A magyarországi mozgalmak és szerveződések talán legfontosabb gyakorlati dilemmáit és hibáit mutatta be a Kettős Mérce főszerkesztője április közepén a „Sándor Mária és az örökített politikai cselekvőképtelenség” c. publicisztikájában. A vitaindításon túl a cikk gyakorlatias ötleteket, hasznos tippeket és napjainkban üdítő személyes élményt, jó adag önkritikát is tartalmazott.

A napokban megjelent első közösségszervezési szöveggyűjtemény, a „Hatalom társadalma vagy a társadalom hatalma? – A közösségszervezés alapjai” egyik szerkesztőjeként már ekkor gondoltam rá, hogy kötetünk, és a fenti cikkben is említett Saul Alinsky munkásságához is köthető közösségszervezés megközelítése alkalmat ad ezen nehézségek frissebb szempontból történő feldolgozására.

Az igazi erő – Ismeretlen szerző munkája, melyért köszönet illeti

A cikkben említett problémák közül számomra egyik legfontosabb a hatalmi monopólium, mely úgy vélem, komoly gátja egy széleskörű progresszív mozgalom létrehozásának. A közösségi mozgalmaknak úgy kell szerveződniük, hogy az uralmi helyzetek létrehozása helyett a kapcsolatra építő hatalmat erősítsék, mely nem egy zéró összegű játszmaként tekint a szervezeten belül elkerülhetetlenül megjelenő hatalmi konfliktusokra.

Ennek vizsgálatához adhat új szempontot a kötetünkben megjelent egyesült államokbeli, ott már szinte klasszikus szöveg, „A strukturálatlanság zsarnoksága” Jo Freeman tollából. Ez a ‘70-es évek elején publikált cikk a korabeli nőjogi mozgalmakra jellemző struktúraellenességet kritizálja. (Terjedelmi okokból itt csak részleteket közlünk a cikk fordításából, szerkesztői lábjegyzetek nélkül.)

(…)

FORMÁLIS ÉS INFORMÁLIS STRUKTÚRÁK

Hiába szeretnénk elhitetni magunkkal, valójában nem létezik „strukturálatlan” csoport. Ha emberek bármilyen csoportja egy bizonyos időre megalakul, elkerülhetetlenül strukturálja magát valahogyan. Ez a struktúra lehet rugalmas, idővel változhat, és lehet, hogy egyenlően, vagy az is lehet, hogy egyenlőtlenül osztja el a feladatokat, a hatalmat és az erőforrásokat a csoport tagjai között. Ám mindenképpen létrejön, a résztvevők képességeitől, személyiségétől és szándékaitól függetlenül. Önmagában az a tény teszi ezt elkerülhetetlenné, hogy különböző tehetséggel, attitűdökkel és háttérrel megáldott emberek vagyunk. Csak akkor közelíthetnénk meg a „strukturálatlanság” állapotát, ha teljes egészében elzárkóznánk attól, hogy kapcsolatokat alakítsunk ki vagy érintkezzünk egymással. Ez azonban nem jellemző az emberi csoportokra.

Mindez annyit tesz, hogy „strukturálatlan” csoportra törekedni körülbelül annyira hasznos és félrevezető, mintha „objektív” sajtóhírre, „értéksemleges” társadalomtudományra vagy „szabad” gazdaságra törekednénk. Egy „laissez-faire” csoport nagyjából annyira reális törekvés, mint egy „laissez-faire” társadalom; ez az elképzelés csupán a ködösítés eszközeként szolgál az erőseknek és a szerencséseknek, hogy kikezdhetetlen hegemóniát alakítsanak ki mások rovására. Ezt a hegemóniát könnyű kialakítani, mivel a „strukturálatlanság” ideája csak a formális struktúrák kialakítását akadályozza meg, az informálisokét nem. Ugyanígy, a „laissez-faire” filozófiája a gazdasági hatalommal rendelkezőket nem, csak a kormányt akadályozza meg abban, hogy ellenőrzése alá vonja a béreket, az árakat és a javak elosztását. Így a „strukturálatlanság” a hatalom álcázásának egy módja, és a nőjogi mozgalmon belül általában a legtöbb hatalommal rendelkezők propagálják leginkább (akár tudatában vannak a hatalmuknak, akár nem). Amíg a csoport struktúrája informális, csak néhányan vannak tisztában a döntéshozatalra vonatkozó szabályokkal, és a hatalomnak is csak azok vannak tudatában, akik ismerik a szabályokat. Azok, akik nem ismerik, és nem kerülnek be a beavatottak közé, továbbra sem látnak tisztán, vagy az a paranoid rémképük támad, hogy valami történik a hátuk mögött.

