Az európai civilizáció ostroma számos fronton zajlik. Franciaország épp egy sajátos csatát vív ebben a küzdelemben a teljes testet befedő fürdőruhával, a burkinivel szemben, melyet az ausztrál divattervező Aheda Zanetti olyan nők számára készített, akik vallásos meggyőződésből szeretnék elfedve tartani a testüket sportolás vagy fürdés közben.

Burkini-modellek, kép forrása

A francia hatóságok azonnal támadásba lendültek a nyilvánvaló dzsihadista provokáció ellen, és több városban betiltották a ruhadarab viselését. Azóta a bíróság sok ilyen döntést jogfosztónak ítélte és felfüggesztette, de néhány polgármester továbbra sem hajlandó engedélyezni a „veszélyes” és „ízléstelen” ruhadarabok viselését.

A burkini-problémát persze nem szabad elbagatellizálni. A mögötte rejlő társadalmi feszültségek nagyon is valósak, és azok a kérdések, melyeket e vita felvet, igen jelentős részben meg fogják határozni az európai társadalmi diskurzust az elkövetkezendő években. Épp ezért rendkívül fontos, hogy a lehető legalaposabban és legmegfontoltabban járjunk el, mikor feltesszük a látszólag nevetséges kérdést: veszélyt jelent-e a burkini az európai civilizációra?

A fátyol-vita (aminek a burkini-vita egy alesete) természetesen nem új. Franciaország 2004 óta tiltja a fejet fedő fátyol viseletét az állami iskolákban, 2011 óta pedig az arcot is fedő burkát vagy nikábot a köztereken is, ahogy számos más európai országban és régióban is léteznek teljes vagy részleges tiltások. A felhozott indoklások számosak, de a legerősebb érv – mely a burkini-vita középpontjában is áll – az, hogy ezek a ruhadarabok, és általában a fátyol a muszlim nők elnyomásának szimbóluma, és mint ilyen sérti a szabadság és egyenlőség európai eszméjét.

A gondolat nem alaptalan. A Talibántól az Iszlám Államing számos iszlamista szervezet kényszeríti a nőket teljes testet elfedő fátylak viselésére – halál és kínzás terhe mellett –, és joggal tűnhet úgy, hogy Európa humanitárius kötelessége megszabadítani a világot ezektől a rettenetes ruhadaraboktól. Persze lehet azzal érvelni, hogy vallási vagy kulturális kisebbség tagjaként mindenkinek joga van saját közössége tradicionális viseletét hordani. Csakhogy még a kisebbségi jogok legelszántabb hívei sem gondolják, hogy védenünk kellene a jogfosztó és moralitást sértő kultúrákat. Ha tehát a fátyol csakugyan egy jogfosztó és elnyomó intézmény, úgy multikulturalizmus ide vagy oda, azzal szemben igenis fel kell lépnünk.

Azonban nem minden fátyol teremtetett egyenlőnek. Ismeretes Dr. Suheila Siddiqi esete, az afgán orvosé, aki szembeszállt a Talibánnal és visszautasította a burka viselését, de azért 2002-ben csadorban adott interjút a The Guardian-nak. A különféle fátylak és kendők gazdag és összetett történelemmel és kulturális jelentésekkel bírnak, melyeket kritikátlanul egyetlen kategória alá sorolni meggondolatlan és sértő azokkal szemben, akik számára e ruhadarabok viselése kulturális identitásuk fontos részét képezi.

Amellett a burkini nem fátyol és nem is burka: a fundamentalista iszlamisták szemében semmivel sem jobb, mint a bikini. Szaúd-Arábiában a nők sem bikiniben sem burkiniben nem látogathatják a nyilvános strandokat. A burkini ebben az értelemben egy nagyon provokatív és progresszív invenció, aminek a célja, hogy felborítsa azokat a hatalmi struktúrákat, amelyek a tradicionális muszlim öltözködési szabályokra épülnek.

