Nem sokkal a sikeres olimpiai népszavazási kezdeményezés elindítása után a Momentum Mozgalom előrukkolt az „egészséges nemzettudat” fogalmával, amely nagyhamar ki is akasztotta a 90-es évek liberális értelmiségének még létező képviselőit. A Demokratikus Charta világában szocializálódott liberális értelmiség, amely évtizedek óta a politikai vitapartnerek lenácizásával próbálta meg hitelteleníteni a nyugati minták vakbuzgó követésének társadalmi árnyoldalaira rámutatókat, most is csuklóból tolt egy kiadós nácizást a Momentum felvetése kapcsán. És mint oly sok mindenben, ebben is jó nagyot tévedett.
Kép forrása: 444.hu
A nemzetről való beszéd a Momentum számára egy olyan eszköznek tűnik, amivel éles vonalat húzhatnak maguk, és a rendszerváltás utáni balliberális elitek közé, miközben a jobboldali nemzet-beszéd kirekesztő és magyar társadalmat megosztó mivoltát is kritizálni próbálják. És ezt a kezdeményezésüket csak üdvözölni lehet. A nemzettudatról, nemzetképről szóló megnyilvánulásaival a Momentum azonban elárulja, nem igazán érti, hogy mi is a tétje annak, amiről beszél. Miközben a múlttal való szakítást hirdetik meg, a momentumosok valójában már jó ideje létező közhelyeket ismételgetnek, anélkül hogy tényleg számot vetnének a rendszerváltás utáni magyar politika valódi tévedéseivel.
A Momentum alelnökének, Soproni Tamásnak a hvg.hu-n megjelent írása szerint, szakítani szeretnének mind a baloldal állítólagos nemzet-undorával, mind pedig a jobboldal giccses nacionalizmusával. Ami önmagában szuper dolog, még akkor is, ha sok ponton épp a Fidesz megosztó nacionalizmusának motívumait ismételgeti az írás. Kétségtelen például, hogy a 2004-es kettős állampolgársági ellenkampány a magyar balliberális kormányzás egyik legnagyobb baklövése volt, de ebből nem föltétlenül következik, hogy érdemes reprodukálni Orbán Viktor „a baloldal ráront nemzetére” típusú gondolatait. A baloldali-liberális kormánykoalíciók például jobboldali társaikhoz hasonlóan végig bőséges anyagi és intézményes támogatást nyújtottak a határon túli magyaroknak, ami azért nem a nemzetvesztés szinonimája.
Lehetne még több ponton is mutogatni, Soproni hogyan eszi be a fideszes nemzet-propaganda elemeit, de ezt meghagyjuk a DK-közeli blogvilág bugyrainak, ott úgyis komoly erőfeszítésekkel zajlik a Momentum Fidesz-bérenccé rajzolása. Nem gondolom komolyan vehető felvetésnek, hogy a Fidesz érdekeit szolgálná az újonnan megalakult párt, úgyhogy inkább foglalkozzunk a fontos dolgokkal, amikről a Momentum nem nagyon akar/tud beszélni.
A nemzet 21. századi újraértelmezéséhez két összefüggő kérdésre kell válaszolni: 1. Mi ad legitimitást a 21. századi politikai hatalom gyakorlásának, avagy mi is az a nép? és 2. Miért veszett ki és hogyan teremthető újra a közösségiség Magyarországon?
A nép és a nemzet a 21. században
Alapvető történelmi közhely, hogy a nemzetek – mint nyelv, kultúra és történelem által összekovácsolt nagyközösségek – a 18-19. század előtt nem léteztek. Az emberek többsége nem rendelkezett saját közvetlen kisközösségén túlmutató közösségi tudattal, a hatalmi elitek pedig minden módon megpróbáltak elhatárolódni a pórnéptől, nem pedig közösséget vállalni velük.
Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
Az ipari forradalom idején azonban megváltoztak a termelés, és ebből kifolyólag a társadalom megszervezésének módozatai is, ez pedig életre hívta a modern értelemben vett nemzeteket. Az ipari kapitalizmus egyfelől megteremtette az igényt egy mobilis, az országban bárhol bevethető munkaerő iránt – ehhez pedig a helyi nyelvjárásokat és dialektusokat meghaladó közös nyelvre, és néhány alapvető közös ismeretre volt szükség. Az ipari forradalom másfelől megteremtette ennek a nagyközösségnek az infrastrukturális alapjait is. Mivel a nemzet egy olyan közösség, amelynek tagjai nem ismerik egymást személyesen, elképzelhetővé, átélhetővé kellett tenni azt, hogy mi mindannyian ugyanannak a „családnak” a tagjai vagyunk. Ez valósult meg a tömegmédia és nemzeti (tömeg)kultúra kialakulásával, az országos nyomtatott sajtóval és egyre szélesebb körben hozzáférhető elemi oktatással.
A politikai hatalomgyakorlást lassacskán nem az avítt dinasztiákkal és isteni joggal kezdték magyarázni, hanem az önrendelkező társadalom, a saját sorsát irányító nemzet fogalmával. A nemzet által az emberek váltak a hatalom forrásává. Ezzel párhuzamosan azonban a nemzeti diskurzus elfedte a társadalmon belül húzódó érdekellentéteket, elfedte az átlagemberek gazdasági kizsákmányolását. Egy állítólagos érdekközöséget hozott létre egy adott nemzet szegényei és gazdagai között, hogy előbbiek ne kérdőjelezhessék meg az utóbbiak által működtetett rendszereket.
A nemzet fogalma tehát különböző történelmi időszakokban szolgálhatott pozitív, felszabadító célokat – hiszen demokratikusabbá tette a hatalom gyakorlását -, és negatív, elnyomó célokat is – ugyanis hatékonyabbá tette az emberek emberek általi kizsákmányolását. Olykor beleszólást adott a népnek, olykor pedig épp ellenkezőleg, ellehetetlenítette, hogy érdekeinek érvényt szerezhessen.
A kérdés, amit a Momentum nem tesz fel, hogy kik és hogyan gyakorolják a hatalmat a 21. században, illetve hogy ebben a nemzet fogalma kiknek állítható a szolgálatába. És nem válaszol arra a megkerülhetetlen kérdésre sem, hogy a Momentum mint politikai aspirációkkal rendelkező szereplő mit akar, mire és kit szolgáljon a nemzet? Ezen kérések megválaszolása nélkül pedig a nemzetre való hivatkozás üres frázispuffogtatás marad.
A 21. századra nagyon nehézzé vált válaszolni arra a kérdésre, hogy kik és hol gyakorolják a politikai hatalmat, és mi adja hozzá a legitimitást. Elmúlt az az idő, amikor tisztán tudtuk, hogy itt egy nemzet, áll x millió emberből, akik közösen döntenek a jövőjükről azáltal, hogy vezetőket választanak, akik majd az ország határain belül kormányoznak. Ugyanis a kormányzás, a politikai hatalomgyakorlás egy jelentős része nemzetközi szintre került. Itt nem csak olyan viszonylag (át)látható nemzetközi szervezetekre gondolunk, mint az EU vagy az IMF, de arra is, hogy az országok sorsát befolyásoló gazdasági folyamatok teljesen átláthatatlan és ellenőrizhetetlen módon a nagy metropoliszok értéktőzsdéin, vagy épp multinacionális vállalatok irodáiban zajlanak. A nemzeti kormányzás mozgástere beszűkült.
