Az utóbbi időben egyre gyakoribbá válik a baloldal migrációval kapcsolatos szótlanságának és tétlenségének kritikája. Ahogy arra Magyar Nemzet hasábjain a napokban Böcskei Balázs politikai elemző rámutatott, a baloldalnak pusztán elvont, morális válaszai vannak (bár itthon az Együttnek és az LMP-nek is volt konkrét intézkedésterve, amely ugyan senkit nem érdekelt), amelyek semmit nem mondanak arról a konkrét helyzetről, amellyel európaiak milliói szembesülnek: nevesül a muszlim bevándorlásról és az emiatt felmerülő politikai, társadalmi kérdésekről. Böcskei szerint az utóbbi időszakban tapasztalható erőszakos bűncselekményekről (nők elleni erőszak, terrorizmus) az európai liberálisok és baloldaliak csak annyit tudnak mondani, hogy „a nem radikális iszlamisták is erőszakolnak nőket (igen, sajnos), nyitnak tüzet ártatlanokra (igen), beazonosíthatatlan lénynek öltöző kistelepülési polgármester is vegzál melegeket”. De a baloldal nem mond sokat a konkrét körülményekről, amelyekben ezek a tragédiák történnek, nem mond sokat az iszlamizmusról, vagy épp a muszlim bevándorlás okozta társadalmi és kulturális szorongásokról.
Kár lenne tagadni, hogy ez az értékelés nagyrészt megállja a helyét. Ez nem jelenti azt, hogy fel kéne adnunk azokat a morális alapvetéseket, amelyek a baloldal sajátjai, nem jelenti azt, hogy felül kéne vizsgálni a meggyőződésünket, miszerint a különböző kultúrájú emberek képesek egy politikai közösséget alkotni, és fel kéne adnunk az elesettek, menekülők iránti felelősségvállalást vagy az igazságosság és szolidaritás eszméibe vetett hitünket. De a politikai morális kérdések nem lóghatnak pusztán a levegőben, akkor érnek valamit, ha azok a konkrét helyzetekből születnek meg, a konkrét helyzetekre adnak választ. Egy politikai ideológiának teljesen fölösleges köldöknéző módon moralizálgatnia, amíg minden egyes morális állításának nincs konkrét gyakorlati párja a társadalomban. Ha pedig ezt szeretnénk elérni, akkor bizony megtörtént esetekről, létező folyamatokról kell beszélnünk, és mindezekről valós gondokkal küzdő emberekkel kell beszélnünk.
A kritikai baloldal volt a modern történelem során az, ami pontosan ezt tette. A felszín helyett mindig mélyebbre próbált nézni, hogy feltárja azokat a szerkezeteket, amelyek az emberek életét befolyásolják. A demokratikus baloldal pedig ennek a tudásnak a tapasztalati bővítését és megosztását is megvalósította a közösségek építése révén, amelyek a tudatos politikai cselekvés alanyaivá tudtak válni. Ezért picit fura azzal a váddal szembesülni, hogy az iszlamizmus vagy épp a kortárs bevándorlás kérdésében nem ezt teszi a baloldal.
Hiszen ismerjük például azt, hogyan fordítja szembe egymással a tőkés rend a különböző munkáscsoportokat – évszázados gyakorlat ez, amely napjainkban „színesbőrút” és „őshonost” fordít egymással szembe, miközben a „színesbőrű” bevándorlása maga hosszú ideig épp az „őshonos” munkabérének a lefelé nyomását szolgálta. Tudjuk azt is, a dzsihád ideológiája milyen európai gazdasági kirekesztettségeket használ fel a merénylők toborzásához, ahogyan azt is, hogy a különböző erőszakárnyalatok hogyan épülnek egymásra egy társadalmon belül, hogy végső soron szörnyű tragédiákba torkolljanak. A sor tetszés szerint folytatható.
Böcskei és sok más kritikus szerint mindez nem elég, a baloldalnak mondani kell valamit a kultúráról, nevesül az iszlámról és az iszlamizmusról. És itt érkezik a pont, ahol elkezdhetünk egyet nem érteni. A baloldal számára a kultúra sosem lehet független magyarázótényező, hiszen a kultúra termelési struktúrákba ágyazott, társadalmi hierarchiák által létrehozott és működtetett valami. Soha nem simán egy tükörképszerű leképeződése ezeknek a termelési és társadalmi struktúráknak, hiszen a kultúra egyszerre sokszínű, több rétegű, gyakran egymásnak ellentmondó. Egyazon gazdasági szerkezet képes rengeteg, sokszor egymással nem kompatibilis kulturális mintát kitermelni. Valóban léteznek kultúraspecifikus erőszakformák, a női nemi szerv megcsonkítása vagy a becsületgyilkosság nem jellemző nálunkfelé. Pedig utóbbi nem teljesen ismeretlen még a mai fiataloknak sem, de ez a „kulturális viselkedésmód” kikopott valahogy. A kutya pedig itt van elásva. A kultúrák folyamatosan VÁLTOZNAK, és ennek kultúrán kívüli oka van, amit meg kell magyaráznunk – és az okokat általában a termelési és társadalmi rendszerekben találjuk. Ugyanúgy, ahogy a kulturális minták változását, úgy azok változatlan újratermelődését is meg kell magyaráznunk – hiszen az újratermelés legalább ugyanakkora erőfeszítést igényel, mint a változtatás. Az, hogy egy kultúra olyan, amilyen, minden pillanatban magyarázatra szorul.
