősen üres megállapítás.
A kultúrrasszizmus vádja pedig bárkire ráhúzható, aki a valóságot elismerve azt feltételezi, hogy az emberiség különböző csoportjai nem egyforma életszínvonalon élnek. Hogy ezt a triviális állítást rasszizmusvádba fordítsuk, elég annyi, rosszhiszeműséget tulajdonítunk az állítás megfogalmazójának. Néha a vád megalapozott, néha nem. A magyar progresszív hagyomány meglehetősen heterogén és én óvakodnék attól, hogy en bloc lerasszistázzam. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a magyar progresszív hagyományon ne lenne mit kritizálni vagy javítani, mindössze annyit állítok, hogy Pap érvelése lendületesebb, mint amennyire megalapozott.
Én ezért a magam részéről nem érzem a magyar progresszív hagyományt elvetendőnek és a Momentum által meghirdetett programot sem látom illúziók futóhomokjára építettnek. Azt azonban még ennél is problematikusabbnak látom, ahogy Pap a 2012-es Bajnai-kísérlet és a mostani pártalapítás között egyenlőségjelet tesz. Itt Pap úgy érvel, hogy (1) nincs semmi új tartalmilag abban, ahogy a Momentum a helyzetből való kiutat megfogalmazza. Pap példája a propagandagépezettel szembeni alternatív hírforrások kiépítésére való felhívás. Mint mondja: „ugyanazokkal a mondatokkal próbál meg a Fidesz rendszerének kihívásaira válaszolni, mint a NER elleni korábbi kísérletek.”
Emellett azt is állítja, hogy (2) nem látja, mi a válasz a Fidesz intézményes túlhatalmára a Momentum részéről. Továbbá, hogy (3) a „fogjanak össze a gazdagok és a szegények” jelszó a 89-es „társadalmi szerződéshez” való visszatérés. Értékelése szerint ” újfent arra van felkérve a magyar nép, hogy fedje el az érdekellentéteket, hunyjon szemet a kizsákmányolás fölött, és egyesüljön a sokszor kibékíthetetlen érdekellentéteket félretéve, hisz mindannyian hazafiak vagyunk.” Pap szerint ez mindig a többség kárára történő érdekegyesítést jelent. (4) A szabad Európa és a szegény kelet szembeállítása rossz választás és politikailag káros is.
Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
Pappal ellentétben én azt gondolom, hogy amennyiben a Momentum komolyan veszi a szervezetépítést, akkor – ha nem is szavak szintjén, hanem a gyakorlatban – alapvetően különbözni fog az elmúlt évek baloldali kezdeményezéseitől, mert azok valamiért mindig rövidebb utat kerestek az erdőn át az országos pártszervezet kiépítése és a nagyszámú tagság toborzása fáradtságos és lassú munkája helyett. Volt ebben félelem a borzalmas tagságtól, kis önbizalom, Budapest-központúság, értelmiségi elfogultság, a parlamenti részvétel és az országos média túlértékelése, a Fidesz irtóztató erőforrásfölényének leértékelése.
De a lényeg, hogy a közelmúltig az LMP, a Párbeszéd, az Együtt, a Liberálisok (4K-ról nem is beszélve) is mind szervezetileg gyenge mikropártok voltak, s ebben az utóbbi időben is alig volt némi változás. Az MSZP meg eközben belülről korhadt szét, a DK pedig főleg az MSZP disszidenseinek begyűjtésében jeleskedett. A Bajnai-projekt nagy kudarcának egyik oka, hogy sok tízezer ember tettvágyát nem volt képes becsatornázni. Az a pár tízezer ember ugyanis nem szavazóként, hanem aktivistaként tehetett volna sokat a rezsim lebontásáért. Hogy ebből semmi sem lett, az a Bajnai-stáb nagy szégyene és egyúttal az egyszemélyes, az országos médiára fókuszáló, a szervezetépítést lebecsülő politika bukása.
Ha ezen a helyzeten a Momentum változtatni tudna, akkor egyúttal választ találna a második problémára is: amennyiben van még bármilyen lehetőség a jelenlegi rezsim választásokon való legyőzésére, akkor egy sokszínű, országos lefedettségű, szervezetileg erős és lelkesítő politikai vízióval rendelkező párt fáradtságos és unalmas kiépítése lehet az egyetlen eszköze. Más kérdés, hogy vajon ilyen lehetőség van-e még. Bevallom, rosszabb pillanataimban azt gondolom, ez ma már nem létezik.
