Március 15-e talán az egyetlen történelmi esemény, amelyen keresztül a külhoni magyar közösségek is harmonikusan – saját történeteiken keresztül – tudnak kapcsolódni a nemzeti emlékezethez. 1990 ebből a szempontból is fordulópontot jelentett az erdélyi magyar közösség számára, mivel sok év után először tarthattak hivatalos megemlékezéseket és szimbolikusan, retorziók nélkül újra felvehették a „nemzeti hovatartozás” fonalát.
A magyar nemzeti ünnepek mellett saját hagyományokat is teremthettek. Az emlékezetpolitikai kánonba még nem beiktatott március 10-e, a Székely Szabadság Napja nem egy alternatív történelem építéseként, hanem inkább a székely önreprezentáció és emancipáció jeleként értelmezhető. Az eseményt azonban nem csak ilyen szimbolikus cselekvésként olvashatjuk, de kirajzolódnak benne a jelenlegi erdélyi magyar politika legfontosabb erőviszonyai, az elitek és az átlagember közötti viszonyok, az erdélyi politikai szereplők közti kapcsolatok és a magyarországi politika átnyúlásai is. Ezeknek a kérdéseknek jártunk utána a helyszínen.
Március 10-én Marosvásárhelyen tartották a már hagyományossá váló Székely Szabadság Napját. Az esemény időpontja az 1854. március 10-én kivégzett székely vértanúkhoz kötődik. Két évvel korábban – 1852 elején – országszerte tömeges letartóztatások zajlottak a forradalom újbóli kirobbantására irányuló előkészületek vádjával. A közel két évig tartó vizsgálatok során több mint ötven embert ítéltek halálra, ám a ténylegesen végrehajtott ítéletek száma ennél jóval kevesebb volt.
A marosvásárhelyi Postaréten három embert: a bágyi Török János kollégiumi tanárt, a martonosi Gálfi Mihály ügyvédet és a nagyváradi Horváth Károly földbirtokost végezték ki. Bár a székely vértanúk emlékművét már a XIX. században felállították, a 1848-49-es szabadságharc erdélyi emlékezetében is a pesti eseményekre való reflexiók voltak hangsúlyosak. Gábor Áron kultikus alakja mellett például a Nyergestető, Agyagfalva és a fehéregyházi Petőfi-emlékmű tartoztak még az emlékezés megkülönböztetett helyszíneihez. Mivel Romániában korlátozták a magyar nemzeti kötődés kinyilvánításait, ezért „büntetlenül” csak a kommunizmus bukása után nyílt mód a különféle magyar szimbolikus megmozdulásokra.
Az elmúlt 25 évben a székely vértanúk története fokozatosan vált újra hangsúlyossá, mint a „szabadságvágy” és a „meg nem alkuvás” szimbóluma, egy saját ’48-as székely narratíva kialakításának keretei között. Így nem véletlen, hogy három évvel ezelőtt, 2013-ban erre a napra és erre a helyszínre hirdette meg a Székely Szabadság Napját – a deklaráltan „autonomista” civil szervezet – a Székely Nemzeti Tanács (SZNT). 2016-ban, a tavalyi kimaradás után, harmadik alkalommal került sor az SZNT által szervezett rendezvényre (megemlékezés a tavaly is volt, de nem az SZNT szervezésében). A Székely Szabadság Napja beletartozik az SZNT által szervezett események sorába, amelyek az elmúlt években tömegeket mozgósítottak Székelyföldön, a 2013-as Székelyek Nagy Menetelésétől, a tavaly őszi Őrtüzek akcióig.
Az eddigi megemlékezéseket hosszas viták előzték meg az erdélyi magyar politikai erők és a romániai hatóságok részéről is. Az idei rendezvény előtt Maros megye prefektusa, Lucian Goga kijelentette, hogy nem tekinti engedélyezettnek a meghirdetett felvonulást. Azóta több forrásból tudjuk, hogy az esemény szervezőire és több mint 50 emberre rekordmennyiségű bírságot szabtak ki.
