Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hogy lehet egy akadémikus ennyire hülye?

Ez a cikk több mint 8 éves.

Almási Miklós filozófus, esztéta, Lukács-tanítvány, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja írta meg a 168 Órában a zsákutcás értelmiségi paródiáját. Mert más nem lehet, mint paródia, az a cikk, amelyben tizennyolcszor bunkózzák le az embereket, nyolcszor hívják őket szűk látókörűnek, és háromszor tudatlannak. Mindezt azért, mert nem a szerző kedvenc politikusai nyerik a választásokat.

almasi.jpg

(Kép forrása: Origo/Polyák Attila)

Az ilyen cikkek nem azért veszélyesek, mert lecsap rájuk a jobboldal, és teljesen jogosan állítja fel a gőgös „SZDSZ-es értelmiség” toposzát, hanem azért, mert teljes és totális tévútra terelik a baloldali és liberális nyilvánosságot.

Almási szerint ma a csőcselék uralma jött el Trump győzelmével, a tudatlan bunkók kora, akik a demokrácia és az internet segítségével leverik a „progressziót”, a „haladást”. A neves szerzőben fel se merül a gondolat, hogy mit tud az a progresszió, amit így le tudnak verni.

Persze a cikk, ahogy Almási is utal rá, annak a hisztériának a része, amely egy rossz választási eredmény után, megspékelve a haldokló magyar liberalizmus és a nem létező baloldal haláltusájával, előállítja saját kénye és kedve szerint a saját apokalipszisét. Láttunk ilyet sokat az elmúlt hetekben.

Csakhogy a buta csőcselék elmélete egy teljes tévút, csak arra jó, hogy elfedje az elitek és az értelmiség hibáit, és megerősítse a jobboldali populista politikák hamis igazát.

A 21. századi populista jobboldali politika ugyanis pont a 90-es évek liberális demokráciáinak hibáiból táplálkozik, az eliteknek szóló politikai média hibáiból, a társadalmi egyenlőtlenségekből, az oktatás és a társadalom depolitizálásából, illetve a globalizáció okozta anyagi és kulturális bizonytalanságból.

A 21. századi populista politika kihasználja a társadalom polarizációját, és ennek egyik legnagyobb következményét: azt, hogy az emberek csak és kizárólag az őket megerősítő híreket akarják hallani. A közösségi média buborékeffektusát, amely felerősíti a hozzájuk közel álló véleményeket, és kizárja a távoliakat.

A 21. századi populista politika felhasználja a 2008-as gazdasági válság után felerősödő bizalmatlanságot, a politikai elitek látható döntésképtelenségét és problémamegoldási képtelenségét, valamint a nagymértékben fellépő korrupciót. Amelyet a média is torzít azzal, hogy könnyeben eladható termékként egyszerűen többet korrupciós hírekből, mint amennyire valóságos a probléma. Az oktatási rendszerben, az egészségügyben vagy az adópolitikában több kár éri az embereket és az államot, mint a korrupció által, csak az ezekről szóló cikkek nehezebben megírhatók, több munkát igényelnek és kevésbé kattintékonyak, így az emberek nem ezeket a társadalmi problémákat, hanem a korrupciót látják a legveszélyesebbnek.

Majd ezután a 21. századi jobboldali populista politika felajánl a teljes politikai közösség helyett egy saját közösséget, amely előjogokat (nemzethez tartozás, fehérnek levés, férfinak levés, kedvezményes adópolitika) teremt a belépők számára, és megbélyegzi az ellenfeleit, az elmúlt évtizedek problémáinak okozásával vádolja és „előjogainak” elvételét ígéri.

De ezek a jobboldali populista politikák nem azért jönnek létre, mert az emberek buták, hülyék, tudatlanok vagy bunkók, hanem azért, mert ennek a politikának a legfőbb eszköze az emberek információtól való elzárása. Egyrészt a konkrét információk le nem hozásával az általuk olvasott médiákban, másrészt a más médiatermékek árulónak bélyegzésével, és így az információ hiteltelenítésével.

És még nem is arról van szó, hogy ne lenne információjuk ezeknek az embereknek. Sőt túl sok információjuk van.

A jobboldali populisták ugyanis közösségeket hoznak létre. Először apró, majd agresszív politikai mémekkel egyre növekvő politikai közösségeket, amelyek szépen felzabálják a társadalmat. Óriási információtömeget zúdítanak az emberekre, amik aztán a közösséghez való tartozás és az ígért előjogok reményében ezt személyesen, a közösségi média által, vagy  a kocsmákban, a munkahelyeken, a családokban tovább is adják – addig, ameddig nem szippantják be az embert. Ezt pedig csak erősíti az, hogy a politikát egy barát-ellenség mezőben értelmezik, ahol aki velünk van, az a barátunk, aki mást gondol, hazaáruló ellenség lesz.

