Először életveszélyesen megfenyegették, majd az övé lett a 2016-os olimpia legsportszerűtlenebb pillanata, és most még amiatt is aggódhat, mi lesz, ha hazatér: azt nem mondhatjuk, hogy az egyiptomi Iszlam el-Sehabi ne írta volna bele a nevét a sport történelmébe.
Kép forrása: ynet.co.il
Az olimpia a nemzetek közti béke hirdetője – legalábbis papíron. Ehhez képest jóformán nincs olyan ötkarikás játék, ahol ne uralkodott volna valamilyen politikai feszültség.
Pedig az ókori görögöknél még valóban béke uralta a játékokat. A versenyek idején tilos volt háborúzni, sőt, már a megmérettetések előtt le kellett tenni a fegyvert, a játékokra csak így utazhattak a sportolók.
Na, nem mintha maga az olimpia a görög változatban ne valamiféle óriási csatához, vagy még inkább egy gigantikus eposzi seregszemléhez hasonlított volna. A különféle küzdősportok mellett olyan versenyszámok is szerepeltek, mint a fegyveres futás, méghozzá 15 kilós menetfelszereléssel – a hoplitodromia ráadásul nem is egyéni versenyszám volt, hanem egyszerre 25 állig felfegyverzett „sportoló” tette meg a távot, leginkább azért, hogy ellenfeleiket lenyűgözzék és megfélemlítsék kiválóságukkal.
Vagyis az antik görögöknél az olimpia egyfajta rápihenés volt a következő harcra, ahol majd jól elverhetik egymást. Az újkori játékok mégis a béke jelszavával kampányolnak. Ám a hangzatos szó mögött újra és újra fellángoló konfliktusok húzódnak meg.
Szinte a kezdetek kezdetén, már 1908-ban meglehetősen bonyolult volt a helyzet. A londoni olimpián az akkoriban különösen feszült angol-amerikai viszony egyik veretes példájaként egyedül az amerikai zászlóvivő nem eresztette le lobogóját a megnyitón VII. Edward brit uralkodó előtt. A helyzeten tovább rontott Martin Sheridan, amerikai diszkoszvető, aki nagy lendülettel közölte: „nem eresztjük le a zászlót a földi király előtt”. Nagy-Britannia más irányból is kénytelen volt lenyelni a békát: Észak-Írország az egész olimpiát bojkottálta, mert sérelmezték, hogy a birodalom nem garantálja területi függetlenségüket.
1908-ban a finnek is öntudatra ébredtek: az ország orosz befolyás alatt állt, de nem voltak hajlandóak zászlóval vonulni a megnyitón.
Nem sokkal később, 1936-ban már sokkal többről volt szó, mint egyes országok közti villongásokról. Adolf Hitler ebben az évben megpróbálta az olimpia égisze alatt elrejteni éppen kiépülő antiszemita és rasszista diktatúráját, és propagandajátékokon biztosítani a világ nemzeteit arról, hogy országa nagy, erős és nagyszerű is egyben. Csakhogy a játékok történetében először az Amerikai Egyesült Államok és Európa egyes országai (Nagy-Britannia, Franciaország, Svédország, Csehszlovákia és Hollandia) mozgalmat indítottak, amelyben az olimpia bojkottálására szólították fel a nemzeteket, a Németországban pusztító szörnyű emberi jogi állapotok miatt. A kezdeményezések közül a legnagyobb lelkesedést az 1936 nyarára, a spanyolországi Barcelonába tervezett „népi olimpia” váltotta ki, ám 1936 júliusában kitört a spanyol polgárháború, így a játékok elmaradtak, bár sportolók ezrei kezdtek a helyszínre érkezni.
Bár a mozgalom végül nem érte el céljait (ugyanakkor számos sportoló egyénileg a bojkott mellett döntött), ám példaként áll a mai napig a hasonló megmozdulások előtt.