Az erdélyi magyar politikai erők részéről az RMDSZ hivatalosan távol tartotta magát a postaréti gyűléstől, mondván a megemlékezés nem egy politikai ügy, magánemberként ki-ki eldöntheti, hogy részt vesz-e rajta. Erre a kijelentésre hosszasan reflektált Tőkés László, megjegyezve, hogy: „Ez egy kőkemény politikai ügy, mely gerincét képezi–1989 Temesvár óta gerincét képezi – az erdélyi magyar politikánknak! Ez egy kőkemény politikai ügy és itt nincs magánember, hivatalos ember, hanem csak egyféle ember van – mint azok a lelkészek és plébánosok, akik vállalták a harcot ezelőtt százhatvan valahány esztendővel, és mint ti magatok, akik ugyan nem vagytok politikusok, de ezt az ügyet politikai akaratnyilvánításotok által felemelitek és támogatjátok.”
Az RMDSZ távolmaradására Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke is keményen reagált: „Joggal nézünk tehát körbe, milyen politikusokat választunk, mit akarunk. Valóban, az autonómia nemzeti ügy, függetlenül kampánytól, politikai helyzettől, minden erdélyi magyar politikai pártnak támogatnia kellene az autonómiát. Ha autonómiáról tárgyalunk, nem jöhetünk ki egy faexport engedéllyel, ha nemzeti ügyeinkről tárgyalunk, akkor nem egyik vagy másik elöljárónk cégeinek nyereségéről, nem egyik vagy másik elöljárónk dossziéjáról tárgyalunk. El kell döntenünk: korrupciót akarunk vagy autonómiát!”
A magyarországi politikai erők közül a Fidesz, a Jobbik és az LMP képviseltette magát.
„Hölgyeim és uraim, Európának nagy szüksége van Székelyföldre. Értékvesztett világunknak nagy szüksége van a székelységre. Ez a nép ezer éve védi Európát.” (Szabolcs Attila, Fidesz)
A 130.000 lakosú és viszonylag kiegyensúlyozott etnikai összetételű Marosvásárhely több szempontból is szimbolikus helyszínnek tekinthető. Az 1990-es, halálos áldozatokkal is járó marosvásárhelyi „fekete március” az alig néhány hónappal azelőtti forradalom keltette illúziók végét jelentette. A több napig tartó utcai összeütközések élesen mutattak rá arra, hogy lehet alapozni a két közösség közötti kölcsönös bizalmatlanságra és a történelmi sérelmekre, és a felszín alatt parázsló magyar-román együttélés konfliktusait a politika bármikor lángra lobbanthatja.
Másrészt az egykori „Székelyvásárhely” Székelyföld legnagyobb városa, amely az ’50-es, ’60-as években fennálló Magyar Autonóm Tartomány központja volt. Így máig szimbolikusan is kiemelkedő szerepet tulajdonítanak neki az autonomista politikai szcénában. Végül Vásárhely az erdélyi magyar politika, azon belül is az erőteljesen helyi kötődésű RMDSZ „állatorvosi lova”, a Köcsög utcai székház pedig több ízben az erdélyi magyarság jövőjével kapcsolatos döntések színhelye volt.
A kiegyensúlyozottnak tekinthető etnikai arányok ellenére 16 éve Dorin Florea, a korántsem magyarbarátságáról ismert román orvos a polgármester. Idén júniusban ismét helyhatósági választások lesznek Romániában. A magyar jelölt indítását eldöntő előválasztásokat ugyan meggyőző fölénnyel nyerte az RMDSZ támogatását is élvező Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, de sokan szkeptikusak arra nézve, hogy a fiatal politikus mennyire fogja tudni mozgósítani a helyi magyarságot, még akkor is, ha függetlenként indul.
Bár Soós Zoltán kifejezetten népszerűnek tekinthető a városban és az erdélyi magyar politikának, különösen az RMDSZ-nek hatalmas fegyvertény lenne, ha másfél évtized után ismét egy magyar szerezné meg a polgármesteri posztot, de sokak szerint a politikai megosztottság és Soós vállaltan Hit Gyülekezetéhez való kötődése még akkor is csökkenti az esélyeit, ha az egyfordulós választások miatt már a relatív többség elegendő lehet a győzelemhez. Ebben az érzékeny politikai szituációban mindenkinek alapvető érdeke volt, hogy a rendezvény botrányok és incidensek nélkül folyjon le.
