Egy héttel ezelőtt közöltük a húszéves Simai Dalma levelét, aki barátjával együtt Angliába készül költözni, reményeik szerint hosszú távra. Arra kértük az olvasókat, hogy Dalmához hasonlóan írják meg, miért maradnának, vagy mi kényszeríti őket arra, hogy elhagyják az országot. Hátha ezek a történetek is segítenek abban, hogy magyarok millióinak valós problémái, a mindennapokban megélt kilátástalanság kerüljenek a politika és a közéleti viták centrumába.  A beérkezett üzenetekből állítottuk össze az alábbi cikket.

Dalma döntésében fontos szerepet játszott, hogy egyetemi tanulmányai kezdetén csaknem 8 hónapos késéssel érkezett meg ösztöndíja, ő pedig addigra már kénytelen volt teljes munkaidős állást vállalni, hogy el tudja magát tartani. Akárcsak az, hogy az általa választott tanári pályán nem látta biztosítva, hogy önerőből biztosíthassa a lakhatását, gyerekeket vállalhasson, sőt, még nyaralásra is fussa.

A hozzánk eljutott üzenetek szerzői mindannyian egyet értettek abban, hogy Magyarországon annyira beszűkültek a lehetőségek, hogy a külföldön való próbálkozás mindenképpen indokolt, ahogy a lassan 2 éve az Egyesült Királyságban élő, és  kreatív írás, filmes és televíziós tanulmányokat folytató Horváth Viktória írta:

 „Mikor eljött a gimnázium utolsó éve, tudtam, hogy nem akarok otthon maradni. Minek? Nem volt olyan egyetemi kurzus, amit szívesen tanultam volna, nem láttam a jövőmet. Tudtam, hogy nehéz lesz, tudtam, hogy szűkölködni fogok, de azt is tudtam, hogy otthon nem lehet maradni.

Elkezdtem tehát egyetemeket keresni itt. Mindenképp tovább akartam tanulni, és mikor felfedeztem, hogy mennyi egyetem van, hány féle kurzussal… Maradjunk annyiban, hogy jól döntöttem. Az egyik érvem a kinti továbbtanulás mellett az volt, hogy ha adósságba verem magam (mert valljuk be, otthon is azzal kezdtem volna az életet), akkor inkább a kinti kormánynak fizetem vissza.

Jelenleg Walesben tanulok és dolgozok, és továbbra is az Egyesült Királyságban képzelem el az életet. Félreértés ne essen, itt sincs kolbászból a kerítés, lehet, hogy többe kerül az albérlet, de ahogy észrevettem, ha az ember jól megnézi, az élelmiszerek ugyanannyiba kerülnek, sőt talán még néha olcsóbbak is. Az fizetésről ne is beszéljünk, részmunka idővel többet keresek, mint amennyit otthon kerestem teljes munkaidőben.

Csak annyit tudok tanácsolni azoknak, akik picit is gondolkoznak azon, hogy külföldre mennének tanulni vagy dolgozni, hogy menjenek. Még hogy ha végül mégis hazatérnek, az a pár hónap vagy év örök emlék marad, ráadásul egy külföldi munkahely jól fog mutatni az önéletrajzban. Persze, lesznek bonyodalmak és néha az ember azt fogja kívánni, hogy mégis inkább otthon maradt volna, de a végén meg fogja érni. Valahogy lesz. Valahogy mindig van.”

Dalmához hasonlóan Miskolcról írt egy 27 éves olvasónk, aki nem szeretné, ha közölnénk igazi nevét, nevezzük mondjuk Daninak. Dani egy kis faluban nőtt fel,

„amihez kezdetben ragaszkodtam, de munkát, ami igazán érdekel nem találtam, volt pár ideiglenes melóm, minimális fizetéssel, viszont nem csak erről van szó, a helyiek nagyon konzervatívak és tombol az alkoholizmus, nincs kikapcsolódási lehetőség, legalábbis ha el akarunk rugaszkodni a bormámoros majálisoktól és falunapoktól. Innen menekülnöm kellett. Egy jobb élet reményében költöztem Miskolcra 21 éves koromban, diákként. Szerencsére a szüleim támogatták az albérleti költségeimet. Vállaltam diák munkát, de nappali tagozat mellet elég szűk lehetőségek voltak, és az ottani jövedelmem, az olykor hosszú utazás és az útiköltség miatt nem volt túlságosan kifizetődő. 22 voltam, amikor először teljes munkaidőben elkezdtem dolgozni. Akkor nem voltak különösebb igényeim, örültem, hogy a szüleim pénztárcájáról végleg leváltam, és önállóan éltem.”

