„Már látja a fényt a magyar gazdaság” – jelent meg a minap egy cikk az interneten, amelyben a magyar gazdaság teljesítményének folyamatos javulását jósolják. Bonthatjuk a pezsgőt?

Legközelebb a választások után kell aggódniuk? (Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd)

Ó, nem igazán lenne ildomos. Az említett cikk az ING konjunktúramutatójára hivatkozik, amiből az derül ki, hogy a kedvező változás mögött elsősorban az ipari termelés magára találása húzódik, az első negyedéves hullámvölgy után így a második negyedévre fellendülés várható. Az elemzés egyébként június közepén jelent meg. És igen, nagyjából ekkorra zavarodtunk össze végleg a magyar gazdaság helyzetét illetően.

Alig egy nappal korábban jelentette be ugyanis a Költségvetési Felelősségi Intézet (KFIB), hogy a gazdasági növekedés nem hogy a következő negyedévben nem lendül nagyot, de végletesen le is lassulna a következő két évben – még jó, hogy a kormány elengedte az államháztartási hiányt.

A jelentésből nyilvánvalóvá vált, hogy bár ha tartjuk magunkat az idei költségvetéshez, illetve ezen az úton haladunk tovább, az évtized végére elérhető közelségbe került volna (el akkor sem érnénk!) az egyensúlyi költségvetést, cserébe viszont a gazdaság csak nagyon, de nagyon szerény, 2 százalékot sem elérő ütemben növekedett volna. Mivel ez nem jó irány, a kormány rohamtempóban fogadta el a 2016-os költségvetés módosítását, egy új adócsomagot, és minden tiltakozás ellenére átverték a 2017-es költségvetést is.

Akkor most örülünk, ugye?

Nem, egyáltalán nem. A módosításoknak köszönhetően ugyanis nem nyertünk sokat, az igazán fájdalmas etap viszont már nem ebben a kormányciklusban ér el bennünket. Az idei költségvetés módosítása csak tűzoltásra elég, az adótörvények elfogadása érdemben nem változtat a makrogazdasági pályán, legfeljebb a szinten tartásra elég. A 2017-es költségvetés már ütősebb lesz: eltünteti ugyan a gazdasági visszaesést, cserébe viszont úgy elszáll az államháztartási hiány, hogy nem győzünk majd korrigálni. Míg idén a GDP 2,8 százaléka lesz a hiány, jövőre már akár 3,7 is lehet, és 2020-ig ezen a nyomvonalon haladva nem csökken 3 százalék alá.

Csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű: a maastrichti szabályok értelmében az államháztartási hiány nem emelkedhet 3 százalék fölé. Ám a jövő évi deficitszámokat az Eurostat csak 2018 márciusában fogja publikálni, így viszont az uniós pénzügyminiszterek tanácsa legkorábban 2018 májusában szólíthatja fel a magyar kormányt a korrekcióra.

Ügyes, ugye? Most egy kicsit fellélegezhetünk, miközben a helyzet suttyomban tovább romlik. De csak 2018 májusában lesz majd legközelebb arra szükség, hogy drasztikus megszorításokkal rendezze a helyzetet a kormány. A 2018-as választások után úgyis lesz idő korrekcióra, magyarázkodásra, megszorításra. Esetleg meg lehet próbálni Soros Györgyre kenni majd az egészet.

Nagyon fog fájni?

Ne legyenek kétségeink, a magyar gazdaság egyelőre még mindig a sokat kárhoztatott, de szívesen kihasznált Európai Unió lélegeztetőgépére van kötve. Ráadásul bármennyire is üzenünk épp Brüsszelnek, hogy ők is megértsék, közben a tervek szerint jövőre a Nemzetgazdasági Minisztérium 1200 milliárd forintos uniós támogatás-lehívással számol – ami duplája annak amit 2015-ben kaptunk. Létfontosságú ez a pénz a gazdasági növekedés gyorsításához, csakhogy az ára is nagy lesz: a magyar gazdaság a 2016-os 2,4 százalék után jövőre csak 2,3 százalékkal bővülhet, ami jóval kevesebb, mint a 2015-ös 2,9 százalékos növekedési ütem. Ráadásul míg a kormány úgy számol, hogy ez az egyszeri megtolás tartós növekedési pályára állítja a gazdaságot, a KFIB szerint 2017 után újra lassulni fog a növekedés.

Természetesen ezek a folyamatok is legfeljebb 2018-ban válnak majd láthatóvá/érezhetővé, így egyelőre papíron legalábbis nincs miért aggódnunk.

Vagy mégis: amikor kiderült, hogy az első negyed évben romlottak a mutatók, Orbán Viktor kijelentette: „középtávon meg kell duplázni a GDP-t”, és el kell érni a teljes foglalkoztatottságot. A miniszterelnök talányos szavai mögött azért meghúzódott a jóslat: javítani kell a GDP-n, de nem biztos, hogy sikerül. A középtáv szintén érdekes megfogalmazás. Magyarország 2020-ig hívhat le a most folyó hétéves uniós ciklusban pénzt, és jóformán teljesen ki is vagyunk szolgáltatva Brüsszelnek: a teljes GDP 6-7 százalékát teszi ki az uniós pénz, míg más támogatott országokban ez 2,5 százalék körüli. Mindeközben azonban a fentebb sorolt okokból sejthető, hogy a továbbiakban inkább stagnálás, ha nem éppen visszaesés várható. Vagy súlyos, nagyon fájdalmas megszorítások. És hogy mi várható Brüsszelből 2020 után? Ezt egyelőre nem lehet tudni, ám vélhetőleg nem fogják elzárni a pénzcsapot (vagy legalábbis reménykedjünk benne).

De akkor mi most a helyzet?

A helyzet jelenleg sem bizalomgerjesztő. A növekedéshez szükséges feltételek közül érdemes kiemelni a termelékenységet: ez a statisztikák szerint 2008 óta nem nőtt, vagyis nyolc éve nem sikerült fellendíteni a gazdaság egyik legfontosabb mutatóját. További hatalmas probléma, hogy miközben a miniszterelnök még mindig teljes foglalkoztatottságról álmodik, a számok ebben is cáfolják szavait. Ha leszámítjuk a közmunkások számának robbanásszerű növekedését (és bár sajnálatos, de a gazdasági növekedésben az ő szerepük elhanyagolható), a 2008-as összeomlás előtti legmagasabb foglalkoztatotti létszámhoz képest nyolc év alatt mindössze 80 ezer fővel nőtt a foglalkoztatottak száma, ami tragikusan alacsonynak számít. De azért egy szót mégis érdemes a közfoglalkoztatásról is ejteni: a 2017-es költségvetéshez fűzött megjegyzésekből kiderül, hogy immár ez a foglalkoztatási forma is elérte a felső határt, több közmunkással már a kormány sem tud számolni.

És hogy akkor jól lássuk, hol is állunk jelenleg: a Világgazdasági Fórum versenyképességi rangsorában Magyarország 144 ország között 2001-ben még a 29. helyen állt, 2006-ban a 38. helyre csúszott vissza, idén pedig már a 63. helyen áll.

Ahogy mondják: innen szép nyerni.