A politikai baloldal 2010 utáni dezintegrációja és népszerűségvesztése kapcsán joggal merült fel a kérdés és a lehetőség, hogy a civil kezdeményezések segítségével lehet-e újra hiteles, alulról építkező politikát folytatni. A sorban második választási vereség, továbbá a netadós tüntetések után különösen úgy tűnt, hogy a baloldali-liberális pártok teljesen elvesztették kezdeményezőképességüket. Nyilvánvaló volt ugyanakkor az is, hogy a gyakran egymással is rivalizáló tiltakozó csoportok közül egyik sem alkalmas akkori formájában arra, hogy a kormány intézményesített alternatívája legyen. Bizonyos ügyekben azóta is létrejönnek alkalmi koalíciók a pártok és politizáló civilek között, mint pl. a Kishantos-ügy vagy a Liget- projekt kapcsán.
A szervezői magokra jellemző erős pártpolitikaellenesség és elitcsapat-jelleg, továbbá az intézményesített politikai szereplők és nyilvánosság iránti általános bizalomhiány miatt azonban a politizáló civil csoportok közül sokan ódzkodnak a többség megszervezésére is törekvő, állampolgárok millióit reprezentáló, választott pártok közelségétől. Valószínűsíthető, hogy a baloldali aktivisták önképétől is idegen a pártokban zajló hatalomtechnikai cselekvés. Ez azonban nem csupán politikai ízlésbeli kérdés, hiszen fontos következményei vannak az ellenzéki politizálásra és az Orbán-rezsim fennállására nézve is.
A baloldali-liberális aktivista hálózatok jellegükből adódóan nem a pártokra jellemző politikai cselekvési mintákat kívánják követni. Széles az eszközrepertoárjuk, legutóbb például a tavaszi pedagógus sztrájk kapcsán zajlott a leginkább politológusokat, jogászokat és aktivistákat megmozgató vita arról, hogy a tanárok munkabeszüntetése polgári engedetlenség volt vagy sem. Utóbbi hagyományról éppen a napokban jelent meg kötet (Misetics Bálint [szerk.]: Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás. Napvilág, Budapest, 2016.), mely egyúttal azt is mutathatja, hogy a baloldali-liberális Budapest-centrikus aktivista hálózatokban az „illiberális” állammal és/vagy kormányzattal szemben a kis csoportokban, szervezetten és fókuszáltan megvalósítandó polgári engedetlenség, valamint a több embert mozgósítani is képes közvetlen akciók katalizáló erejében és hatékonyságában bíznak.
Ez természetesen nem egyedülálló jelenség, a liberális demokráciában a tömegtüntetések a demokratikus, míg a polgári engedetlenség a liberális elemnek feleltethető meg. A tömegtüntetésen ugyanis az ügy támogatottságáról, míg a polgári engedetlenség során annak normatív erejéről ad tudomást a cselekvő. Egy tüntetésen a sok megjelenő az ügy támogatottságáról ad számot, ennyiben tehát a demokrácia logikáját követi. A polgári engedetlenség során ugyanakkor valamilyen elsődleges rendű jog, úgymint az önrendelkezés, a szabadság, az emberi méltóság nevében lép fel a normasértő.
Az eddigi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy ezek a baloldali-liberális aktivista hálózatok önmagukban nem képesek a valóban nagyszabású mozgósításra. Bizonyítja ezt, hogy nem tudták kihasználni a 2014-es választási vereség után, a kormányváltó baloldali összefogás sikertelensége nyomán kialakult tüntetési felhajtóerőt, és a más országokra is jellemző választás utáni mozgósításnak sem a 2014. október 23-ra szervezett „Tedd magad szabaddá” civil tüntetése, hanem a spontán netadós hullám adott teret. Utóbbihoz képest egy-egy polgári engedetlenségi akciót kevesebb résztvevővel is meg lehet szervezni, és ezek az esetek jelentős részében médiaképesek, ugyanakkor kisebb is az esély, hogy visszavonulásra késztetik a tömeg erejében hívő politikai döntéshozókat.
Az elmúlt évek baloldali-liberális aktivizmus története tehát nem csak a tiltakozási eszközök innovációjának időszaka, hanem – sajnos – a többség sikertelen megszervezésének éveié is. Azontúl, hogy a különböző aktivizmusok elevenek, akcióképesek és gyors reagálásúak, végeredményben akkor értek el sikert, jelentősebb elérést és elismerést, ha egy olyan széles tömegeket érintő ügy mentén szerveződtek, amelyhez az antiorbánista sokaság érintettsége okán csatlakozni tudott (lásd netadós demók vagy a Tanítanék Mozgalom által generált sztrájk).
