Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ha Kósa Lajos az egyetlen, aki foglalkozik a tanártüntetésekkel, akkor nagyon nagy a baj

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

Jó, tudom én, hogy EB van, meg fociláz, és hogy ennek a kormánynak bizonyos tagjai csapot-papot hátrahagyva igyekeztek Franciaországba, hogy mulassanak. Orbán Viktort jelenleg Semjén Zsolt helyettesíti (ami már önmagában elég ijesztő gondolat), Balog Zoltán a lelátón feszeng, amikor Csányi Sándor nem akar vele kezet fogni (ez legalább kicsit vicces), és még Lázár János is csak azért nem odakint nézi a meccseket, mert bevallása szerint jobban szereti, ha a gyerekei kommentálják azokat.

img_1595.JPG

Fotó: a június 11-i tüntetés „minimális számú” résztvevője

Na de mégis: mi folyik itt?

Kevesebb mint egy hete, múlt szombaton országszerte több helyen, de legláthatóbban a fővárosban utcára vonultak az emberek, esőben áztak rommá, hogy elégedetlenségüknek újfent, sokadszorra is hangot adjanak. A budapesti tüntetésen megszólíttattak ám a kormány tagjai, azok is, akik most odakint, Franciaországban szórakoznak. Egyest kaptak, megbuktak, mert olyan rossz oktatáspolitikát erőszakoltak rá a társadalomra, amely ellen már csak ilyen módszerekkel lehet fellépni.

És ami a legszebb az egészben: abban az időben, amikor a tüntetéseket tartották, Albánia csapott össze Svájccal. Komolyan, nem volt a kormányban senki, aki eme történelmi meccs közben észrevette volna, hogy itt valami történik?

Ja, de. Kósa Lajos. Hurrá.

A Fidesz frakcióvezetője volt az egyetlen, aki egyáltalán szóra méltatta a tüntetéseket. Nyilván nincs ebben sem köszönet, de már önmagában az a gőg, az az arcpirító pökhendiség, amellyel minden más, választott vezetője az országnak semmibe veszi a tanárokat, elegendő ok lenne a további tiltakozásra. Szerencsére a már jól megszokott módon Kósa még egy kicsit rontott a helyzeten.

A frakcióvezető két irányból támadott. Egyrészt kijelentette, hogy szerinte érthetetlen, miért követel a Tanítanék Mozgalom szabad oktatást, mert az most is megvan. A Fidesz célja Kósa elmondása szerint az, hogy tovább erősítse a területet, és versenyképes tudást biztosítson a diákoknak.

Igen, ezt már ismerjük. A módszer egyszerű: elég csak azt hangsúlyozni, hogy valójában minden rendben van, és a felmerült kritikákra nem reagálni. De komolyan. Tényleg bárki, aki az elmúlt hónapokban csak egy kicsit is figyelt arra, mi történik az oktatásban, elhiszi, hogy az szabad? Most, amikor alig néhány nap múlva az eddig is kézivezérelt, centralizált, a Klik által fogságban tartott iskolák helyzete tovább súlyosbodik az által, hogy egy központi szerv helyett több kis, helyi Klik uralkodik majd fölöttük? Most, amikor már látjuk, tudjuk, hogy ezek a helyi szinten kialakított, de elkötelezett pártkatonák által irányított szervek felállnak, tényleg elhiszi bárki, hogy van szabad oktatás? Amikor a maradék önkormányzat kezéből is kiveszik az intézményeket, Kósa szavainak lehet még bármi hitele?

De nem is ez az egészben a tragikus. Nézzük inkább meg, hogyan erősíti tovább a területet a kormány. Előszeretettel hivatkoznak ugyanis arra, hogy tulajdonképpen teljesítik a renitenskedő tanárok követeléseit, még ha azok a makacs tanárok ezt nem is hajlandóak elfogadni.

Lássuk az eredményeket:

A szakképzési rendszert totálisan szétveri a kormány.

A tanulói terhek csökkentésére ugye felmerült a teljességgel bevezethetetlen 30 perces tanórák ötlete a kisiskolásoknak, ami hamvába holt ötlet (egy év alatt biztosan nem lehet megvalósítani, ráadásul az sem tiszta, hogy a tananyagot milyen elvek alapján rövidítenék, ha egyáltalán rövidítenék, emellett a felső tagozatosokkal való ütközés, a pedagógusok órarendje miatt is káoszt eredményezne). De legalább bejelentették egy új nemzeti alaptanterv kidolgozását – a szakértők attól sem várnak semmi jót.

A pedagógusok óraszámának csökkentésétől viszont kategorikusan el is zárkózik a kormány.

A különleges bánásmódot igénylő gyerekek ügyével egyáltalán nem foglalkoztak.