Berlinben aztán kiderült, hogy a nemzeteket valóban megosztotta az olimpia. Míg a nyitóünnepségen a román, a francia és az osztrák küldöttség is náci karlendítéssel üdvözölte a díszpáholyban ülő Hitlert, az amerikai csapatot kifütyülték, mivel nem fordították fejüket a páholy felé. A náci vezetés Helene Mayer beválogatásával akarta biztosítani, hogy ne vádolják őket antiszemitizmussal, a vívó édesapja révén volt zsidó származású. Azt azonban gondosan titkolták, hogy az olimpia kezdete előtt Berlinből a városon kívülre száműzték a cigány lakosokat.
A játékok legnagyobb hőse Jesse Owens lett, aki négy aranyérmet szerzett atlétikában. Owens bosszantotta Hitlert, máig vitatott, hogy vajon kezet fogott-e végül az afroamerikai sportolóval. Az atlétát mégsem ez bántotta a legjobban, hanem az, hogy saját hazájában is küzdenie kellett az elismerésért. Az akkori elnök, Franklin D. Roosevelt ugyanis semmibe vette teljesítményét, nem gratulált az olimpikonnak, még az amúgy hagyományosnak tartott gesztussal sem élt, nem hívta meg a Fehér Házba. Végül 19 évvel később Dwight Eisenhower pótolta a mulasztást, a Sport Nagykövete címmel tüntette ki Owenst.
1948-ban a második olimpia másról lett emlékezetes. A csehszlovák női tornacsapat alapembere, Marie Provaznikova az első olyan sportoló, aki az olimpia idején nyújtott be menedékkérelmet. Csehszlovákia ebben az időben került szovjet befolyás alá, a tornásznő viszont nem kért ebből, és az Egyesült Államokban kért, majd kapott menedékjogot.
Hogy mennyire szól bele a világpolitika a játékokba? Az első és a második világháború idején is elmaradtak az olimpiák (Berlin 1916-ban, Tokió 1940-ben, Helsinki 1944-ben lett volna házigazda), a háborúk után pedig retorziók következtek: Németországot két olimpiáról (Antwerpen 1920, London 1948) is kizárták büntetésképpen.
1956 számunkra emlékezetes dátum: a „melbourne-i vérfürdő” máig kísért. A forradalom leverése ellen a magyar sportolók leeresztett zászlókkal tiltakoztak, miközben több ország követelte, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) függessze fel a játékokat, ám ezt a szervezet akkori elnöke, Avery Brundage megtagadta. A szovjet elnyomás elleni tiltakozásul Spanyolország, Svájc és Hollandia a bojkott mellett döntött. Így lett igazán foghíjas a déli félteke első olimpiája, ami több más konfliktussal is terhelve volt: Kína azért nem ment el, mert Tajvan részt vett a játékokon, Egyiptom, Irak és Libanon pedig Izrael részvétele miatt maradt távol (a Sínai-félsziget megszállása adta az okot).
1956. december 6-án viszont a magyar csapat óriási győzelmet aratott a szovjetek felett – a medencében. A vízilabda történetének egyik legfontosabb elődöntőjén forrtak az indulatok, Zádor Ervin szemöldökéből még a vér is dőlt. A magyar csapatot hazatérésekor hősként ünnepelték, mint azokat, akik képesek voltak elégtételt venni a szörnyűségekért. Az ünneplő tömeget azonban csak kevesen láthatták. Az olimpia befejezése után a 83 főből álló magyar delegáció nehéz döntés elé került. Végül a sportolók fele úgy döntött, nem tér már haza Magyarországra, hanem az Egyesült Államokban telepszik le – köztük volt Zádor Ervin is.