Az aktivitások jelentős részében ugyanis az a közös (kezdve az Alkotmánybíróság „reformja” elleni tiltakozástól, az Origo-tüntetéseken át a Liget-akciókig), hogy nem eredményeztek többséget, bár nyilván a politikai aktivitások (pontosabban passzivitások) magyarországi ismérvei sem könnyítik meg a „szavatossági idő” kitolását. Számos esetben ugyanakkor az a jelenség áll fenn, hogy a politikailag aktív, rezsimet dönteni akaró többség nem érzi magáénak a civilek tematikáját, nyelvét, aktivizmus módjait, kódjaikat, normáit, stb. Bár nem bíznak az ellenzéki pártokban, de számos politikai szocializációs és politikai tudásra vonatkozó ismérve miatt mégis a pártoktól várják a változás elhozását. Legalábbis elsősorban tőlük.
Természetesen a civil aktivitásoknak nem közvetlen céljuk a többség konstruálása – Bernsteint parafrazálva, az ügy minden, de a többség se mindegy –, ugyanakkor a többség megszervezésének hiányával járó polgári engedetlenség az egyik „legalkalmasabb” Orbán-konzerváló aktivitásnak is mutatkozhat. Mindezt a putyini Oroszország példáján szeretnénk illusztrálni (részletesebb itt). Ivan Krastev egy 2011-ben megjelent írásában mutatja be, hogy miben is áll a putyini rezsim (és így az autoriter államok) paradoxona. Krastev szerint a „felhasználó barát” rezsimek nem represszióval „konszolidálják” magukat, hanem a szabadság bizonyos fokának biztosításával. Szerinte a putyini Oroszország jegyében szerveződő államnak nincsen ideológiája, a Putyin által felmutatott közérdek fogalma mentes minden ideológiai meghatározottságtól. Szemben a Szovjetunió gyakorlatával nem próbál meg ideológiát exportálni, továbbá lehetőséget is biztosít az ország elhagyására.
Az ellenállás mentén politikailag mobilizálható középosztály él is ezzel a lehetőséggel, mely akárcsak a virtuális világ felé fordulás, a tiltakozás helyett a kivonulás „intézménye”. Ahogyan Krastev is utal rá, elhagyni az országot, mert az nem demokratikus, jelentősen más következményekkel jár annak jövőjére nézvést, mint szavazni és kollektív cselekvésekben részt venni annak érdekében, hogy demokratikussá váljék. A paradoxon abban áll, hogy amíg a Szovjetunió bezártsága okán erősítette hatalmát, addig a putyini Oroszország az „exit” lehetőségével képes konzerválni magát.
A baloldali-liberális mozgalmárok innovációs hozadéka tehát nem lehet a sokaságról lemondó polgári engedetlenség mint legfőbb politikai cselekvés. Az identitáspolitikai igényeket és az élményfelhalmozást kielégítő aktivizmus minden más aktivitás kárára történő erősítésének egyik járulékos következménye ugyanis az „exit” egy új módjának intézményesítése lenne. Ha lassacskán már politikai axióma lesz, hogy a hatékony érdekérvényesítés felől nézve „erővel szemben erő” lehet hatékony, úgy a többség (sokaság) problémái mentén szervezett tömegmozgalmak és események szervezéséről való kényszerű lemondás az Orbán-rezsim „felhasználóbarát” jellegét erősítheti. A tüntetések szervezésén innen, a hagyományos politikai cselekvés is fel tud mutatni sokaságot választói támogatás formájában – sőt tartósan leginkább csak az tud. Ennek megszerzése nem lehetetlen, ahogyan azt egy politikai generációval fiatalabb aktivisták is megmutatták, amikor megalapították az LMP-t. Az egyénileg motivált, a morális kiállásra lehetőséget adó kényszerű kivonulás az aktivista miliőkbe és az élményorientált digitális aktivitásokba az Orbán-rezsim számára kevéssé kockázatos tevékenységek közé tartozik a valós erőforrások birtoklása és koncentrációja közepette.
Böcskei Balázs politikai elemző
Mikecz Dániel mozgalomkutató, Republikon Intézet
Támogass havi 1000 forinttal:
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 254 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