Ahhoz, hogy mindenkinek legyen lehetősége részt venni egy adott csoportban és annak tevékenységeiben, a struktúrának kimondottnak kell lennie, nem maradhat kimondatlan. A döntéshozatal szabályait nyilvánossá és mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni, ami csak úgy lehetséges, ha hivatalos formába vannak öntve. Ez nem azt jelenti, hogy ha egy csoport struktúráját normalizáljuk, az megszünteti majd az informális struktúrát. Általában nem ez történik. Az viszont igaz, hogy megakadályozza azt, hogy az informális struktúrának legyen elsődleges ellenőrzése a csoport felett, és biztosít néhány eszközt a csoport egészének érdekeit figyelmen kívül hagyó tagok uralmának a megtörésére. A „strukturálatlanság” szervezetileg lehetetlen. Arról nem tudunk dönteni, hogy strukturált vagy strukturálatlan csoportot szeretnénk; csak arról, hogy lesz-e a csoportnak formális struktúrája. Ezért mostantól ezt a szót kizárólag az ide vonatkozó elképzelésre fogjuk használni, és nem egy létező dologra utalunk vele. A strukturálatlanság azokra a csoportokra fog vonatkozni, melyekben szándékosan nem alakítottak ki egy bizonyos fajta struktúrát, a strukturáltság pedig azokra, amelyekben igen. A strukturált csoportoknak mindig van formális struktúrájuk, ami mellett lehet informális vagy rejtett struktúrájuk is. Ez az informális struktúra szolgáltat alapot az elitek létrejöttéhez, különösen a strukturálatlan csoportokban.

AZ ELITIZMUS TERMÉSZETE

Az „elitista” feltehetően a leginkább elcsépelt szó a nőjogi mozgalomban. Ugyanolyan gyakran és ugyanolyan okból kifolyólag használják, mint a „komcsi” szót az ’50-es években. Ritkán használják helyesen. A nőjogi mozgalomban általában egyes emberekre mondják, bár ezeknek az embereknek a személyes jellemvonásai és tevékenységei nagyban eltérhetnek egymástól. Az egyes ember mint egyén pedig sosem lehet „elit”, mert az „elit” szó egyetlen helyes használata, ha csoportra vonatkoztatják. Az egyes ember, bármilyen ismert legyen is, sohasem képezhet elitet.

Az elit szó helyesen az embereknek azt a kisebb csoportját jelöli, amelynek hatalma van egy nagyobb csoport felett. Ennek a nagyobb csoportnak ugyanúgy része az elit is, azonban általában nem tartozik közvetlen felelősséggel a nagyobb csoportnak, és gyakran a tudta és beleegyezése nélkül gyakorolja a hatalmát. Valaki akkor válik elitistává, ha ennek a kis csoportnak a része, vagy ennek a csoportnak a hatalmát támogatja, akár ismert, akár teljesen ismeretlen emberről van szó. A rossz hírnév nem alapvető jellemzője az elitistának. A legalattomosabb eliteket általában olyan emberek működtetik, akik a nyilvánosság számára ismeretlenek. Az intelligens elitistáknak többnyire van annyi eszük, hogy ne tegyenek szert ismertségre. Hiszen ha megismerik, akkor figyelni is fogják őket, és így hatalmukat nem tudják majd egykönnyen álcázni.