A szervezők ismét arra törekedtek, hogy a rendezvény „európaizálva” legyen, ezért három nyugat-európai „autonomista” politikust is meghívtak. Günther Dauwel, az Európai Szabad Szövetség (European Free Alliance) flamand pártigazgatója, a szenvedélyes szövegeiről ismert Marc Gafarot i Monjó, a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője és a Baszk Nemzeti Pár küldötte, José Mari Etxebarria tartott beszédet, egyikük sem először jár Székelyföldön. Mindhárman a székelyek autonómiatörekvései mellett foglaltak állást, a demokratikus ellenállásra hívták fel a figyelmet és a térség kulturális értékeit méltatták. A katalán résztvevő azt is külön kiemelte, hogy habár Katalónia a függetlenségéért harcol, és a két térség között nincsenek igazán párhuzamok, a jövőbeli független katalán állam sem fog elfeledkezni a székelyekről, területi autonómiájuk mozgalmáról.
„You are not a minority, you are a community of human beings! God bless you!” / „Ti nem egy kisebbség vagytok, hanem egy emberi lényekből álló közösség! Isten áldjon titeket!” (Marc Gafarot i Monjó, a katalán meghívott)
Az öndefiníciójuk szerint „autonomista” erdélyi magyar pártok és szervezetek nemzetközi kapcsolathálója nem igazán kiterjedt, de a külföldi meghívottak listájából is látszik az igyekezet a történetileg meghatározott Székelyföld mint különálló kulturális régió megjelenítésére a szélesebb nyilvánosságban és az európai politika szintjén.
A kettős állampolgárság és a szavazati jog megadásával a magyarországi politikai pártoknak már nem csak szimbolikus értelemben fontos, hogy a határon túl élő magyarság szimpátiáját elnyerjék. A 2014-es magyarországi választások tanulsága az, hogy számottevő támogatottsággal csupán a Fidesz rendelkezik az erdélyi magyarok körében, de a szavazáson az állampolgárságot kapott magyarok kisebbsége vett csak részt. A Fidesznek további fejfájást okoz a három erdélyi magyar párttal való viszony. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a hazai kormányzat erős hátszelével sem tudta az RMDSZ hatalmát megtörni, ezért az EMNP-hez való viszony tisztázatlan maradt. Ezt bizonyítja az is, hogy 2014-ben Tőkés László a Fidesz listáján indult és jutott be az Európai Parlamentbe, másrészt a romániai elnökválasztások alkalmával az EMNP nem követte a Fidesz utasítását, hanem saját államfőjelöltet állított.
„Hát valaki csodálkozhat, hogy ide jutottunk, ahol vagyunk? Íme az úgynevezett kis lépések, a tájba simuló, a helyzetkövető politika hová vezetett” (Tőkés László EP képviselő)
Ezt a csorbát valamelyest kiköszörülni látszik az az igyekezet, amellyel a párt megpróbál teljes mellszélességgel kiállni a Fidesz mellett, például a menekültkvóta elleni aláírásgyűjtésben. A Fidesz „menekült-narratívája” Tőkés László és Budafok-Tétény képviselője, Szabolcs Attila beszédében nyert teret, akik arra utaltak, hogy a székelység őshonos a régióban. „(…) a honvesztett migránsok sorsára sem akarunk jutni, hiszen mi nem vagyunk migránsok: gyökeres nép vagyunk, van szülőföldünk, szülőhazánk, Székelyföldünk, Erdélyországunk! Igen, jól mondta Kövér László házelnök: a szülőföldhöz való alapvető emberi jogot is biztosítani kell!” mondta a volt püspök. Szabolcs Attila ehhez képest a sokadik felszólalóként – az első magyarországi székely zászló kitűzőjeként – elhaló hangon mondta: „Mondtam a diskurálóknak Budapesten, vannak tapasztalatok. Nézzenek Erdélyre, Székelyföldre. A kötelező betelepítésből láttak már az itt élők egyet s mást az elmúlt száz évben. Nyelvi elnyomásból, kulturális kisemmizésből pedig annyi tapasztalatuk van, hogy egyetemet nyithatnának. Persze nem magyar nyelven, mert az itt bonyolult, szinte lehetetlen, hiába van rá akár törvény is. Hölgyeim és uraim, Európának nagy szüksége van Székelyföldre! Értékvesztett világunknak nagy szüksége van a székelységre! Ez a nép ezer éve védi Európát!”