Erre a globalizációkritikus jobb- és baloldal egy része is sokszor a nemzeti keretek megerősítését javasolja válaszként. Az érvelésük mögött az áll, hogy a nemzeti keretben még mindig értelmezhetően ellenőrizhetők a döntések, a demokratikus procedúrák még biztosíthatják az emberek által kívánt társadalmi modellek működését. Sok szociáldemokrata szerint, miközben a világgazdaság egyre igazságtalanabb és egyenlőtlenebb jövedelemeloszlást eredményez, addig egy-egy nemzetállamon belül biztosítható lehet az igazságosabb, méltányosabb elosztás. A Momentum pozitív nemzetképe vajon ezügyben mit jelent? Megerősítené a nemzetet, hogy az embereknek újra erősebb beleszólásuk legyen közös sorsuk alakításába? Eddig azt tudhatjuk, hogy a globalizációra lehetőségként tekintenek – de akkor a nemzet minek?
Vannak olyan emberek is, akik szerint a nemzeti eszme nemhogy nem ad fegyvert a globalizáció káros hatásainak kivédésre, hanem épp ellenkezőleg, csak még kiszolgáltatottabbá tesz bennünket. Nem nehéz belátni, mondják ők, hogy a globális gazdasági Góliátok ellen csak nemzetközi együttműködéssel lehet előre lépni. Aki a nemzeti különutasságot és szuverenitást hirdeti (főleg ha kis országról van szó), az valójában saját nemzettársait szolgáltatja ki a lefelé tartó bérverseny globális piacán. Erről beszél a Momentum, amikor „egészséges nemzettudatról” beszél?
Orbán Viktor, Donald Trump és Marine Le Pen világában a nemzet egyben arra is lehet eszköz, hogy az egyre rosszabb helyzetben és létbizonytalanságban élő millióknak kifogják vitorlájából a szelet, és ahelyett, hogy azok ellen irányítanák haragjukat, akik a nehézségeket okozzák, más kiszolgáltatott csoportokat, az „idegeneket”, a „másokat” veszik célkeresztbe. És miközben a nemzet felemelkedésének ígéretével lecsendesítik az embereket, csúcsra járathatják azokat a gazdasági gyakorlatokat, amelyek az átlagember nehézségeit amúgy is okozták. A Momentumnak is vajon arra kell a nemzet, hogy az igazságos újraelosztás ügyét kiüssék vele.
A közösségiség és szolidaritás hiánya
A nemzet fogalmát nemcsak fentről, a hatalom felől lehet megfogni, de alulról, az emberek szempontjából is. Igaza van a Momentum alelnökének abban, hogy a nemzethez tartozás innen nézve egy magától értetődő, természetes dolognak tűnik, amin nem szoktuk naponta filozofálgatni, csak észrevétlenül megélni. Erdélyi magyarként ezt már gyerekkorban megtanulja az ember, mert gyakran szembesülünk azzal, hogy ami számunkra alapértelmezett – hogy milyen nyelven beszélünk, milyen történelmi utalásokat teszünk, milyen szokásokat követünk – valójában egy anomália egy többségi társadalomban. Ilyenkor értjük meg, milyen erősen része az emberi életnek ez a dolog, hiszen egy kisebbségi embernek duplaannyi erőfeszítést kell megtennie (például megtanulnia egy másik nyelvet), ha ugyanannyira akar érvényesülni, mint egy többséghez tartozó.
A nemzet magától értetődő volta Magyarországon is minden ember hétköznapi életének része, viszont a Fidesz politikájának köszönhetően létrejött egy szűkebb nemzetfogalom, amely már csak egy adott pártra szavazó embereket tekinti a magyar nemzet részének. Hogy ez a diskurzus miért lehetett ilyen sikeres, arról a Momentum nem mond semmit, maximum annyit, hogy a baloldal rárontott nemzetére, holott ennek a kérdésnek a megválaszolása szintén alapvető egy pozitív nemzetkép felvázolásához. Ráadásul ezzel a megközelítéssel a Momentum implicite elfogadja a Fidesz alapfelvetését, hogy nem mindenki egyformán magyar – az egészséges nemzettudat baloldalon való számonkérése legalábbis nem enged más következtetésre.
