Féregnek kell ahhoz lenni, hogy az ember egyetértsen önmagával, mikor élete csak tehetetlenségek, vonaglások és vergődések egyhangú változatiból tevődik össze. Amit az emberi méltóságnak neveznek, az annak az erőnek a tudata, melyet saját magunkkal, saját életünkkel való egyetértésünk ébreszt bennünk… ha ébreszt.
(Sinkó Ervin: Tizennégy nap)
Sinkó Ervin a Fürst Sándor és a Sallai Imre, a biatorbágyi vasúti híd felrobbantásával ártatlanul megvádolt kommunista politikusok 1932-es perét nyomon követő regényének értelmiségi hőse szájába adja ezeket a szavakat. A Kassák Múzeum Vízizrí című kiállítása, a regénnyel történő időbeli – és esetenként térbeli – átfedésein túl, Sinkó szereplőjééhez hasonló dilemmát jár körül. Mégpedig az arra vonatkozó dilemmát, hogy hogyan birkózik meg az aktivista és/vagy értelmiségi cselekvő egy történelmi kor adott materiális lehetőségei és a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásnak különböző ideológiái között húzódó ellentmondással, eltéréssel. Illetve azt a kérdést feszegeti, hogy milyen kompromisszumok meghozását teszi szükségessé egy adott politikai mozgalom számára az adott, gazdasági-társadalmi strukturális lehetőségekhez való alkalmazkodás.
Munka-kör a Fészekben. A képen: Gönci Sándor, Murányi Kovács Endre, Gönczi Sándorné, Gró Lajos, Murányi Kovácsné, Hajdu Jenő, Gró Lajosné, Halgánné, Lengyel Lajosné, Schubert Ernő, Schubertné, Haár István, Wolf Irma / The Munka-circle in Fészek. 1920–1930, Göd tulajdonos: Kassák Múzeum
A Kassák Múzeum hosszú ideje koherensen dolgozza fel a politikai avantgárd és a mindennapi aktivizmus viszonyát, és azt a két világháború közötti politikai, kulturális mezőt, amelyben Kassák és kortársai működtek. Azon túl, hogy nem tagadja el a történeti avantgárd aktív politikai cselekvést propagáló természetét, az utóbbi időben konzisztensen vette végig azokat a szervezeteket, mozgalmakat, amik a Horthy-korszak erősen elnyomó légkörében áttételesen vagy közvetlenül a társadalmi viszonyok gyökeres megváltoztatására törekedtek. A két világháború munkásmozgalmi küzdelmeiről és azok hőseiről Sinkó Ervin, Vas István, Lengyel László, Déry Tibor és maga Kassák Lajos regényein kívül kevés ismeretünk van, ezeknek az eseményeknek a társadalmi-politikai kontextusba ágyazott vizsgálata és azok kultúrájának ismerete nyilván fontos – de nem elengedhetetlen – akkor, amikor kortárs baloldali cselekvési lehetőségekről gondolkozunk.
A Vízizrí című kiállítás a Természetbarátok Turista Egyesületének és a Szentendrei-szigeten lévő Horányi telep megalakulásának és két világháború közötti működésének történetét járja körül. A szabadidő feletti szabad rendelkezésért folytatott – elsősorban művelődés-alapú – „harcból” kinövő munkáskultúra mindennapjait, konfliktusait, rituáléit vizsgálja. Központi fogalma a zrí, ami valami normaszegést, felforgató cselekedetet, felfordulást jelent. Tehát valami olyan kulturális cselekvést, ami a polgári-úri Magyarország erkölcsével szemben, vagy legalábbis azon kívül pozícionálja magát.
A kiállítás (Fotó: Gál Csaba)
A kiállítás azt vizsgálja, hogy a kirándulások, énekkarok és színházi csoportok előadásain és a telepi hétköznapokban, a rituálékon és szokásokon keresztül hogyan alakul ki egy olyan osztálykultúra és identitás, ami szolidaritást teremt a különböző társadalmi életrajzokkal, de nagyon is hasonló anyagi körülmények között élő tisztviselők és munkások között. Ugyanakkor – és ezt a kiállítás már kevésbé emeli ki – nemcsak a rituálék teremtik meg ezt a közösséget, hanem az az önfenntartó, egymást támogató működésmód, ami a kölcsönös segítségnyújtások rendszerével megóvja tagjait a teljes lecsúszástól. Például a telepen a munkanélküliek és a gyerekek egész nyarakat tölthettek kint, így csökkentve a mindennapi megélhetés költségeit.
Nyilván ez egy olyan kiállítás, amit ajánlott mindenkinek látnia, mivel egyrészt szórakozatóak az emlékek, amiket felvonultat, másrészt megmutatja, hogy a szabadidő szabad eltöltése – tehát a munkaerő újratermelése a saját és nem a tőke érdekében – is olyan jog, amiért például a privát kézben lévő vadászerdők miatt is, küzdelmet kellett folytatni.
Létezik ugyanakkor az a közhely „baloldali körökben”, hogy a létező szocializmus kompromittálta a baloldali alternatívákat és olyan hiteles példákat kell keresnünk, amelyek valami morális tisztaságot rejtenek magukban, azaz a baloldali politika, kultúra, értékek hiányát a kontinuitás hiányából vezeti le. Amennyiben a néző egy valamilyen tiszta forrását keresi a baloldaliságnak, a Kassák Múzeumban is csalódni fog. Ám nem a kiállítás formája, jellege az, ami kudarcot vall, hanem annak témája lehet kevéssé nosztalgia tárgya. A kultúra és annak mezeje, amit megmutat a kiállítás, nagyon is a kor aktuális társadalmi struktúrájába és annak agitációs lehetőségeket korlátozó jellegébe ágyazódva érthető meg.