A burkinit viselő nő egyszerre felel meg ezeknek a szabályoknak (hiszen elfedve tartja a testét) és válik képessé olyasmire, amitől e szabályok elviekben megfosztották volna (fejkendőben állítólag marha nehéz úszni). Így nem kell feladnia kulturális identitását, nem kell megtagadnia azt a hagyományt, amelyet a magáénak érez, de mégis képessé válik arra, hogy meghaladja azt, és annak kereteit mintegy szétfeszítve több szabadságra tegyen szert.

Ebben a szellemben mondta a tervező Zanetti, hogy „azért terveztem a burkinit, hogy szabadságot adjak a nőknek, nem hogy elvegyem azt”.

Az európai kultúra egy sajátos reflexe, hogy a progressziót, a haladást nem tudja másként értelmezni, csak európaivá válásként. A klasszikus imperialista berögződés szerint a nyugat fejlett népeinek feladata, hogy civilizálja a gyarmati világ elmaradott lakosait, és itt „civilizálni” mindig azt jelentette, „olyanná tenni, mint mi vagyunk”. A mai napig él bennünk a gondolat, hogy ha valamely kultúra vagy társadalom nem a „nyugati normák” felé konvergál, hanem saját keretrendszerén belül, a maga szabályszerűségei szerint változik és halad, akkor voltaképpen nem is halad. Ez azonban nem több mint imperialista gőg.

Persze a gondolatmenet nem hibátlan. Elvégre a burkini egy olyan hagyomány megőrzésén fáradozik, melynek középpontjában mégis csak egy patriarchális, a nők elnyomását előíró értékrend áll. A muszlim „szemérmesség” és „női erény” ideáljai valójában egy olyan ideológia részei, melynek célja a női test feletti uralom kiteljesítése, egy olyan kultúra fenntartása, melyben a nők nem rendelkeznek saját testük felett, az egy férfiak által birtokolt tárggyá válik. A burkini ugyanennek az ideológiának a terméke és annak reprodukálásához járul hozzá, így semmi esetre sem tekinthetjük progresszívnek.

Ez így igen ésszerűnek hangzik, két dolgot azonban érdemes megjegyeznünk. Egyrészt ha problémánk van azzal, hogy a nők nem rendelkezhetnek saját testük felett, ha úgy véljük, senkinek nem kellene előírnia, mit viseljenek vagy mit ne, akkor mégis milyen alapon támogathatunk olyan törvényeket, amelyek épp ezt teszik?

A francia hatóságok ugyanúgy előírják a nőknek, hogyan reprezentálhatják magukat nyilvánosan, mit tehetnek, és mit nem tehetnek a testükkel, mint állítólagos muszlim elnyomóik.

Másodszor: igen szép dolog a nők testének tárgyiasítása ellen küzdeni, csakhogy ezen a téren mi európaiak sem állunk túl jól. A hagyományos európai női fürdőruhadivatok nem kevésbé a férfi tekintet (male gaze) kiszolgálására törekednek, a női test nyugati kultúrája nem kevésbé redukálja a nők testét olyan tárgyakká, élvezeti cikkekké, amelyek pusztán a férfiak szórakoztatására léteznek, és amelyet a férfiak uralhatnak és birtokolhatnak.

Ne legyünk olyan naivak, hogy azt higgyük, csak a muszlim nők öltözködését határozzák meg családi, közösségi és társadalmi elvárások. Persze könnyű meglátni a kapcsolatot a burkini és a tálib burka között. De vajon nincs-e kapcsolat az európai női fürdőruhák és a nyugati társadalmakban a nőket érő, rendszerszintű erőszak között, mely a női test tárgyiasításából fakad? Ez az utóbbi összefüggés persze a burkinik láttán mintegy elsikkad és jelentéktelenné válik; amint megjelenik a nők elnyomásának e szokatlan, idegen, és épp ezért látványos formája, azt mindjárt eluralja az erről szóló diskurzust, és láthatatlanná teszi a saját kultúránkat jellemző problémákat.