Sem a roma tanulók integrációjának kérdésével (olyannyira nem, hogy az Európai Unió még kötelezettségszegési eljárást is indított a roma szegregáció miatt).

A tankönyvválasztás szabadsága továbbra is elérhetetlen álom (szabad oktatás, ugye?), sőt, tovább centralizálják az állami tankönyvkiadást.

A 2017-es költségvetésben összességében még mindig kevesebbet fordítanak az oktatásra, mint amennyi elégséges lenne.

És ez csak a kezdet: állítólag a kistelepüléseken felső tagozatok megszüntetése várható, bár erről hivatalos bejelentés nem volt, pusztán a helyi vészjelzésekből lehet következtetni. Az alapítványi iskolák kényszerállamosítása is a fejünk fölött lebeg, bár erről sincsenek konkrét hírek. Technikai és nevelő-oktató munkát segítő dolgozók elbocsájtásának tervéről is lehet már egyes berkekben hallani. A jövő tehát még sötétebbnek tűnik.

És hogy eközben mennyire kész a kormány a kompromisszumokra? Erre talán a legjobb példa a pedagógus szakszervezetek esete. Azoké, akik hónapokon át tárgyaltak a kormánnyal, és időről időre büszkén jelentették, hogy ennyi meg annyi követelésben már sikerült megállapodniuk, majd a végén, amikor a törvénymódosítások az asztalra kerültek, kiderült, hogy úgy csapták át őket a palánkon, mint a mosott ruhát. A megállapodásokból ugyanis egy szó sem került bele a tervezetbe, ami viszont magukon a szakszervezeteken kívül talán senkit sem lepett már meg.

Ez lenne tehát az a terület, amelyet a kormány teljes erejéből fejleszt? Lehet, csak legfeljebb visszafelé.

És akkor térjünk még egy kicsit vissza Kósa Lajosra. A frakcióvezető ugyanis mindazok után, hogy közölte, a kormány oktatáspolitikája már önmagában is elegendő ahhoz, hogy elcsitítsa az elégedetlenkedőket, és minden a legjobb irányba halad, még hozzátette azt is: szerinte a pedagógustüntetéseknek minimális számú résztvevője volt. Kérdezném én attól a minimális számú résztvevőtől, akik mintegy tízezren álldogáltak múlt hét szombaton a Várkert Bazárnál tomboló viharban: ők is úgy érzik, hogy minimálisan voltak? És Miskolcon, Szegeden, Győrben, Békéscsabán, Nyíregyházán, Pécsen? És pénteken Debrecenben? És mindazok, akik februárban és márciusban az utcára vonultak? És azok, akik polgári engedetlenséget hajtottak végre? És azok a tanárok, akik sztrájkoltak? Azok a diákok, akiket nem engedtek suliba a szüleik, hogy így fejezzék ki szolidaritásukat? Tényleg ennyi embert kell Kósának semmibe vennie ahhoz, hogy legalább néhányakat (de mégis kiket?) még meggyőzzön arról, hogy valójában nincs itt semmi látnivaló? Mikor lesz végre annyi düh az emberekben, hogy ne tűrjék tovább azt, hogy velük, és gyermekeik jövőjével szórakozzon a kormány?

Mert azt azért tegyük hozzá: ez az a kérdés, amiben nem a számok számítanak. Ha és amíg csak egy gyereket érhet hátrányos megkülönböztetés akár azért, mert valamilyen fogyatékkal él, akár azért, mert roma, vagy mert kistelepülésen született, vagy mert fáradt, vagy mert a tanára fáradt, vagy mert ebben a rendszerben nem lehet megfelelően tanítani, addig ez a rendszer rossz. És ez a rendszer most rossz, mert nem egy, de sok gyerek számára lehetetleníti el a versenyképes tudás megszerzésének lehetőségét, mondjon erről bármit is Kósa Lajos, aki valószínűleg időtlen idők óta nem látott iskolát, gyereket, tanárt úgy igazán, közelről.

A Tanítanék Mozgalom múlt hét szombaton bejelentette, hogy most már vannak olyan dühösek és elkeseredettek, verték már át őket olyan sokszor, vették már semmibe őket annyi különböző módon, tolták már őket olyan kétségbeesett helyzetbe, hogy nem tűrnek tovább. Egyelőre nem tudni, mit takar a most meghirdetett radikális üzemmód, amivel a jövő szeptemberre készülnek. De bármi, ami képes ezt a kormányt kibillenteni abból a pimasz, lekezelő állásból, amellyel most kezelik a pedagógusok, szülők, diákok hónapok óta tartó tiltakozását, csak jót hozhat, jobbat annál, mint ami most van.

 

Olvass tovább!