Az elitek nem összeesküvők. Ritkán fordul elő, hogy egy kis csoport arra szövetkezik, hogy saját céljai érdekében irányítása alá vonjon egy nagyobb csoportot. Az elit nem több és nem kevesebb egy baráti társaságnál, amelynek a tagjai véletlenül ugyanazokban a politikai tevékenységekben vesznek részt. Valószínűleg politikai tevékenységüktől függetlenül is barátok maradnának; és valószínűleg részt vennének politikai tevékenységekben, függetlenül attól, hogy barátok-e. E két jelenség véletlen egybeesése nyomán jönnek létre az elitek, és ezért olyan nehéz felszámolni őket.

Ezek a baráti társaságok olyan kommunikációs hálózatként működnek, amelyáltalában a csoportban bevett kommunikációs csatornákon kívül esik. Ha pedig nincsenek ilyen kialakított csatornák, akkor az egyetlen kommunikációs hálózatként funkcionálnak. Mivel ez egy baráti kör, melynek tagjai nagyjából ugyanazokat az értékeket és nézeteket vallják, valamint a csoporton kívül, szabadidejükben is beszélgetnek egymással, és egyeztetnek, amikor közös döntéseket kell hozni, akkor azoknak, akik részei ennek a hálózatnak, több hatalmuk van a csoportban. Nagyon ritka az olyan csoport, ahol nem alakul ki valamilyen informális kommunikációs hálózat azok között, akik összebarátkoztak.

Méretétől függően egy csoportban lehet akár több ilyen informális kommunikációs hálózat is, és ezek a hálózatok akár átfedésben is lehetnek egymással. Ha a strukturálatlan csoportban csak egy ilyen hálózat van, akkor ez lesz a csoport elitje, akár szeretnének elitisták lenni a tagjai, akár nem. Ha egy strukturált csoportban csupán egy ilyen hálózat van, akkor lehetséges, hogy elitként működik, de az is lehet, hogy nem, ez attól függ, hogy milyen az elit összetétele, és milyen a csoport formális struktúrája. Ha kettő vagy több ilyen baráti hálózat van, akkor lehet, hogy versengenek a hatalomért a csoportban, és klikkeket alakítanak ki, de van úgy, hogy az egyik szándékosan visszalép a versengéstől, és meghagyja az elit szerepét a másiknak. Egy strukturált csoportban általában két vagy több baráti társaság is verseng egymással a formális hatalomért. Gyakran ez a legegészségesebb helyzet, ami kialakulhat. A csoport többi tagja ugyanis közvetíthet a két aspiráns között, és így átmeneti elköteleződésük fejében követeléseket támaszthatnak az adott aspiránscsoport felé.

(…)

Noha a részvétel feltételei csoportról csoportra különbözőek, az informális elitbe való bekerülés menete ugyanaz, ha az ember megfelel a kritériumoknak. Az egyetlen fontos különbség az, hogy valaki kezdettől fogva része-e a csoportnak, vagy csak a megalakulása után csatlakozott. Ha kezdettől fogva része a csoportnak, fontos, hogy a lehető legtöbb közeli barátja is csatlakozzon. Ha az ember senkit nem ismer túl jól, egy tudatosan kiválasztott körrel kell barátságot kötnie olyan informális érintkezési minták segítségével, amelyek informális struktúra kialakulásával járnak. Onnantól kezdve, hogy ezek az informális mintázatok létrejönnek, aktívan fenn is tartják magukat, amelynek az elitbe „illő” emberek toborzása az egyik legsikeresebb taktikája. Az ember egy ilyen elithez pontosan úgy csatlakozik, ahogy egy női diákegylethez az egyetemen vagy a főiskolán. Ha valakiről azt gondolják, méltó a tagságra, az informális struktúra tagjai megkörnyékezik, és végül vagy ejtik, vagy befogadják őt. Ha a „diákegylet” politikailag nem elég tudatos a toborzásban, egy külsős is lehet kezdeményező, körülbelül úgy, ahogy az ember egy privát klubhoz csatlakozik. Találj egy támogatót – azaz ismerkedj össze az elit néhány elismert tagjával –, és aktívan építsd ki velük a barátságot. Ennek hatására nagy valószínűséggel előbb-utóbb bekerülsz a belső körbe.