A Fidesz és a Magyar Polgári Párt viszonya is egyre ellentmondásosabb, főleg amióta Szász Jenőt, a párt „erős emberét” és vezetőjét „kiemelték” a romániai magyar politikai arénából és a budapesti Nemzetstratégiai Intézet élére helyezték. Biró Zsoltot, a párt elnökét pedig azzal vádolják politikai ellenfelei, hogy a helyi hatalmi pozíciók megtartásáért paktumot kötött az RMDSZ-szel. A megemlékezésen kifütyült pártelnök „leárulózása” a párt ellenfeleinek politikai tőkét hozhat, az RMDSZ-szel kötött megállapodás pedig a „magyar ügy” elárulását jelentette a közönség számára.
A Fideszhez képest a Jobbik támogatottsága alacsonyabb, mint Magyarországon, és minden próbálkozása ellenére sem tud igazán teret nyerni Erdélyben. A rendezvény előtt néhány nappal vált jogerőssé, hogy három évre kitiltották Romániából a Jobbik nemzetpolitikai kabinetjének vezetőjét, Szávay Istvánt, de a fővárosból érkező jobbikosok elvitték életnagyságú képmását a tüntetésre, és pár darab pártzászlóval jelezték: a székely-ügy mellett állnak.
Az LMP megalakulása óta nemzetpolitikai kérdésekben markánsan más hangot igyekszik megütni, mint a hagyományos balliberális szcéna. A párt ezen a rendezvényen is képviseltette magát, Vida Attila az Országos Elnökség titkárának személyében. A marosvásárhelyivel párhuzamosan tartott budapesti rendezvényen – immár hagyományosan – Schiffer András is megjelent. A budapesti szolidaritási akciót különben azonos időben szervezik a Hősök terére, de eddig még nem vált igazi tömegrendezvénnyé. A szervezők azonban minden évben valami újjal állnak elő, idén a székely zászló színeivel, mécsesekből raktak ki egy kokárdát, ugyanezt a színkombinációt használva tavaly Székelyföld területének határait, 2014-ben pedig egy székely zászlót formáltak mécsesekből.
A megemlékezés előtt pár nappal kitiltott Szávay István nem ismeretlen a székelyföldi fiatalok számára sem, a nyaranta megrendezésre kerülő Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) táborában állandó résztvevő (volt). Az EMI tábort sokan a „Jobbik Tusványosának” tartják. Az Erdélyi Magyar Ifjak küldöttének is biztosítottak szót a megemlékezésen: Szőcs Péter szövegéből is kirajzolódnak azok a tematikák, amelyekkel az EMI foglalkozik, például a hagyományőrzés az oktatásban, a fiatalok támogatása. Ez a cél azonban sokszor keresztezi a Hatvannégy Vármegye helyi szervezeteinek tevékenységét, valamint a Jobbik erdélyi terjeszkedésének szándékát.
Míg az HVIM egyes megnyilvánulásaitól a megemlékezés szervezői ímmel-ámmal ugyan, de elhatárolódtak (a két évvel ezelőtti tömegmegmozduláson Izsák Balázs kénytelen volt rendreutasítani a HVIM fiataljait), addig a hasonló profilú EMI egyfajta vérfrissítést jelent az „autonomista” szervezetek számára. A nyaranta szervezett táborukban úgy az EMNP, mint az MPP és az SZNT képviselői meghívottként vesznek részt akár Vona Gábor társaságában is, és kósza, erőtlen próbálkozásnak tűnik a politikában részt vevő szervezetek részéről a „fiatal radikálisoktól” való elhatárolódás. A HVIM és EMI közötti kapcsolatokkal és különbségekkel több cikkben foglalkoztak már, például itt és itt.