Úgy gondolom, voltaképpen ez a burkini-vita legérdekesebb tanulsága. A burkini, akárcsak a muszlim kultúra más megjelenési formái, lehetőséget biztosít arra, hogy megfeledkezzünk saját kultúránk fogyatékosságairól és problémáiról, és azokat teljes egészében áthelyezhessük az idegen, az „elmaradott” kultúra területére. Amíg a burkini ellen tüntetünk, kihúzhatjuk a „nők jogaiért való felszólalást” a teendőink közül, éspedig anélkül, hogy saját kultúránkkal, saját előfeltevéseinkkel, saját hibáinkkal szembe kellene néznünk.

Ezzel egyúttal megerősítjük az antagonisztikus szembenállást a saját „jó” és az idegen „rossz” kultúra között; reprodukáljuk a civilizációk összecsapásának narratíváját, mely lassan a teljes európai közbeszédet eluralja. Rettenetesen érdekes, hogy miként helyezkedett bele a burkini-vita az iszlám radikalizmusról szóló társadalmi párbeszédbe, miként kapcsolódott össze e kettő tragikus hirtelenséggel.

Elvégre ne feledjük, a radikális iszlamisták nem hagynák saját feleségeiket burkiniben strandolni. Mégis az egyszeri konzervatív francia strandoló szemében a burkinit viselő nő azonnal egy lapra kerül a nizzai tömeggyilkossal, a párizsi merénylőkkel, az Iszlám Állam katonáival. Sokak számára egyáltalán nem kérdés, hogy a burkini-vita voltaképpen nem a nők jogairól és a női test tárgyiasítása elleni küzdelemről szól – hisz ekkor az európai fürdőruha-gyakorlatok ellen is épp úgy fel kellene lépni –, hanem arról a kultúrharcról, melyet Európa az Iszlámmal – iszlamizmussal, muszlimokkal? – vív.

Augusztusban a nizzai strandon fegyveres rendőrök kényszerítettek egy burkinit viselő nőt, hogy síró gyermekei előtt vegye le a fürdőruháját – mintha egy terroristáról szedték volna le a robbanószerkezetet. A tömegből többen azt kiabálták, „menj haza”. Ez persze nem elsősorban neki szólt. Ő, mint egyén, mint emberi lény, mint anya, mint muszlim nő megszűnt létezni ebben a szituációban; nem volt többé más, csak a fenyegető Másik, a megérthetetlen idegenség megtestesítője, melyet minden áron el kellett pusztítani – ezúttal csak jelképesen, később… ki tudja, hogyan. Teste csatatérré vált, melyen fegyveres férfiak vívják a harcot egy képzeletbeli ellenség ellen a túlélésért – bármi áron.

A burkinis nő az iszlám egyébként is mérhetetlenül sokrétű hagyományán belül kétségtelenül egy progresszív törést képvisel, egy kísérletet arra, hogy újradefiniálja a női test szerepét a muszlim közösségekben. Ez a kísérlet – ahogy minden ilyen kísérlet – ellentmondásos és tökéletlen. A muszlim közösségeknek pedig – csakúgy, mint azoknak a társadalmaknak, melyeknek e közösségek részei – nyílt és elfogulatlan párbeszédet kell folytatniuk arról, hogy a burkini mint ilyesfajta kísérlet kellőképp radikális-e, és valóban hozzájárul-e a patriarchátus muszlim közösségeket jellemző formáinak meghaladásához vagy sem.

Ilyenfajta párbeszédre azonban itt és most nincs lehetőség. Itt és most a civilizációs küzdelem gyilkos ideológiája kisajátítja és magába szívja a vitát, ahol a tét ismét a kultúránk léte, a cél pedig a fenyegető Idegenség szimbolikus – vagy tényleges – elpusztítása lehet csak. Hogy ez az Idegenség milyen formát ölt – szír bevándorlók, burkinis nők, európai muszlimok – teljesen lényegtelen. A burkini által felvetett számtalan kérdést felőrli a kultúrharc egyértelmű és kérlelhetetlen válasza, alternatívák és ellenvetések nélküli állítása: hogy most minden küzdelem és minden a kultúránk túlélésről szól, még a fürdőruhák is.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 265 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!