Ez mind rengeteg idő. Ha valaki teljes állásban dolgozik, vagy más nagyobb volumenű dolgot csinál, általában lehetetlen, hogy bekerüljön az elitbe, mert nem marad elég ideje arra, hogy elmenjen a találkozókra, és azokat a személyes kapcsolatokat ápolja, amelyek szükségesek ahhoz, hogy beleszólhasson a döntésekbe. A formális döntéshozatali struktúra ezért áldás a túlterhelt ember számára, mert ebben az esetben egy kialakult döntéshozatali mechanizmus biztosítja, hogy bizonyos mértékig mindenkinek legyen beleszólási joga a döntésekbe.

Bár a kis csoportokban történő elitképződés folyamatának fenti elemzése kritikai szempontok alapján történt, nem feltételezi, hogy ezek az informális struktúrák feltétlenül rosszak – csak azt, hogy elkerülhetetlenek. A tagok közötti interakció mintázatainak köszönhetően minden csoport létrehoz informális struktúrákat. Ezek az informális struktúrák hasznos dolgokat is eredményezhetnek, ám csak a strukturálatlan csoportokat irányítják teljes mértékben. Amikor az informális elitek a „strukturálatlanság” mítoszával párosulnak, hasztalan minden próbálkozás, hogy a hatalomgyakorlásnak határt szabjunk, ami így teljesen kiszámíthatatlanná válik.

Mindennek két potenciálisan negatív következménye van, melyekkel jó, ha tisztában vagyunk. Az egyik, hogy a döntéshozatal informális struktúrája olyan lesz, mint a már említett női diákegyletben: az emberek azért figyelnek oda egymásra, mert kedvelik egymást, nem pedig azért, mert fontos dolgokat mondanak. Amíg a mozgalom nem csinál jelentős dolgokat, ez nem is számít igazán. Ám ha nem akarjuk, hogy a fejlődése ebben a kezdeti szakaszban megrekedjen, akkor meg kell változtatni ezt a tendenciát. A másik, hogy az informális struktúrák nem tartoznak felelősséggel a csoport egésze felé. Hatalmukat nem adta nekik senki, úgyhogy nem is veheti el tőlük senki. Befolyásuk nem azon alapszik, hogy mit tesznek a csoportért, ezért a csoport nem tud rájuk közvetlenül hatást gyakorolni, de ez nem feltétlenül teszi felelőtlenné az informális struktúrákat. Azok, akik törődnek azzal, hogy fenntartsák a befolyásukat, általában megpróbálnak felelősen viselkedni. A csoport azonban nem tudja kikényszeríteni ezt a felelősséget; az csupán az elit érdekeitől függ.

(…)

A DEMOKRATIKUS STRUKTURÁLÁS ALAPELVEI

Ha a mozgalom majd nem ragaszkodik makacsul a „strukturálatlanság” ideológiájához, meglesz a szabadsága, hogy kialakítsa az egészséges működéshez szükséges legjobb szervezeti formákat. Ez nem azt jelenti, hogy át kell esnünk a ló túloldalára, és vakon követnünk kell a hagyományos szerveződési formákat. Csak éppen nem kell vakon elutasítanunk őket!

(…)

Ha belekezdünk ebbe a kísérleti folyamatba, van néhány alapelv, amelyet szem előtt tarthatunk. Ezek nélkülözhetetlenek a demokratikus struktúrák kialakításához, és politikailag is hatékonyak:

Konkrét jogosultságok delegálása konkrét személyeknek, konkrét feladatok elvégzése erejéig, demokratikus eljárások útján. Ha hagyjuk, hogy bizonyos feladatokat vagy munkaköröket automatikusan bizonyos emberek kapjanak meg, az csupán annyit jelent, hogy nem biztos, hogy el fogják végezni. Ha az embereket kiválasztják egy bizonyos feladat elvégzésére, lehetőleg az után, hogy érdeklődést vagy hajlandóságot mutattak rá, akkor olyan kötelezettséget vállalnak, amit nem lehet egykönnyen figyelmen kívül hagyni.

A felelősség megkövetelése mindenkitől, aki jogosultságokat kapott, azok felé, akik megválasztották őket. Ilyen módon alakíthat ki a csoport ellenőrzést azok felett, akik döntéshozó szerepben vannak. Egyének is gyakorolhatnak hatalmat, de a csoporté a végső szó azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet hatalmat gyakorolni.