Kép forrása: Wikipédia
1964-ben a tokiói olimpiára is jutott két nevezetes magyar disszidálás. Törő András, aki kenu kettesben 1000 méteren még bronzérmet szerzett Rómában, és Balla Gábor sportlövő azután döntött a távozás mellett, hogy Hruscsovot ebben az évben párttársai eltávolították a hatalomból, és Brezsnyev került a helyére. A sportolók úgy érezték, hogy a váltás csak még rosszabb helyzetet eredményezhet, mindketten az Egyesült Államokba távoztak az olimpiáról.
1968-ban, Mexikóban nagyon rosszul kezdődött az olimpia. A prágai tavasz miatt több ország is bojkottal fenyegetőzött, ráadásul az országban is forrtak az indulatok. Tíz nappal a játékok előtt a rendszer ellen tiltakozó diáktüntetők csaptak össze a rendőrökkel, legalább 260 diák vesztette életét, a véres erőszak híre bejárta a világot, és rányomta a bélyegét az olimpiára is, amelyen néhol több volt a rendőr, mint a sportoló, a biztonság garantálása érdekében.
Ezen az olimpián állt ki a rasszizmus ellen két amerikai sportoló, tettük a mai napig az egyik legemlékezetesebb gesztus az olimpiák történetében. A 200 méteres síkfutás arany- és bronzérmes sportolói, az amerikai Tommie Smith és John Carlos a dobogón állva emelték az égbe ökölbe szorított kezüket, így tiltakozva az Egyesült Államokban folyamatosan tapasztalható rasszizmus ellen. Elfeledett, mégis fontos hőse a gesztusnak a második helyen végzett ausztál Peter Norman, aki szolidaritását kifejezendő az Emberi Jogok Olimpiai Projektjének emblémáját viselte pólóján. Az esetből botrány lett, a NOB az egész amerikai csapatot kizárással fenyegette, végül felszólították Smitht és Carlost, hogy 48 órán belül hagyják el az olimpiai falut és az országot is. Mindketten megszenvedték az ügyet, hosszú ideig munkát sem kaptak sehol, tettükért csak a nyolcvanas években kaptak elismerést. Hozzájuk hasonlóan megbélyegzés lett Norman sorsa is.
Peter Norman, Tommie Smith és John Carlos a dobogón (forrás: Wikipédia)
Az 1972-es müncheni olimpia tán mind közül a legtragikusabb, két nemzet szembenállásának szörnyű helyszíneként vonult be az emlékezetünkbe. Szeptember 5-én a Fekete Szeptember elnevezésű palesztin terrorista csoport izraeli sportolókat ejtett túszul, elengedésükért cserébe 234, Izraelben bebörtönzött társuk, illetve a hírhedt német Baader-Meinhof csoport vezetőinek szabadon bocsátását követelték. A német hatóságok egyáltalán nem álltak a helyzet magaslatán, a katasztrófába torkolló mentési akcióban mind a 11 izraeli sportoló, 5 terrorista és egy német rendőr halt meg. A játékok egy napos gyászszünet után folytatódtak, ám az izraeli sportolók halálát megtorolva Golda Meir kormányfő utasítására október közepén Moszad-ügynökök halálosan megsebesítették a Palesztin Felszabadítási Szervezet olasz sejtjének vezetőjét, Abdel Wael Zwaitert. A terrortámadás után megtorlásul indított akciók első célzott likvidálása volt ez, amelyet még több is követett.
A müncheni olimpia egyik érdekessége még, hogy minden addiginál több, összesen 117 sportoló döntött úgy, hogy nem tér vissza szülőhazájába, hanem a disszidálást választja. Máig ez a modern kori olimpiák történetében a legmagasabb szám.
Négy évvel később viszont megint a Szovjetunió befolyása elleni tiltakozás volt az olimpia fő konfliktusa. A kanadai Montrealban az ukrán sportolók több gesztussal is kifejezték nemtetszésüket, a legemlékezetesebb ezek közül kétségkívül a szovjet zászló elégetése volt (bár ezt az olimpiai falun kívül tették).