A 90-es évek liberális paradigmája pedig tálcán kínálta nekik az embereket azzal, hogy depolitizálta a politikai intézményeket, nem hozott létre a progresszióért harcoló politikai közösségeket, kizárta az oktatásból a társadalom megismerését, és nehezen érthető, okoskodó, több áttételes magyarázatokat gyártó, elidegenítő szakértői médiát hozott létre.

Magyarországon lehet a kormánypártot ütni Habony Árpáddal, de valójában a felmérések szerint a választók hét százaléka tudja csak, hogy ki az a Habony Árpád. Lehet Mészáros Lőrinccel ütni a kormányt, de ahhoz azt a bonyolult utat kell elmagyarázni, hogy Mészáros Lőrinc hogyan kötődik Orbánhoz, Mészáros hogy szerezte meg a pénzét, és az miért erkölcstelen, illetve törvénytelen, utána pedig elmagyarázni, miként áramlik vissza ez a pénz a Fideszhez.

Lehet ütni a Fidesz adóváltozásait, de ha az emberek nagy része nem tudja, mi az a társasági adó (márpedig honnan tudná, ha az iskolában nem tanulta, a média pedig nem magyarázza el egy mondatban se, hiszen azt még a hülye is tudja), amelyet a cégek nyeresége után kell fizetni, nem tudja, mi a nettó és bruttó bér között a különbség (én se tudtam munkavállalói létem első két évében, mert senki nem tanította meg), és nem tudja, milyen adók terhelik a munkát, akkor ez a kritika elhal.

Arról pedig ne is beszéljünk, amikor olyan elvont fogalmakról magyaráznak csúcsértelmiségiek a rádióban, hogy gazdasági növekedés, infláció, belső fogyasztás, amit valójában tényleg csak egy nagyon szűk elitréteg ért.

Márpedig a depolitizált polgárok a politikát is fogyasztásként fogják fel. Van, aki maketteket készít, és van, aki politikai híreket olvas. A társadalom többsége alig szán naponta néhány percet a politikára, fél füllel kap el egy beszélgetést, néz meg egy hírfoszlányt. Egy-egy ügyről másodpercekben mérhető információt vesz magához.

A fentiek pedig nem húsz másodperces magyarázatok, mert hiányzik hozzájuk a polgárok alaptudása, az a keret, amelyben érhetővé válnának ezek a dolgok. Nem értik a politika bonyolult metódusainak az alapjait sem, a gazdaság, a társadalom, az oktatás vagy egészségpolitika bonyolulttá varázsolt részleteit, mert nem kapták meg a társadalomtól, a médiától és a politikai elittől ezt a tudást. Pedig át kéne nekik adni, ha igazságos, progresszív társadalmakat akarunk létrehozni. Ha valódi demokráciát akarunk csinálni.

Csakhogy ez nem történik meg, mert a magyar értelmiség azt gondolja, hogy amit ő tud, azt a tudást, amit ő megszerzett, kemény évtizedes munkával és a közösség pénzén fenntartott oktatási rendszer révén, az mindenkinek megvan.

Hát kurvára nincs!

Így pedig ezek a vélemény-magyarázók és ezek az információk teljesen elszakadnak az emberektől.

Nem az emberek lesznek buták, hülyék, csőcselék, hanem az elit zárja el tőlük az információt, gőgősségében. Olyan híreket, és információkat gyárt, amik érthetetlenek, és úgy állítja be a politikát, mint bonyolult technikai tudást igénylő adminisztrációt, ahelyett, hogy az a közös döntések meghozatalának terepe lenne.

És akkor jönnek a jobboldali populisták, és adnak érthető híreket, adnak érthető világképet, adnak alternatívát, és ők nyernek.

Lehet, ahelyett, hogy tudatlanozzuk a csőcseléket, a bunkókat, a butákat, inkább ütemesen kéne vernie végre a baloldali és liberális értelmiségnek a fejét a falba, hogy elkúrták a progressziót a világon, jó néhány évtizedre. Mert kedves Almási, valójában ti vagytok a buták, a gőgösek, a tudatlanok, akik nem tudjátok megérteni és beismerni, mit rontottatok el nekünk, egy fiatalabb progresszív generációnak, amely itt áll média, pénz, intézmények és tudás nélkül, hogy helyettetek elölről kezdje az igazságosabb és demokratikusabb világért folyó harcot!

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.