Két héttel ezelőtt közöltük a húszéves Simai Dalma levelét, aki barátjával együtt Angliába készül költözni, reményeik szerint hosszú távra. Arra kértük az olvasókat, hogy Dalmához hasonlóan írják meg, miért maradnának, vagy mi kényszeríti őket arra, hogy elhagyják az országot. Hátha ezek a történetek is segítenek abban, hogy magyarok millióinak valós problémái, a mindennapokban megélt kilátástalanság kerüljenek a politika és a közéleti viták centrumába. Most egy újabb csokrot közlünk a beérkezett üzenetekből.

Már Dalma esetében is döntőnek bizonyult az, hogy a felsőfokú diploma megszerzése családi támogatás és megfelelő lakhatás nélkül nem megfizethető, munka mellett pedig nehezen kivitelezhető. De úgy tűnik, hogy a felnőttképzés is elsősorban a jobb jövedelmi helyzetben lévők számára nyújt valódi lehetőségeket, ahogy János* leveléből kiderül.

„Szakmámra nézve vegyész vagyok, jelenleg bejelentett munkanélküli, szüleimmel élek egy kis kertes házban. Hiába végeztem el az iskolákat, Szabolcs megyében a munkásnak nincs semmi jövője, így most egy asztalos üzemben dolgozom feketén, napi 10 -12 órákat, más lehetőségek híján – vagy ez vagy az utca. Arra nem térnék ki, hogy ezt a „kedves” magyar vállalkozó mennyire kihasználja, és mennyire semmibe veszi a munkásait, akik olykor víz és étkezés nélkül gürcölnek óránként 500 forintért. De legalább ez jó fizetésnek számít. Voltam olyan rabszolgatelepen, ahol mindezért órabérben 360 forintot fizettek, persze ez is egy magyar vállalkozó volt, aki mindig azt mondta, mikor a fülébe jutott az elégedetlenkedés:

„Adok munkát, ennek kell örülnöd, vagy ott a kijárat ha nem tetszik. Várnak a helyedre még páran.”
A munkanélküli segély is érdekes dolog, három hónapig kapod az összeget, de az még az élelmiszerre se elég. Utána vagy találsz állást vagy lehet gyakorolni az éhezést.

Még nem volt olyan alkalom, hogy ebben a dübörgő gazdaságú országban ne találtam volna a kirendeltségen ötven nyomorgót, akik állást keresnek vagy reménytelenül ülnek és várják, hogy kapnak-e segélyt vagy sem.

Továbbtanulásról szó sem lehet, hisz az pénzbe kerül, amihez meg jól fizető állás kellene… így marad a remény, hogy találok egy bejelentett állást, és legalább bejelentett bérből tengődhetek. Hiába adják a felnőttképzési tanfolyamok a részletfizetés lehetőségét, egy dolgozó még 5 ezer forintot is nehezen nélkülöz nem 10 és 20 ezreket havi szinten. És pont így van a nyugdíj előtakarékossággal és a balesetbiztosításokkal, tudják, hogy jó ha van, de mindezt kikalkulálni havi 80 ezer Forintból nem lehet.

Régen, mikor még hittem az országban, voltak nagy vágyaim. Család és egy lakás, ahol az ember éldegélhetne a feleségével és a gyermekeivel. De jött a nagybetűs élet, és rájöttem, hiába akarod te az álmaidat elérni, ha a munkaadók részéről a kiemelt fizetés a mindenkori minimálbér, de az elvárásaik azok már az egeket karcolják. Manapság egy átlagos magyar családnak már az álmokat egy telepakolt hűtő jelenti, egy befizetett számla és pár ezer forint hónap végéig. Nyaralás, új ruhák, új technikai eszközök már a vágyak vágyai, amire úgy néznek, mint egy elérhetetlen álomra.

Magyarország, ahol eddig is a szegénység volt a legnagyobb baj, oly mélyre került, amiből már kilábalni nem tud. Eddig lemaradásról beszéltek, most egy olyan politikailag kicicomázott országról, ahonnan többen menekültek el eddig, mint 56-ban.

Főleg úgy, hogy esély sincs a változásra. Egy népnyúzó diktátor ül a trónon, akinek a stadion és a kisvasút az élete értelme. A környezetemben napi szinten fakadnak ki az emberek és készülnek arra, hogy örökre elhagyják az országot, hogy kalandvágyból megismerhessék Európa nemzeteit, ahol még ember az ember és politikus a politikus. Idehaza nincs jövőd, nincs életed, pont úgy, mint ahogy az ország napjai is meg vannak számlálva. Ezer év alatt megmaradt ez a sokat nyomorgatott ország minden külső hatás ellenében, de most a béke idején a saját politikusai pusztítják el azt, amit töröknek, tatárnak és megannyi nációnak nem sikerült.