A nemzet egyik legfontosabb pozitívuma, hogy hasonló történelmi, gazdasági és társadalmi folyamatoknak alávetett emberekből képes közös politikai cselekvőt kovácsolni. Egyszerű passzív sorsközösségekből képes aktív, jövőorientált tettközösségeket csinálni. Ezt pedig a szolidaritás és a közösségiség vélt vagy valós érzése által teszi. Magyarországon azonban óriási hiány van szolidaritásból és közösségiségből. A gulyáskommunizmus ügyeskedő egyéni előrejutási pályáitól kezdve, a privatizált, ipartalanított posztszocializmus félreértett versenyetikájáig („az erősebb kutya baszik”, „annyit érsz, amennyid van”) minden a szolidaritás és a közösségiség leomlását segítette elő. A nyomukban atomizált egyének maradtak, sokszor évtizedes létbizonytalanságban, és a méltóságot és büszkeséget adó kulturális infrastruktúra hiányában is. Ebbe a vákuumba nyomult be a Fidesz és a Jobbik nacionalizmusa, amely sokak számára pótolta a hiányt – lehetőséget adott közös cselekvésre és pozitív önkép, nemzeti büszkeség kialakítására is. De mivel ez a nemzetkép csak a felszínen okozott változásokat – Árpád-sávos zászló és Puskás Öcsi -, a mélyben húzódó problémák megmaradtak, ezek féken tartásához pedig a jobboldali nemzetnek folyamatos ellenségekre, megbélyegezhető, a nemzetből kitagadható csoportokra van szüksége.
Az Árpád-sávos zászlón és Puskás Öcsin (tényleg ennyi lenne magyarságunk?), illetve a „magyar terméket a nemzetközi piacra” szlogenen kívül (mintha ez csak akarás kérdése lenne, nem pedig a globális kapitalizmus kényszerei által meghatározott mozgástéré) a Momentum szintén semmit nem mond a mélyben rejlő problémákról, a szolidaritás és a közösségiség rendszereinek hiányról.
Ennek kezelésére azonban a nemzet nem elegendő. A helyi és regionális önkormányzatiság megerősítése, a kölcsönös szolidaritás intézményei és egy aktív, igazságos újraelosztásban érdekelt állam nélkül a bizonytalan egzisztenciába szorított, egymással véget nem érő versenyre ítélt, magányos emberek sorsközösségeiből sosem lesznek pozitív önképpel rendelkező közösségi cselekvők. A nemzeti diskurzus lehet segítségünkre ezeknek a változásoknak a gyakorlatba ültetésében, de nem lesz az elsődleges megoldás. A magyar baloldallal nem az a baj, hogy állítólag nemzet-undora van, hanem az, hogy kiszolgálójává vált azoknak a gazdasági-társadalmi folyamatoknak, amelyek a magyar társadalom szétszakadását és lecsúszását okozták. A magyar jobboldal elsődleges hibája pedig nem az, hogy giccs-nacionalizmust folytat, hanem az, hogy a szétszakadás és lecsúszást nem orvosolni akarja, hanem egy gyenge protézist ad, a túlburjánzó nemzetbeszédet, amely mögé bújva ki lehet tömni a haverok zsebeit – a nép kárára.
Mindezek figyelembe vétele hiányzik a Momentum „pozitív nemzetképéből”. Helyes diagnózis és karakteres megoldások helyett, félreértések és üres szólamok hangzanak el. Nem azt várom el, hogy Momentum ugyanazokat a megoldásokat javasolja, amelyeket én, fiatal baloldaliként szeretnék, hanem azt, hogy az új politika ne csak a kampánypropaganda szintjén létezzen, hanem a diagnózisok és megoldási javaslatok terén is. Amit eddig látunk, az csupán egy karakter nélküli egyensúlyozás a létező szekértáborok között, és ezen szekértáborok kritikája anélkül, hogy a magyar politikai kétosztatúságot megteremtő paradigmákat újraértékelnék, az azoknak megágyazó hiedelmeket felszámolnák. Márpedig új politika nem lehetséges, ha a régi politikai gondolatokat, reflexeket öntudattalanul a helyükön hagyjuk, és azokon belül próbálunk egyensúlyozgatni.
Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