De ő is hamarosan kénytelen testvéréhez költözni, mert nem tudja eltartani magát, majd szembesül azzal is, hogy fizetéséből még egy olyan alapvető bútordarabra sem futja, mint egy ágy:

 „A legolcsóbb, de használható kivitel 30-40 rugóba jött ki, úgyhogy elkezdtem lesni az akciókat, mert az több volt, mint a fizum fele. Sikerült kifogni tízezerért egy kiállítási darabot, egy fém ágykeretet. Ekkor elkezdtem a szüleimmel egyeztetni, hogy hitelezzék meg a matracomat és majd törlesztem nekik havonta. Az ember a napjainak harmadát munkával tölti, amiért alacsony fizetést kap, és nem futja egy egyszerű, alapvető dologra, ami a napjainak másik harmadát kényelmessé tenné, mivel jó esetben 8 óra alvásra, pihenésre fordítható.”

Végül egy kemény, de jól jövedelmező osztrák szezonmunkából sikerül megvennie a matracot, és a kinti szakácskodás után 2 hónapig itthon keres munkát, majd egy multinál helyezkedik el:

„A próbaidő alatti minimálbért kiegészítettem, az osztrák jövedelmemből, vettem pár értékesebb eszközt és nyaraltam így kopott a pénz rendesen. Ezt a „kopást” úgy gondolom, csak mi érezzük, akinek alapvetően nincs sok pénze –hónapról hónapra él. Nem luxusnyaralásra mentem, hanem fesztiválozni sátorban. Nagy kiadásom volt még egy laptop, ami átlagban szinte minden háztartásban van.  Azt gondolom, hogy egy alapvető közép színvonalhoz sincs megfelelő kereset a régióban. Bár vannak politikusok, akik szerint 47000 forintból vígan lehet éldegélni. Nem is értem, miért nem mond le a jövedelméről, és él a szavaihoz megfelelő módon, aki ilyet mond.

Mondhatjuk azt, hogy megállapodtam, volt fix munkám, amivel elvoltam. Azt nem mondhatom rá egyáltalán, hogy szeretem, de a jelenlegi viszonyokhoz képest megfelelő.” […]

Eltelt 3 év ugyanazon a munkahelyen, azóta már a negyedik pozícióban vagyok alkalmazott. A kezdetekhez képest és a régió helyzetéhez képest jobban keresek. De ez nem egy relativitáselmélet, sosem értettem, miért kell viszonyítani ezt… csak azért, mert így jobban hangzik.

Jobban élek, mint egy beduin törzsfőnök, a törzsfő meg jobban, mint az alattvalói, az alattvalói meg jobban, mint a hangyák a kert végén, azok meg jobban, mint a pompeji katasztrófa kőbe zárt maradványai.

Közhellyel élve azt látom, hogy a gazdag gazdagabb lesz, a szegény szegényebb, meg vannak középen az útkereső egyedek, akik még nem tudják merre zuhanjanak. Nem akarok jobban élni, mint az átlag, csak élni akarok, de nem a szó szoros értelmében. Nem enni, aludni és dolgozni, kvázi élelmet keresni akarok, aztán meg párosodni, hogy a génállományomat tovább örökíthessem.

Dolgozni akarok valamiért, amiért az életemet adom, vagy legalább érdekel annyira, hogy mosolyogva végezzem. Enni akarok finomakat, és itt nem a kaviárra gondolok, csak egy idő után unalmas az s-budget párizsi. El akarom vinni a családomat úgy kirándulni vagy strandolni, hogy ne matekozzak az öltözőben, hogy belefér-e még egy fagyi. A saját autómba akarok ülni, ha a gyerek eltöri a lábát a játszótéren, és azzal akarom bevinni a kórházba mert már a mentősökben sem bízom.

A politikát próbáltam kizárni az életemből, nem is foglalkoztatott, nem is értettem hozzá,de beszivárgott az életembe. Azt látom, hogy a politikusok, meg a bizalmasaik, rokonaik, csókosaik csinosabbnál csinosabb jövedelemre tesznek szert. Közben a talpraesettebb emberek kérik a részüket, így mindenféle pályázatot beadnak, ami nem visszatérítendő, aztán négy év múlva lesz egy két ingatlan a nevükön. Vagy a feketegazdaságot választják, amit néha jogosnak érzek. Ugyanis az adókból fedezett közellátás nincs arányban a levonásokkal, helyette viszont a bevételük legalább megvan bőségesen. Az újgazdag sznob réteg meg koktélt szürcsöl és teszi a dolgát, csak egyre igénytelenebb módon.” [..]