Én is készülök kimenni innen. Idős szüleim tartanak csak vissza, mert ők nyugdíjas lévén már nem tudnak dolgozni, így rám szorulnak, nem csak pénzbeli támogatásban, hanem a háznál lévő munkában is. És ha kimegyek, mi lesz velük, ha már nem bírják magukat? Meghalnak egy kórházi ágyon? Vagy bedugják őket egy otthonban ahol ki tudja, hogy törődnek majd velük?

Ki tudja, hány százezer családot szakítottak eddig szét a politikusok dühöngő lopási vágya és mennyi nagyszülő láthatja csak kis unokáját kamerán vagy évente egyszer. Vagy a sok földönfutó, akinek elvették a házát, és az egész eddigi életét tették tönkre a bankok?

Remélem sikerül kijutnom. Egy dolgot eldöntöttem, ha ez az egy álmom valóra válik, többé ebbe az országba vissza nem térek, csak látogatóba. S ha lesznek gyermekeim, megmondom nekik, hogy miért kellett elmenekülnöm egy olyan országból, ahol adva volt minden, hogy egy ragyogó hely lehessen.

Lehet, hogy lesz még itt rend és fejlődés, de nem így, nem ilyen vezetőkkel és pártokkal.”

Az érem másik oldala pedig az, hogy hiába a diploma, ha számos állás „kifizetőhelyként” működik, ha az adott szakmában jobban számít az ügyeskedés vagy Abszurdisztán sajátos logikája, mint a jog, pláne ha ügyvédként próbál valaki elhelyezkedni. Gábor* szerint

„Nemcsak pályakezdőként nehéz Magyarországon. 40 évesen, 4 év munkanélküliség után tényleg már csak a kivándorlás az egyedüli opció.” [..]

…És a már nyugdíjas szülők élettapasztalata sem segítőkész: „Fiam, minden bank pénzt mos. Minden ügyvédnek tudnia kell, hogyan ne adózzunk egy ostobán pazarló államnak. Lépjél túl az ilyeneken. A gyerekmunka áldás, mert legalább az a család nem hal éhen. Ha nem birkózol meg az Élet/Világ igazságtalanságaival, akkor mentél volna teológiára.”

Végülis bármi megfelel, ahol az első körben megajánlott 500E bruttó/330E nettó nem fogy le a második körre 455E/302E nettóra, és még én vagyok a „rugalmatlan”. Ahol nem „önfoglalkoztató jogi bedolgozót” keresnek. Ahol 15 év munka után kikerülsz a névtáblára, a bélyegzőre. Nekem ez mind megvolt 9 évig, de egy leszakadó megyeszékhelyen. Ha nem tudsz havi 400-at számlázni, jobb ha ki se nyitsz, mert nem élsz meg. Megtakarítás: semmi. És ez nemcsak 40 évesen gáz. Család, gyerek? Felejtős.

Feudalizmus, urambátyám-világ, jogegyenlőtlenség, jog felett állók és alávetettek? Sajnos ez ma Magyarország. Ahol a karrierlépcső azt jelenti, hogy 1 dohánybolt megszerzése után a következő évben már autópályát akarsz építeni kilométerenként 2 milliárdért.

Személyre szabott törvények, újszülött cégekre kiírt közbeszerzések, a „körön” kívül esélyed sincs sem szakmai, sem emberi továbbhaladásra. Bíróként még csak-csak lehet saját véleményed, de az ügyészek havi nettó 500.000-ért szoros felügyelet alatt vannak. És milyen érzés lehet elviselni a tettenérésből történő visszahívást? Hogy lehetsz akármekkora ász-kopó szuper szimattal, nem léphetsz. Öblögessek erre otthon alkohollal, vagy legyek én is a rendszer része?

Hát ezért nem jog, és ezért nem itthon.”

Visszatérő motívumot alkottak az általunk kapott üzenetekben a bankhitelek okozta nehézségek is akárcsak az alábbi esetben:

„Megmentett devizahitelesként írom Önöknek soraimat. 45 éves budapesti nő vagyok, aki 1989-2006-ig az írott médiában dolgozott, hirdetésfelvevőként, ügyfélszolgálatosként.  Az iskoláimat szüleim nehéz anyagi helyzetéből fakadóan estin végeztem munka mellett. Sikerült a középosztályig felverekednem magam lakásom, autóink voltak, gyerekemmel utazgatni is volt pénzünk. 2007-ben a férjemmel teljesen megromlott a kapcsolatunk, elkezdett keményen inni, ezért úgy döntöttem, hogy felveszek a lakásomra devizahitelt, és veszek egy lakást amibe elköltözik. Ez így is történt, összesen 12 millió Ft volt a felvett összeg.”