Nem intézhetjük tehát annyival el a dolgot, hogy elkezdünk mindent a kultúrák nyakába varrni. Ez a jobboldal terepe, és ha a baloldal elkezd a kultúrával magyarázni, akkor jobboldallá válik. Ez nem jelenti azt, hogy a Böcskei által elkerülendőnek nevezett hibába essünk, és teljesen átengedjük a kultúrát a jobboldalnak. De azt sem jelenti, hogy a kultúrával foglalkozás közben minden fogalom meghatározását átvesszük a jobboldaltól. Ha szívszorító arcképet akarunk látni egy emberről, aki ezt tette, akkor guglizzunk rá a francia elnök, François Hollande nevére.
Kultúra: normák, szokások, világértelmezések, jóról és rosszról alkotott elképzelések összessége, amelyeket az egyén egy közösségen belüli élet során sajátít el, és amelyek segítik a társas viselkedésben való eligazodást.
Termelési struktúrák: azok a rendszerek és viszonyok, amelyek az anyagi javak termelése során az emberek között kialakulnak. Ezek a struktúrák aszerint változnak, hogy egy-egy társadalmon belül ki birtokolja a termelőeszközöket, milyen a helyzete és egymáshoz való viszonya a különböző csoportoknak, akik a termelésben részt vesznek, illetve milyen elvek szerint történik a megtermelt javak elosztása.
Neoliberalizmus: az 1970-es évek óta dominánssá váló gazdasági irányzat, amely retorika szintjén a piac mindenhatóságát hirdeti és visszaszorítaná az állami és közösségi beavatkozást a gazdaságba. A neoliberalizmus társadalomképe szerint a gazdagok által megtermelt vagyon „lecsorog” a gazdasági ranglétra alsóbb szintjeire is, ezért nincs szükség magas adózásra, amely akadályozná ezt a folyamatot. A gyakorlatban a neoliberalizmus erősen támadja a jóléti rendszereket; a termelés során megtermelt profit privatizációját, illetve az elszenvedett kockázatok közösségre hárítását valósítja meg. Az államszocialista rendszerek bukása után a neoliberalizmus lett Kelet-Európa uralkodó gazdasági irányzata is. Bővebben itt.
De akkor mit kell tennie a baloldalnak, hogy beszéljen is kultúráról és ne is? Hogyan tud úgy beszélni az emberek gyakran kulturális keretben értelmezett hétköznapi tapasztalatairól, konfliktusairól és szorongásairól, hogy ne az emberek „tévképzeteit” oszlassa leereszkedő módon, de ne is dőljön be öntudattalanul a jobboldal kultúrafogalmának?
A válasz szerintem a társadalomnak mint szolidaritásközösségnek, mint a kormányzás tárgyának és a politikai cselekvés alanyának újrafelfedezésében rejlik.
De miért is kell újra felfedezni a társadalmat? Meglátásom szerint, jelen bajaink két, időben egyszerre történő párhuzamos folyamatra vezethetők vissza, melyek mivel időben valamennyire egybeestek Nyugat-Európában, ezért az egyik beárnyékolta a másikat, és így a megoldási lehetőségek keresését is elterelte rossz irányba. A két folyamat a neoliberális kormányzás és a migráció erősödése.
A jóléti államokban tapasztalható kormányzásforma alapfeltevése az volt, hogy létezik egy egységes társadalom, amely közösen termeli a javakat, és amely közösen vállalja a kockázatokat. A társadalom minden egyes tagja egymásra van utalva, az egyik tag bajba kerülése visszavezethető valamilyen társadalmi problémára, és a többi tagnak is rossz hosszú távon, ezért a problémákat is közösen kell megoldani, illetve az egyének nehézségein is ennek a szolidaritásközösségnek kell segítenie. A ma létező neoliberális kormányzás – Nikolas Rose szerint – nem ismeri a társadalmat, alapjáraton egyéneket kormányoz, akiknek maguknak kell törődniük saját bajaikkal, a kötőszövetet pedig nem a társadalom egésze adja, hanem identitásközösségek, az egyének bizonyos „tulajdonságaiból” fakadó elköteleződések. Az identitáspolitika kora ez, ahol a kormányzás az egyének különböző identitásainak felületén történik. Etnikai és szexuális kisebbségek, életmódközösségek, és a lokalitás, a szűken értelmezett lakóhely vette át a társadalom helyét.