Mégsem ez volt a legnagyobb diplomáciai botrány ezen az olimpián. A NOB hosszas töprengés után úgy döntött, hogy Új-Zéland is részt vehet a játékokon. Végül emiatt a döntés miatt összesen 30 afrikai ország mondta vissza a szereplést, méghozzá azért, mert az új-zélandi rögbicsapat korábban részt vett a dél-afrikai tornán, vagyis annak az országnak a megmérettetésén, amely épp azért nem vehetett hosszú ideig részt az olimpián, mert apartheid rendszere összeegyeztethetetlen a játékok szellemiségével.
És jött 1980, és a moszkvai olimpia. Már az is óriási vitákat váltott ki a nemzetközi sportéletben, hogy szabad-e egyáltalán a Szovjetunióban ötkarikás játékokat rendezni. Ráadásul 1979-ben, egy évvel az olimpia előtt lerohanták Afganisztánt is, így az Egyesült Államok végképp a moszkvai olimpia bojkottálására szólított fel mindenkit. Az afgán sportolók többsége például annyira rettegett attól, hogy részt vegyen a játékokon, hogy el sem jutottak odáig, elindulni ugyan elindultak, ám végül messziről elkerülték a helyszínt. Egy hónappal a játékok kezdete előtt például a kosárlabda-válogatott hét tagja döntött úgy, hogy Pakisztánba mennek, majd a birkózók is inkább ezt az utat választották, és további sportolók is követték őket – többségük az NSZK-ba vagy Amerikába disszidált.
Amúgy is meglehetősen kevesen vettek részt a játékokon, az Egyesült Államok felhívására összesen 42 ország bojkottálta a moszkvai olimpiát, így alig 81 nemzet vett részt a tornán, de 16 nemzet nem a saját zászlója alatt, hanem az olimpiai lobogót hordozva jelent meg a megnyitón.
Négy évvel később viszont épp Amerikában, Los Angelesben rendezték meg az olimpiát. A szovjetek természetesen nem vettek részt a játékokon, példájukat 14 szocialista ország – köztük hazánk is – követte. Kárpótlásul „Barátság versenyeken” vehettek részt sportolóink, a győztesek pedig egy Zsiguli gépkocsi árát kapták, később pedig az olimpikonokhoz hasonlóan életjáradékot biztosítottak nekik, ám ez sem pótolhatta csalódottságukat.
A Los Angeles-i olimpia eközben rendületlenül zajlott, és bővelkedett a feszültségekben. A legnagyobb indulatokat a 3000 méteres síkfutásban induló Zola Budd kavarta. A sportolónő ugyanis dél-afrikai színekben indult, annak ellenére, hogy az ország továbbra is tiltólistás volt elnyomó rendszere miatt. Csakhogy Budd brit állampolgárságot kért és kapott, méghozzá gyorsított eljárásban, ami az egész világot megosztotta. Végül mezítláb futott a versenyen, de még ott is botrányt okozott: amerikai riválisával, Mary Deckerrel fej-fej mellett haladtak, amikor a féltávnál egymásnak mentek. Decker elesett, és nem tudta folytatni a versenyt. Budd végül befutott, de csak hetedikként. A célnál hatalmas fehér táblák fogadták: „Fehér szemét, menj haza!”
1988 viszonylag békésen telt, a szöuli olimpián sem az amerikai, sem a szovjet vezetőség nem talált kifogásolnivalót. Annál inkább Észak-Korea, csakhogy az ő bojkottfelhívásukra kevesen (például Kuba) reagáltak. 1992-ben azonban ők is visszatértek a játékokra, a felbomlott Szovjetunió helyett a Független Államok közössége tömörített kiemelkedően erős csapatot, és még a a Dél-afrikai Köztársaság sportolói is indulhattak a versenyeken. Az olimpia úgy tűnt, hogy végre valóban egyesíti a nemzeteket.