Éva* a hitelt egy kőbányai garzonra és a már meglévő lakás felújítására költötte, majd a cégére akkortájt tett inkasszót a végrehajtó, amikor már nem tudta fizetni a 210 ezres havi törlesztőt:

„A kérdés az volt, enni adok a gyerekemnek vagy fizetem a törlesztőrészleteket. A gyerekem iskolába járt, és inkább enni adtam neki, így elárverezték a lakást 2013 nyarán.”

A levél írója továbbra is milliókkal tartozik a banknak, és alkalmi munkából él.

„Készülök külföldre én is, gyerekem is véglegesen, vissza se nézve, szegény anyám majd megtanul az interneten kommunikálni velünk, mert 67 évesen, betegen már nem tud velünk jönni. … Én soha az életben normális fizetést nem kapok, dolgozhatok éjt nappallá téve soha ebből nem jövök ki. Megmentett devizahitelesként köszönöm a jelenlegi kormánynak, hogy lakhatunk az anyámnál megtűrt személyként 12 nm-en egy élet munkája után. Rendesen fizettem mindig az adót, közterheket és nem is keveset. „Nem hagyunk senkit az út szélén.” Hány és hány embert fog meghalni, akassza fel magát, mert nem bírja a faktorcégek mint fő uzsorások és a végrehajtó nyomása miatti kétségbeesésében inkább a halált választja. Meddig csinálhatják ezt a bankok? Hány tízezer embernek kell még egy életre megnyomorodnia lelkileg és anyagilag. Remélem, emelt fővel egy idegen országban megbecsülve újra embernek érezhetem magam. Mert itt ugye „annyit ér az ember amennyije van”.

A hitelek miatt választotta 6 évvel ezelőtt a külföldre költözést Szilvia* is:

 „Én is egy külföldön (Németországban) élő lány vagyok. 20 éves voltam, mikor a barátomnak adódott egy lehetősége, és én jöttem utána. Nem azért jöttünk, hogy milliomosok legyünk, csak egyszerűen a családunkon akartunk segíteni, akik hitelből hitelbe mentek egyetlen egy rossz húzás miatt. Borsod megyéből jöttünk ki egy ismerős családhoz, és ők segítettek többnyire. Nagyon nehezek voltak az első idők a család nélkül, először kevés nyelvtudással, én még nem is dolgoztam, csak minijobban, de már akkor is úgy éltünk, mint otthon az éjjel nappal gürcölő társaink. Aztán mindig csak jobb lett. Olvastam Dalma levelét és a hozzászólásokat. Nagyon felháborított, hogy a kivándorolt emberek a gonoszak és rosszak, mert úgy gondolják, hogy otthon nem lehet megélni. Higgyék el, nem akarnék ilyen messze lenni a családomtól, ha otthon normális életünk lehetne!!! És ne mondják azt, hogy meg se próbáltam. Megpróbáltam, középiskola mellett is dolgoztam, hogy ezzel is segítsem a szüleimet. És van 2 kisebb testvérem, és látom, hogy nem jobb otthon, egyszerűen nem megy. És jó lenne, hogy ha nem bennünk keresnék a hibát, hanem a kormányban. Persze tudom, hogy az ellen nem tudnak mit tenni, de ne várják el másoktól, hogy otthon szenvedjünk, mikor itt egy egyszerű gyári munkával is boldogabb vagyok, mint otthon bárhol.

Nagyon hiányzik a családom, de ez van, ők is azt mondják, maradjunk. Van egy gyönyörű kislányunk, és mindent megkap, amire szüksége van, nem kell gondolkoznom, hogy hogyan vegyek meg valamit, vagy hogy honnan kérjek pénzt, hogy megvehessem, ahogy édesanyám anno tette. Erre is lesz bizonyára sok negatív komment […].

Ja, és még valami. Nincs kolbászból a kerítés, de igenis van megbecsülés, jogok, tisztelet és normális fizetés, ami otthon is kéne, hogy legyen. 6 éve vagyunk kint, és addig itt is maradunk, míg Magyarországon nem javul a helyzet. Én úgy látom, csak rosszabbodik, ami higgyék el, nekünk is fáj, mert mindannyian szeretnénk haza menni.”