„Jelen állapotom: nagyjából átlagos, közepes színvonalon élek, albérletben, van egy laptopom, néhány bútorom, ami nálam maradt vagy magam építettem, egy használt hűtőm, használt mosógépem, egy kerékpárom, egy súlyzóm, amit apámtól örököltem és néhány további apró technikai cikkem. Sosem éltem nagy lábon, magamnak főzök, ritkán eszek étteremben, és mégsem sikerült spórolnom, az elmúlt 3 év alatt. Nem tettem félre egy forintot sem. Hirtelen kiadások, orvosi ellátás, vagy egy-egy kisebb meglepetés magamnak, a szüleimnek, szeretteimnek, esetleg kisebb nyaralás „jött a megtakarításaim útjába”. Tisztában vagyok vele, hogy sok emberhez képest jó módban élek, de ha bárki is megelégedik azzal a céllal, hogy „azt akarom, hogy elmondhassam magamról, hogy jobban élek, mint egy indiai halász fia” akkor mindenképp jó helyen jár, mert itt ezt el tudja érni, és az emberek többségével beszélgethet órákon át úgy, hogy mindent összehasonlíthatnak mindennel. A többiek pedig majd le tudják köpködni a merciből meg az audiból, utána meg még egy kört mehet, amikor a kiégett, reményvesztett alkoholistákkal verekedhet egy telehugyozott sikátorban. A mi jó drága vezetőségünk pedig fentről dicsérő tekintettel. büszkén fog tapsolni.

Luxusra nincs szükségem, az maradjon a sztárok privilégiuma… Egy autót és egy lakást/házat szeretnék, ahol a családom él, olyan életet, amiben jut időm a hobbimra, tudok utazni néha, világot látni, és legalább a gyerekeim számára ne legyen a szűkösség mindennapos. Ezt meg lehet oldani hitelből, de nem arra születtünk, egyikünk sem, hogy életünk végéig nyögjünk a bankok boldogságára. Főleg úgy, hogy nyugdíjunk és biztos hosszú távú munkánk, jövedelmünk jelenleg nincs.

Összefoglalva, ahogy telnek az évek, egyre kevésbé látom az alagút végét és a potenciált ebben az országban. Nem tudok egyről a kettőre lépni, mert nincs anyagi biztonság (és talán már kulturális sem). A hitel, amiből nagyobb beruházásra lenne lehetőségem egy igen kiváló eszköz, de jelenleg nem bízom sem a bankokban, sem a biztos munkahelyekben. Azt hozzá tenném, hogy ez a saját aspektusom, tudom és látom, hogy vannak olyan becsületes emberek itt, akik pont elkapták a fonalat, jókor voltak jó helyen és így sikerül feltörniük, sikerre vinniük saját magukat. Viszont az említett logikátlan, meggondolatlan lépések az ország vezetésétől, a gyakorlati haszonnak teljesen ellentmondó döntések, az összegét és látszatát/hasznát nézve aránytalan adózási rendszer és közel 3 évtizeddel ezelőtti látásmód nem teszi vonzóvá számomra ezt az országot. Gyönyörű helyen élünk, de ha előre akarok haladni és érezni akarom azt, hogy valóban értéket képvisel a munkám, az életem és a véleményem, akkor nem ez az ország a megfelelő hely, legalábbis nem a mostani berendezkedésében.”

Utolsónak a legfájdalmasabbat hagytuk az eddig beérkezett üzenetek közül, amelyek szinte kivétel nélkül utalnak arra, hogy a kivándorlás, a külföldi lehetőségek keresése elsősorban kényszer hatására merül fel az emberekben, és a legnehezebb a családtól való elszakadás. Az üzenet szerzője, G.Zs. szintén névtelenséget kért.

Egy anya gondolatai

Elvált mentőorvosnő. Kettő lánygyermek. A nagyobbik kiégő félben, havi 18-19 műszakot húzva az elátkozott magyar egészségügyben  nővérkeként egy  intenzív osztályon. A kisebbik a műszaki egyetemen tanul. Jól. Mérnök lesz.

A poggyászban nekik felsőfokú angol és német nyelvvizsgák.  Értegetés még spanyolul és franciául is.

Szakmájuk szerint bárhol boldogulhatnának a világon.

Az anya évek óta arra kondicionálja őket, menjenek. Itthon nincs jövő, nincs nyugalom, nincs béke. Ide szüljenek? Ide járassák iskolába az unokákat?  Ebbe a gyűlölködő légkörbe sóhajtsák bele vágyaikat, elveiket,  a beléjük csepegtetett erkölcsi tartás, szabad gondolkodás, tolerancia és empátia páráit?

Nem. És százszor nem.

Inkább legyen fájdalmasan egyedül, szkájpon és neten kapcsolattartó, unokákat évente kétszer látó itthoni nagyi, idős szülei mellett kitartó, az utolsó pillanatig erős anya.

Itthon maradó anya.

A fájdalom pedig magánügy.

 

A sorozatot folytatjuk. Üzeneteiteket az [email protected] címre várjuk, a tárgyba, kérjük, írjátok bele „nem csak több pénzt”! A szövegek nem közlésének jogát fenntartjuk.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 265 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!