1996-ban az atlantai olimpia mégis egy tragikus merénylettel vált hírhedtté – július 27-én az Olimpiai Parkban csőbomba robbant, megölve egy nézőt és megsebesítve 111 másikat, egy török operatőr pedig menekülés közben kapott szívinfarktust és hunyt el. A tettest, a később újabb terrorakciókat végrehajtó Eric Robert Rudolphot csak 2003-ban sikerült elkapni, a szélsőséges ideológiai hátterű férfi jelenleg többszörös életfogytiglani büntetését tölti.
Innentől kezdve ismét viszonylag békés időszak köszöntött be, a következő nagy viszály 2008-ban, épp a pekingi olimpia előtt tört ki. A Tibet függetlenségéért zajló tüntetések vérbefojtása komoly diplomáciai feszültséget eredményezett, és folyamatosak voltak a tüntetések is, világszerte. Április 7-én pedig Párizsban addig soha nem látott skandalum történt, a kínai olimpia ellen és Tibet szabadságáért tüntetők eloltották az olimpiai lángot. A NOB egyáltalán nem támogatta a bojkottot, és többször is kijelentették, hogy sport és politika összekapcsolása épp egy ilyen eseményen nem szerencsés. Ezzel szemben több európai vezető bejelentette, hogy nem vesz részt az olimpia megnyitó ünnepségén (köztük volt Angela Merkel is). Nagy nyomás helyeződött az olimpia szponzoraira is, akiket szintén bojkottra szólítottak fel a tüntetők – többségük végül nem vett tudomást erről a felhívásról. A pekingi olimpia így nagyszerű eseményként vonult be a játékok történetébe, annak ellenére, hogy több emberi jogi szervezet is valóságos bűnnek nevezte azt, ami Kínában folyik.
Hasonló konfliktusra azóta nem volt példa, ám az olimpiák továbbra is bővelkednek kisebb-nagyobb konfliktusokban, úgy tűnik, a nemzetek közti, legalább időszakos béke ábrándja nem tud megvalósulni. Az olyan apróbb villongások is jól bizonyítják ezt, mint például a 2012-es londoni olimpia előtti eset. Argentínában több párt is támogatta a kezdeményezést, hogy olyan zászlóval küldjék csapatukat a játékokra, amelyen az olvasható: „Falkland Argentínáé”. Épp abban az évben, amikor Nagy-Britannia a falklandi háború 30. évfordulóját ünnepelte… A britek természetesen azonnal elítélték a kezdeményezést, de talán jól mutatja az eset, hogy néha pont az olimpia az az esemény, ahol egyes országok (vélt vagy valós) sérelmeiket igyekeznek megtorolni. És ha már London szóba került: az olimpia előtt felmerült az ötlet, hogy Nagy-Britannia tagországai közösen alkossanak futballcsapatot, az egység erősítése érdekében, a több évszázados versengés és ellenségeskedés lezárásaként. A kezdeményezés épp olyan gyorsan halt el, ahogy jött: az észak-írek, a walesiek és a skótok, de még az angolok többsége is berzenkedett a brit futball-válogatott hallatán. Ráadásul, még mindig a 2012-es londoni olimpia kapcsán érdemes kiemelni, hogy néha épp maga az olimpia ad okot a diplomáciai feszültségre. Semmiségnek, egy véletlen felelőtlenségnek tűnt a női labdarúgócsapatok nyitómeccsén elkövetett hiba. Kolumbia játszott Észak-Koreával, csakhogy a közvetítéseken utóbbi csapat a dél-koreai zászló alatt jelent meg a közvetítésen, mert a szervezők valahogy összekeverték a lobogókat. A két ország közti feszült viszonynak nyilvánvalóan nem segített az eset, ráadásul akkora botrány tört ki, hogy a csapat levonult a pályáról, és csak egy óra múlva volt hajlandó elkezdeni a meccset.
