Lengyelország véget nem érő politikai krízise újabb fejezethez érkezett. December 16-án, pénteken, a Szejm utolsó idei ülésén a kormánypárt (PiS) a parlament ülésterméből elvonulva, a média és az ellenzék nélkül – sokak szerint alkotmánysértő módon – szavazta meg a jövő évi költségvetést. Erre azért volt „szükség”, mert az ellenzék elfoglalta az ülésterem pódiumát, így tiltakozva a kormány jogfosztó intézkedései ellen – ezt Mariusz Blaszczak belügyminiszter puccskísérletként értékelte. Az éjszaka folyamán spontán összegyűlt több ezer kormányellenes tüntetőt, akik elzárták a parlament épületének kijáratait, rendőri erővel „kellett” feloszlatni, hogy a parlamenti képviselőket „kimenekíthessék” a tömeg karmai közül. „Nem hagyjuk magunkat terrorizálni” – mondta Jarosław Kaczyński, a kormánypárt vezetője.
fotó: AP/ Alik Keplicz
Valóban, ilyen és ehhez hasonló „terrorcselekmények” már egy jó ideje rettegésben tartják a lengyel kormányt. Csak október óta háromszor vonultak utcára a pártvezető által „huligánoknak” és „bűnözőknek” nevezett tömegek, a jogfosztó és életveszélyes abortusztörvények elleni fekete tüntetések, az oktatási reform elleni demonstrációk és a gyülekezési jog reformja elleni megmozdulások keretében.
Péntek éjszaka és szombat reggel a sajtószabadság volt terítéken: a kormánypárt korlátozni akarja a média hozzáférését a parlamenti ülésekhez, amelyek 1989 óta mindig hozzáférhetőek voltak a nyilvánosság számára.
Persze régóta ismeretes, hogy a PiS – mint az illiberális pártok általában – legszívesebben a nyilvánosságtól távol, zárt ajtók mögött intézi ügyeit. Tavaly decemberben például Andrzej Duda köztársasági elnök az éjszaka leple alatt iktatott be kormánypárti alkotmánybírákat a korábban törvényesen megválasztott bírák helyett. Ahogy a lengyel újságíró, Jakub Dymek megjegyzi, a kormánypárt még olyan tipikusan nem pártpolitikai kérdésekben is tartózkodik a nyilvános egyeztetéstől, mint az erdőirtás. Számukra a nép – amelynek az életével, egészségével, jogaival játszanak – csakúgy, mint a szabad média, a jogállam, a képviseleti demokrácia, nyűg, kellemetlenség, amely csak megzavarják a kormányzás sima menetét.
Keményvonalas illiberális pártként a PiS azon a szilárd eszmei alapon nyugszik, hogy megbízatását nem a néptől kapja és nem a nép felé tartozik elszámolással.
A javukra legyen mondva: a magyarországi elvtelen, cinikus illiberálisokkal szemben a PiS meggyőződéses vezetői – Kaczyński mindenképp – legalább hisz abban, hogy a kormányzás valamiféle kötelességet és felelősséget ró rá. Csak éppen ez a kötelesség nem a lengyel nép szolgálata, hanem a lengyel nemzeti nagyság visszaállítása – ezt akár a nép ellenében is végigviszi. Ha kell, lebontja az alkotmányosság intézményeit, ha kell, felszámolja a szabad médiát, ha kell, a parlament nélkül is megszavazza a költségvetést.
Ezeknek a stratégiáknak persze vannak kényelmetlen praktikus következményei. Az EU például már jó ideje aggódik amiatt, hogy Lengyelországban párhuzamos jogrendek létrejötte fenyeget. Ha a kormány szerint az ellenzék és az alkotmánybíróság alkotmányellenesen cselekszik, mikor a kormány tetteit alkotmányellenesnek hívja, akkor mégis ki mondja meg, hogy mi a valóban alkotmányellenes? Mi lesz ha a bíróságok az alkotmánybíróság oldalára állnak, de a rendőrség a kormányéra?
Ahogy a joguralom megszűnik és űrt hagy maga után, az erő és erőszak rendje tolul a helyébe. Végtére is az dönti el, ki a terrorista, huligán, áruló, hogy kit ér utol a kormány haragja, kit lehetetlenít el egzisztenciálisan, ki ellen követ el karaktergyilkosságot a függetlennek mondott média, kihez szállnak ki házkutatásra, kit visznek el, kit hallgattatnak el.
„Azért itt még nem tartunk” – mondják sokan – „azért még nem ennyire rossz a helyzet”. És valóban, az ellenzéki média működik, és nem masírozik Varsó utcáin az államrendőrség. Persze az állami terror és erőszak annyival finomabb és áthatóbb módon képes ma már átszőni a mindennapi életünket. Ott van minden elhallgatott véleménynyilvánításban, minden baljós gondolatban, hogy ha felszólalunk, annak ránk nézve negatív következményei lesznek. De ott van a tehetetlenség bénító érzésében is, hogy bármit csinálunk, akárhány tüntetésre megyünk el, úgyse változik semmi.
De csakugyan nem változik semmi? Csakugyan tehetetlen a nép a hatalom ellen? Przemysław Witkowski, a Krytyka Polityczna szerkesztője ezt írta nekem, mikor szombat reggel megkérdeztem tőle, hogyan értékeli a hajnali eseményeket:
„Most először láttam a PiS politikusait rémülten, olykor sírva, erős rendőri kísérettel menekülve, hogy mentsék magukat a tömegtől, amely azt kiáltozta: szégyen, gyalázat, árulók! Erős képek, melyek valamelyest reményt adnak a PiS leváltására belátható időn belül.”
És mindez nem váltotta ki más, mint hogy pár ezer ember spontán módon összegyűlt – egy másfél milliós városban, egy negyvenmilliós országban – és egész egyszerűen követelte azt a számadást, amivel megbízott vezetői tartoznak neki. Egyszerűen nevén nevezte a szégyent és árulást, amelyet megbízott képviselőik ellenük elkövettek, akik nem értük, hanem személyes nyereségért, és hamis ideálokért tékozolták el az ő életüket. Kaczyński ránézett erre az apró tömegre és az ellenzéki képviselőkre, akik e tömeggel együtt azt követelték, a kormány számoljon el a tetteivel és hagyjon fel népellenes politikájával – rájuk nézett és veszélyben érezte a hatalmát. Félt, és joggal félt.
Harmincöt évvel ezelőtt 1981. december 13-án (kísérteties évforduló, amely Kaczyńskinek is sok fejtörést okoz) Jaruzelski tábornok kihirdette a hadiállapotot, és bebörtönözte vagy megölette a Szolidaritás mozgalom vezetőit és aktivistáit. Statárium, bilincs és gyilkos erőszak sem volt elég, hogy útjába álljon a népnek, amely szabad akart lenni. Hogy az események milyen fordulatot vesznek, hogy a szerveződés, a szolidaritás ismét érvényt szerezhetnek-e az igazságnak, vagy a hatalom és a nép közötti feszültség az erőszak kiéleződéséhez, esetleg a nép letargiájához és megbénulásához vezet-e majd, hogy ma kik túl optimisták és kik túl pesszimisták, mindezt még nem tudni. De hogy bízhatunk-e a népben, hogy megvan-e benne az erő, hogy szembeszálljon az állami önkénnyel, efelől kétségünk sem lehet.
Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 340 állandó támogatónk van.Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!