A Természetbarátok Turista Egyesületének Kevélnyergi-menedékház építése, munkatúra (Tulajdonos: Fortepan)
A két világháború közötti nyílt szociáldemokrata vagy kommunista politika lehetőségei csökkentek, a konzervatív állam pedig hatékonyan tartotta fent azt a stabil, de törékeny osztálykoalíciót, ami a nagytőkés, a polgár, a földbirtokos és a dzsentri érdekeit különböző módokon kielégítette. Az osztálykultúra, amit a Vízizrí megmutat, szerencsés történeti véletlenen és strukturális lehetőségek összessége. Az urbánus munkáskultúrában a marginálizált, nyíltan nem csak kulturális termékeken keresztül politizáló polgári értelmiség és a munkáselit egymásra talált. Ez egy olyan kompromisszum volt, ami habár jelentős mennyiségű munkás és tisztviselő életminőségét javította, hatása mégis csak a még mindig jelentős agrárnépességgel rendelkező Magyarország egy kis, iparosodott szeletét érintette. Egy olyan kompromisszum, amely persze egy élhető közösséget hozott létre, így alkalmazkodva azokhoz a strukturális feltételekhez, amik a nyílt politizálást és mozgósítást nem tették lehetővé, mégis csak gátat szabott – és ez jól látszik a kiállítás konfliktusoknak szentelt részénél – a nyílt, aktív politizálás lehetőségeinek.
De mégis mi az, ami miatt érdekes lehet egy ilyen kiállítás a nyilvánvalóan informáló jellegén túl? Milyen tanulsággal szolgálhat annak, aki ebben a neoliberális, poszt-szocialista, válság utáni (alatti) újkonzervatív valóságban tengeti a mindennapjait?
A kiállítás látványossá teszi azt a folyamatot, ahogy a nagyobb kollektív kockázatvállalás és befektetés a közösségbe már a politikacsinálás jelen idejében, egzisztenciálisan is kifizetődővé válik. Egy olyan paradicsomi állapotot látunk, ahol – ha rövid ideig is – az aktivista nem áll bele azokba a szimbolikus harcokba, amik látszólag ideológiai kérdésekről, a valóságban pedig egy kis, marginalizált értelmiségi mezőn belül az erőforrások elosztásáért, a mező dominanciájáért folynak. Így a Vízizrí egy olyan kultúrán keresztül történő mozgósítást mutat, ami az adott strukturális valóság cselekvési teréhez alkalmazkodva épít a materiális szükségletekre (pl.: munkanélküliek és gyerekek elszállásolása, eltartása ezen keresztül a lakhatási költségek csökkentése), azokat pedig rituálékkal megerősíti. És habár a közösségiségen keresztül a saját életidőn belül teszi lehetővé a nem-polgári jólét megvalósítását, mégis dilemma marad az aktív politizálás – amit a körből kizárt kommunisták végeztek – elhagyásának és a radikális politikai cselekvés kiherélésének problémája.
Kultúrest a gödi Fészekben, 1930–40, Göd. (Tulajdonos: Droppa György)
Vagyis, ahogy Sinkó renegát kommunista hőse felteszi a kérdést, a radikális társadalomkritika gyakorlati megvalósítása eszköze vagy végső célja a baloldali politikának? Érdemes-e elsajátítani akkor egy aszkéta, harcos politikus cselekvő eszményét, amikor a strukturális lehetőségek beszűkülnek és ilyenfajta politizálást nem tesznek lehetővé? És ha nem akkor mi az a kompromisszum, amit az adott strukturális lehetőségek mellett érdemes megkötni?
Az értelmiségi kultúracsinálók számára pedig a kiállítás megmutathatja, hogy emancipatorikus, felszabadító politikát nem lehet felülről lefelé csinálni. Azért nem, mert az vagy a kulturális termelés mezején belüli legitimációs harccá degradálódik, vagy pedig az értelmiségi folyamatosan azzal a problémával szembesül, hogy a termék, amit adna, nem kell annak, akiről azt gondolja, hogy rászorul. A kultúra, hasonlóan más társadalmi folyamatokhoz és viszonyokhoz, be van ágyazódva az aktuális termelési viszonyokba, így annak mindennapi megjelenése szervesen kötődik fogyasztóinak és termelőinek társadalmi pozíciójához. Ezeket a létező viszonyokat és az általuk kitermelt ellentmondásokat kell felismernie és használnia annak, aki politikai módon köteleződik el a kultúra termelésével, hogy azonnal, már a politikacsinálás jelen idejében is materiálisan megtérülő legyen a részvétel. Tehát a baloldali kultúrának nem tartalmilag kell a baloldaliságot megjelenítenie, mert akkor a mezőn belüli harcnak rendelődik alá, de nem is eszköz-rendszert kell megújítania a létező kánon terjesztése és a kultúrán keresztüli társadalmi mobilizáció érdekében, hanem annak a mozgalomnak a terméke kell, hogy legyen, ami objektív társadalmi változásra törekszik. Ha ez nem történik meg, ugyanolyan oktató jellegű, erőszakos, a „kultúracsinálók” egyéni társadalmi mobilitását megcélzó tehetségválogatást termel ki egy alternatív mezőben, mint amit a hegemón állami oktatás csinál a mindennapokban.
(Vízizrí, Kassák Múzeum, 2016 március 4. – június 5., Budapest)
Szarvas Márton
Támogass havi 1000 forinttal:
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 228 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