Ez érthető módon rombolta a társadalom szövetét, amelyhez a neoliberális kormányzás még olyan extrákat is hozzáadott, mint a szegények, vagy a magukról gondot viselni nem képesek demonizálása – a „piócáké”, az „élősködőké”, akik csak szipolyoznák a keményen dolgozók megtermelt javait (ahogy azt Owen Jones brit publicista kiválóan leírja egyik brit munkásosztály demonizálásáról szóló könyvében). A kormányzás már nem a társadalom tagjaiként tekint az emberekre, hanem mint „muszlimokra”, „LMBTQ emberekre”, vagy épp egy adott környék lakóira, akik saját identitásuk köré felépített önérdekérvényesítő erejükhöz mérten jutnak hozzá dolgokhoz. A verseny világa ez, ahol minden csoportnak fel kell mutatnia, hogy ő miért is érdemes arra, hogy részesüljön a javakból. A folyamatos versengő érdekérvényesítés követelményének pedig nyilván a legegyszerűbb módja, ha büszkeséget faragunk abból, akik vagyunk, ha felmutatjuk a velünk született értéket – vagyis identitáspolitizálunk.
Ez a fajta kormányzási és politikai cselekvési mód persze a fehér munkásosztályt sújtotta erősen, hiszen tagjai veszítettek a legtöbbet a társadalom „eltűnésével” és nekik volt a legkevesebb identitáspolitikailag értékesíthető tőkéjük. De hiba lenne azt hinni, hogy csak őket. Csak ezekre a folyamatokra erősített rá a migráció, amely még problematikusabbá tette a közösség határait. Ki hová tartozik és mire jogosult? – ez az a kérdés, amely a neoliberális kormányzásból fakad, és amelyet a migráció csak még jobban megerősített. Cserébe a migráció okozta szociális gondokra a neoliberalizmus erősített rá, hiszen a szociális intézményrendszerek visszahúzódása lehetetlenné tette az újonnan érkezettek és leszármazottaik gazdasági-társadalmi integrációját. Így jöttek létre azok a „párhuzamos társadalmak”, amelyek létezését a magyar jobboldal a „no-go zónák” kulturális eszköztárával karikírozza.
E cikk kereteit szétfeszítené, ha most minden egyes kortárs nyavalyánkat pontról pontra levezetnénk ebből a jelenségösszesből – a nyugati külvárosokból „kitermelt” iszlamista terroristáktól kezdve a fehér közép- és munkásosztály bizonyos részeinek szélsőjobb felé tolódásáig.
Maradjunk annyiban, hogy mindezekre a kérdésekre a baloldali választ a társadalom újrafelfedezése adhatja. Ez ugyanis nemcsak az újraelosztás, a társadalmi igazságosság kérdéseit oldaná meg (a jóléti állam mintájára), de a hovatartozás, az identitás, a kulturális különbség teljesen újszerű problémáit is nagy valószínűséggel orvosolhatná. A közösen megtermelt javakból való igazságos részesülés elve ugyanis arra késztetné az országokat, hogy tisztázzák, kik is tartoznak a társadalomhoz mint szolidaritásközösséghez (ez ugyanis a jobboldal által oly ügyesen használt kérdés: ki is az a „mi”?), ám nem köti a tartozás kérdését sem etnikai, sem kulturális tulajdonságokhoz. A jólétet közösen termelő, a kockázatokat közösen megosztó társadalomban a kulturális különbséget a közös szolidaritás és a közös törvények hidalják át, amelyek nemcsak a formális politikai jogokat védik (vagyis büntetik az erőszakot, a nők, a kisebbségek elnyomását), hanem a szociális jogokat is garantálják (vagyis elejét veszik az olyan közegek kialakulásának, ahol az erőszak és az elnyomás a norma). Az egyének önértékelése és büszkesége pedig ehhez a szolidaritásközösséghez való tartozásból származna.
Mindez persze szörnyen egyszerűen hangzik. De ha újra előttünk lebeg a társadalom képe, amelyben újra elképzelhető a közjó és a közösségi javak, amelyben újra „értékessé” válik az őshonos és bevándorló dolgozó egyaránt, akkor már csak a közösségépítés munkáját kell elvégezni.
A migráció kapcsán a baloldalt érő kritikák nagy része, így Böcskei Balázsé is röviden arra vonatkozik, hogy mit tud mondani a baloldal a kiélezett kulturális identitások Európájában, ahol a kulturális identitás élet és halál keretévé vált. Be lehet állni az uralkodó trendekbe, és elkezdeni úgy beszélni a „másságról”, mint valami megváltoztathatatlan összeférhetetlenségről, és ebben az esetben a megoldást csakis a „másság” kizárása hozhatja. Ez a civilizációk összecsapásának jobboldali ideológiája. Vagy el lehet kezdeni gyökeresen átrajzolni ezt a felosztást, kezünkbe venni annak meghatározását, hogy ki is az a „mi”. És ez a mi csakis a társadalom egésze lehet, a maga „fehéreivel” és „feketéivel” együtt. Köztes utat én most nem látok.
Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 264 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