Azt mindenesetre a Momentum javára írom, hogy az olimpiai népszavazási kampányban meghökkentő hatékonyságról és szervezettségről tett tanúbizonyságot, országjárásuk példamutató kísérlet, és a tegnapi tüntetésük is meghökkentő és sikeres húzás volt. A kvótanépszavazás kampánya óta látszik, hogy megint mobilizálódott egy több tízezres, politikai cselekvésre vágyó, arra időt, energiát, pénzt szánni akaró csoport, amely azonban még keresi a hatékonyabb politikai szerveződési formáját. Arra pedig nagy szükség van, mert e több tízezernyi ember nélkül semmilyen ellenzéki alternatíva nem juthat el az emberekhez. Ha nem találnak ilyen szerveződést, nyilván megint el fog menni az emberek kedve egy időre a cselekvéstől, amíg a helyzet még tovább romlik. A Momentum lehetősége és felelőssége is egyben, hogy ne hagyja őket elkedvetlenedni. Az első lépéseik, mint mondtam is, bíztatóak.
Ami a harmadik kérdést illeti, amennyiben elfogadjuk, hogy nincs a magyar társadalom számára olyan politikai megoldás, amelyért különböző társadalmi csoportok összefoghatnak, akkor nincs miről beszélni. Ha viszont feltételezzük, ahogy én is, hogy a magyar politika nem zéró összegű játszma, viszont a jelenlegi rezsim legyőzésének minimumfeltétele egy olyan többség megteremtése, amely a választásokon több szavazatot ad le a rezsim ellenzékére, mint a hatalmi pártra, akkor már korántsem egyértelmű, hogy Pap megfelelően értelmezi a momentumos programot.
Ebben az esetben ugyanis az összefogás korántsem biztos, hogy a szegények részéről követel lemondást, mint inkább annak közös víziónak a megtalálását igényli, amelyben mindenki lehetőleg minél többet megkaphat abból, amit szeretne. Ha így van (a fejükbe persze nem látok, csak egy jóindulatú értelmezést ajánlok), akkor az egy viszonylag demokratikus program lenne, és egyúttal azzal járna, hogy az elmúlt hetekben utcára vonult néhány tízezer ember kiléphetne saját kis zárt világából, és kinyújthatná a kezét azok felé, akik nélkül a rezsim nem lebontható, viszont akik a mikropártok értelmiségi szövegelései iránt nem fogékonyak.
Ehhez valóban egy nagy és kiterjedt szervezett politikai erőre van szükség, mert ez tudja csak biztosítani a szükséges erőforrásokat ahhoz, hogy ez a találkozás létrejöhessen. Éppen azért nem értek egyet Pappal, mert azt gondolom, hogy 1989-cel és 2012-vel ellentétben most nincs más út az ellenzék számára, mint az, hogy alulról felfelé szervezze meg magát: alulról (a politikailag aktívabb rétegekből) lehet csak olyan politikai szervezetet teremteni, amely alulról (a politikailag nem aktívakból) teremthet egy új többséget.
Nem kizárólag idealisztikus okokból, hanem mert egyszerűen nincs más út. Ehhez pedig először egy olyan vízióra van szükség, amely lelkesíti a politikailag aktívakat, aztán pedig olyanra, amely erre alapozva képes egy többséget meggyőzni arról, hogy érdemes támogatni ezt az alternatívát. A hatalmi párt tud ígérni és fenyegetni, az ellenzék csak szerveződni és meggyőzni tud.
S végül a negyedik ügy: lehet persze lerasszistázni az ellenzéket azért, mert szembeállítja a szabad Európát és a Keletet, de a helyzet az, hogy a szembeállítás jelenleg nem üres jelszó, hanem a rezsim által képviselt és a társadalom jelentős részét fenyegető alternatíva. A rezsim az, amelyik elutasítja az oktatáshoz való minél szélesebb körű hozzáférést, a rezsim az, amelyik fegyelmezésre kívánja használni a szociális juttatásokat, a rezsim az, amelyik mindent megtesz, hogy a nyilvánosság uralásán keresztül, az ország gazdasági erőforrásainak koncentrálásán keresztül egy szűk politikai csoport kezébe összpontosítson minden hatalmat és a kritika és szabad gondolkodás, a hatalomtól független létezés lehetőségét felszámolja. És ehhez éppen a rezsim az, ami Törökországot és Oroszországot, részben Kínát tekinti példaképnek. Magyarán: épp a rezsim az, amely ennek az ellenzéki programnak minden korábbinál nagyobb aktualitást ad.
Vagyis, én mindezek alapján úgy gondolom, hogy ha a Momentum eddigi működéséhez hű marad, akkor kikerülheti a 2010-2017 közötti ellenzéki politizálás csapdáit, és közben szükségszerűen el fog térni a 89-es „társadalmi szerződéstől”. De el kell ismernem, hogy ebben az esetben is aligha lenne a Momentumból Pap pártja.
Szűcs Zoltán Gábor
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