Ilyen esetek pedig idén, Rióban is szép számmal akadnak, bár az olimpiák történetében először a menekült sportolók saját csapatban indulhattak a játékokon, egy nemzeteken átívelő eszmét képviselve.
Csakhogy a nemzetek közti konfliktusokra most sem kifejezetten válasz ez az olimpiai eszme. Most először Koszovó is részt vesz a játékokon, önálló országként. A szerbek erre reagálva minibojkottot hirdettek: utasításba adták, hogy szerb sportoló nem állhat egy dobogóra koszovóival. Ezt a konfliktust egyelőre sikerült kiküszöbölni, leginkább azzal, hogy miközben Koszovó rögtön az első olimpiáján aranyéremnek örülhet a cselgáncsozó Majlinda Kelmendinek köszönhetően, a szerb vetélytársának az elődöntőbe sem sikerült bekerülnie.
Idén főként Izraelt érik hasonló atrocitások. A libanoni küldöttség egyik vezetője például nem engedte felszállni a buszra az izraeli csapat néhány tagját. Néhány nap múlva pedig egy szaúdi dzsúdós, Joud Fahmy nem állt ki amúgy könnyen verhető mauritiusi ellenfele ellen, és bár nem adott magyarázatot a döntésére (állítólag megsérült), mégis sejthető, hogy azért lépett vissza, mert a következő körben izraeli sportolóval kellett volna megmérkőznie.
És a legutóbbi eset, aminek valóban komoly következménye lehet: az egyiptomi dzsúdós, Iszlam el-Sehabi eredetileg is szélsőséges, Izrael-ellenes nézeteiről ismert. Mégis úgy hozta az élet, hogy az olimpián az izraeli Or Sasson ellen kellett tatamira lépnie. Már a meccs előtt többen megfenyegették közösségi oldalán, hogy ne vegyen részt a meccsen, s ha mégis megteszi, akár még egyiptomi állampolgárságát is elveszítheti. Az egyik fenyegető azt írta: „Ha veszítesz, szégyent hozol az egész nemzetre, belegondoltál, mi lesz, ha kikapsz? Ha nyersz, akkor sem kapsz ezzel semmit, hogy tudsz együttműködni egy gyilkos nemzettel?” Az egyiptomi végül kiállt ellenfele ellen, és ki is kapott. Csakhogy végül nem fogott kezet legyőzőjéve, hanem a fejét rázva elfordult. Az esetnek akár komoly következményei is lehetnek. Mert bár a dzsúdóban nem kötelező a kézfogás, a gesztus nagyon is példaértékű, a NOB már jelezte, hogy foglalkozni fognak az üggyel. El-Sehabinak azonban ezen túl is főhet a feje, mert hazájában valószínűleg nem fogják tárt karokkal fogadni.
De hogy mégse legyen ennyire negatív kicsengésű ez a cikk, az idei olimpia egyik legmeghatóbb pillanatát is érdemes felidézni. Két tornászlánynak sikerült ugyanis az, ami politikailag még jó ideig elképzelhetetlen: egyesíteni Észak- és Dél-Koreát. Hong Un Dzsong és Li Un Dzsu mosolygós szelfit készítettek magukról, ezzel hirdetve azt a sokszor sérülő, de mindig reménykeltő olimpiai eszmét, amely szerint a sport békét hozhat a nemzetek között.
Kenyér? Játék! című sorozatunkban az újkori olimpiák kiemelkedő teljesítményeire és árnyoldalaira egyaránt igyekszünk felhívni a figyelmet. Megmutatjuk, hogy a dísztribünökön túl hogyan befolyásolta egyes nemzetek mindennapjait a rövid időtartamú, de annál nagyobb horderejű játéksorozat. Hogyan változtatta meg egy-egy ország gazdaságát, hogyan rombolta a környezetet, milyen társadalmi és politikai vonzatai voltak/vannak az ötkarikás játékoknak.
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 264 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