A jogosultságok elosztása annyi ember között, amennyi között csak lehetséges, az észszerűség határain belül. Ez megelőzi a hatalmi monopólium kialakulását, és megköveteli a döntéshozó szerepben lévőktől, hogy a folyamat során minél több résztvevővel konzultáljanak. Ez arra is lehetőséget ad, hogy az emberek felelősséget vállaljanak bizonyos feladatokért, és így új készségeket sajátítsanak el.

A feladatok rotálása a tagok között. Azok a feladatok, melyeket túl sokáig ugyanaz az ember lát el, akár formálisan, akár informálisan, egy idő után az illető „sajátjának” tűnnek, és nem egykönnyen kerülnek másvalaki kezébe, vagy maradnak a csoport ellenőrzése alatt. És fordítva, ha a feladatok túl gyorsan cserélnek gazdát, a felelősöknek nincs idejük rendesen megtanulni a munkájukat, és nem lesz sikerélményük.

A feladatok észszerű kritériumok alapján történő kiosztása. Ha valakit azért választunk meg valamilyen posztra, mert a csoport tagjai kedvelik, vagy ha valakinek azért adunk nehéz munkát, mert nem kedveljük, az hosszú távon sem az illető, sem a csoport érdekeit nem szolgálja. A képesség, az érdeklődés és a felelősség kell hogy legyen a legfőbb szempont az emberek kiválasztásában. Az embereknek lehetőséget kell kapniuk, hogy elsajátítsanak új készségeket, ám ezt legjobban valamilyen „betanulási idő” biztosításával lehet elérni, nem úgy, hogy beledobjuk őket a mély vízbe. Ha valakire akkora felelősség hárul, amekkorát nem bír el, az demoralizáló, lehangoló. És fordítva is igaz, ha valakit eltiltanak attól, amit jól csinál, az nem ösztönzi arra, hogy fejlessze a készségeit. A nőket az emberiség történelme során szinte mindig megbüntették a képességeikért, felesleges, hogy a mozgalom is megismételje ezt a folyamatot.

Az információ eljuttatása mindenkihez, amilyen gyakran csak lehet. Az információ hatalom. Az információhoz való hozzáférés megnöveli az emberek hatalmát. Amikor egy informális hálózat tagjai egymás között, a teljes csoporton kívül terjesztik az új ötleteket és az információt, már benne vannak a véleményalkotás folyamatában – a csoport részvétele nélkül. Minél többet tud valaki arról, hogy hogyan működnek a dolgok, annál eredményesebb tud lenni politikailag.

A csoport számára szükséges erőforrásokhoz való egyenlő hozzáférés. Ez nem mindig lehetséges maradéktalanul, de törekedni kell rá. Az a tag, aki monopolizál valamilyen szükséges erőforrást (például a férje nyomdáját vagy sötétkamráját), jogosulatlanul befolyásolhatja az erőforrás felhasználását. A készségek és az információ is erőforrás. A tagok készségei csak akkor válnak közkinccsé, ha a tagok hajlandók átadni a tudásukat másoknak.

Ezeknek az alapelveknek az alkalmazásával biztosítani lehet, hogy bármilyen struktúrákat alakítanak is ki a különböző mozgalmi csoportok, mindig a csoportok irányítsák ezeket, és a kialakított struktúrák a csoportoknak tartozzanak felelősséggel. A döntéshozó pozícióban lévő emberek csoportja nem központosított, ugyanakkor rugalmas, nyitott és átmeneti lesz. Nem fogják olyan könnyen intézményesíteni a hatalmukat, mert a végső döntéseket a csoport egésze hozza meg. A csoport kezében lesz a hatalom, hogy eldöntse, a csoporton belül ki mire kap felhatalmazást.

(Kiemelések az eredetiben.)

Fordította: Nagy Nikoletta. A cikk számos verzióban megjelent, mi a szerző kérését teljesítve a teljes, honlapján közzétett szöveget használtuk a fordítás alapjaként: http://www.jofreeman.com/joreen/tyranny.htm.

Vojtonovszki Bálint