Végezetül Annától* idéznénk, aki 7 évig élt Madridban, és akit saját bevallása szerint sem a tipikusnak mondható motiváció fűtött, amikor külföldre vágyott. Nem a magasabb jövedelem, a munkalehetőségek hiánya vagy az alacsony életszínvonal, ami miatt a gyerekvállalás és a családalapítás is lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Őt leginkább „a magyar emberek mentalitása” zavarta, bár tudja, hogy az általánosítás nem vezet messzire.

„Tizenhat éves voltam, amikor megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy egy nap nyugatra költözök. Holott még sokat nem tudtam róla, nem volt tapasztalatom ilyen téren, de olyan érzésem volt, hogy ott 60 éve gondolkodtak az emberek úgy, ahogy Magyarországon manapság. A rasszizmus, a homofóbia, az idegengyűlölet, a zárkózottság és legfőképp a sovinizmus, mind olyan magyar tulajdonságok, amik tőlem rettentő távol állnak. Ahogy minket, nőket lefestenek, amiket elvárnak tőlünk, már tíz éve is felháborítónak tartottam, és ez a mai napig nem változott. Így igen sokszor keveredtem vitába emberekkel, akik, elnézést a szóhasználatért, tipikus magyar mentalitással rendelkeztek. Még azt is megkaptam egy barátnőmtől, hogy ha nem tetszik a rendszer, akkor menjek el. Megfogadtam e hasznos tanácsot, és 23 évesen elvégeztem egy légi utaskísérő tanfolyamot, amivel rögtön állást is kaptam Spanyolországban és hat héttel a tanfolyam elkezdése után felültem egy repülőgépre az új életem felé. Spanyolul ugyan nem beszéltem, de gondoltam, az angol elég lesz, legalább is az elején, így nem féltem a változástól. Családon, pénzen, jövőn ekkor még egyáltalán nem gondolkodtam.”

„Légi utaskísérőből időközben átavanzsáltam angol tanárrá, és hét év után úgy hozta a sors, hogy Franciaországba költözök. Azt kell mondjam, Madrid, Spanyolország és a spanyol emberek sokkal jobban fognak hiányozni, mint valaha is hiányoztak a magyarok vagy Magyarország. Nem a magyar vagy a külföldi barátaimról beszélek, hanem az átlagemberekről. Az átlag gondolkodásmód, annyira más Spanyolországban, mint itthon. A spanyol emberek sokkal nyitottabbak, elfogadóbbak (csúnya szó, de igenis használni fogom, mert nekem fontos), liberálisabbak, mint a magyarok. És ez az, ami miatt megszerettem az országot és az embereket, és ez az, ami miatt el akartam menni Magyarországról. Sajnos, amikor hazajövök nem tapasztalok változást, fejlődést. Ami most megy a migránsokkal, az az ország szégyene. Madrid központjában, a városházára ki van írva, hogy „Refugees welcome!”. És a spanyolok büszkén hirdetik, hogy ők segítenek, hozzájuk betelepülhetnek a menekültek, ők tárt karokkal várják azokat, akik a háború elől menekülnek.”

[…]

Mindenesetre kijelenthetem, hogy én megtaláltam önmagam külföldön, egy olyan országban, ahol nem beszélik az anyanyelvemet. Megtaláltam a szerelmet, egy ír fiú személyében. Talán néhány embernek ez a pár év elvesztegetett időnek tűnhet, mert végül nem telepedtem le Madridban, nem lett családom, nem vettem lakást, és ki tudja, lehet hogy Franciaországban sem maradok örökre, de ezt a hét évet soha semmiért nem cserélném el, semmi megbánás nincs bennem, és soha nem fogom elfejteni Madridot és mindazt a szépet és jó, amit tőle kaptam.”

Ezzel a levéllel zárjuk az összeállítást, amely épp olyan szubjektív, mint az összes egyéni álláspont. Ahogy korábban is írtuk, az, hogy valaki külföldön próbál szerencsét, önmagában nemhogy nem baj, hanem épp ellenkezőleg: a tapasztalatok által csak gazdagabbak leszünk. Problémáról csak akkor beszélhetünk, ha a Magyarországon élők kényszerből választják a kivándorlást, mert itthon nem látnak esélyt a boldogulásra – ez a mindenkori magyar kormányok kudarca, és közös gondunk, aminek a magyar közbeszéd és politika centrális kérdésévé kellene válnia.

*Ezúttal egyik olvasónk sem járult hozzá nevének közléséhez, így a szövegben álneveket használunk.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 265 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!