„A román tanügyi rendszeren belül, iskoláinkban nem lehet átadni rendesen műveltségünket, s a diákok nem kapják meg azt a nemzeti útravalót, mely az itthon maradáshoz szükséges. Mintha csak exportra termelnénk a magyar iskolák és egyetemek fiataljait.” (Szőcs Péter, EMI)
Az erdélyi „autonomista” szervezetek szintjén megfigyelhető ideológiai zűrzavar a megemlékezés során is megnyilvánult: a felvonulás nem volt mentes „a vesszen Trianon” skandálásoktól sem. Az „Autonómiát”, a „Szabadságot Székelyföldnek” és az „Itthon vagyunk”, ami egyébként a 1990-es megmozdulások egyik fő jelszava is volt, nehezen egyeztethető össze a trianonozással, ami főleg a kis létszámú magyarországi tüntetőktől indult.
„Székelyföld szabadságáért éhezünk, szabadságát éhezzük, szomjúhozzuk és felemeljük érte szavunkat. (…) Fejezzék be a magyarellenes kurzust, garázdálkodást és a magyarellenes propaganda, verbalizmus és a jogi hajtóvadászatnak vessenek véget.” (Tőkés László, EP képviselő)
A kevesebb mint tíz gárdista egyenruhást a helyiek több ízben is kérdőre vonták, hogy mit keresnek a rendezvényen, miért érzik magukat otthon Vásárhelyen. Ettől függetlenül a felvonulás zökkenőmentesen zajlott, pár kisebb „elővigyázatosságtól”, kellemetlenkedésektől eltekintve. A felvonulásra kivezényelt csendőrök el akarták kobozni a zászlók hegyes rúdjait, mivel azok fegyvernek is tekinthetők, ezért a zászlók gazdái kénytelenek voltak lefaragni a díszes zászlórudak csúcsát.
„Egy olyan Romániát akarunk, ahol a román nem fél a magyartól, de a magyar sem fél a romántól. Ahol az erdélyiek, románok s magyarok együtt döntenek, és nem küldik a bukaresti korrupció feneketlen zsákjába adólejeiket, hogy Európa legdrágább autópályáit építhessék belőle.” (Szilágyi Zsolt EMNP)
A székely zászlók ezen a megemlékezésen is főszerepet játszottak. A 2004-ben a Székely Nemzeti Tanács tagjai által létrehozott és beiktatott zászló története viharosnak mondható, mivel azt a területi autonómia jelképének, a mozgalom szimbólumának szánták. Igazán elterjedté 2013-tól vált, amikor a székelyföldi önkormányzatokat sorra jelentették fel a központi hatalmat képviselő prefektusok. A feljelentéseknek köszönhetően a régióban több mint 50 eljárás indult ebben az időszakban, több pénzbírságot kellett befizetni, ugyanakkor a magyarországi szolidaritási akciók nyomán diplomáciai csetepatévá alakult a székely zászló ügye (A zászló beiktatásáról és történetéről bővebben itt).
A zászló-ügy megoldására született egy törvény is, amelyet 2015 májusában el is fogadott a képviselőház. Ez kimondja, hogy minden közigazgatási egység választhat saját zászlót, amit viszont jóvá kell hagyatnia a kormánnyal. Mindez azzal a megszorítással, hogy két vagy több adminisztratív közigazgatási egységnek nem lehet azonos a zászlója (tehát nem választható egy „székelyföldi zászló”, csak Maros, Hargita és Kovászna megyei zászlókat lehet jóváhagyatni). Jelenleg ott tartunk, hogy Hargita megye ismételten elfogadta saját jelképeként a székely zászlót, de ezt a helyi prefektus megtámadta, azzal az indokkal, hogy „nem képviseli a megye teljes lakosságát”, vagyis a helyi román lakosság nincs „belevarrva, belenyomtatva” a zászlóba. A zászló-törvényt azonban az autonomista szervezetek elutasítják, mivel az ellenőrzés és korlátozás eszközének látják, ugyanakkor nem teszi lehetővé a régió egységes reprezentációját.
„Autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek! (Izsák Balázs, SZNT)”
A megemlékezésen a Biró Zsolt kifütyülése és „leárulózása”, Tőkés László 1989-es szerepéért kapott kitüntetésének visszavonása mellett a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom előzetes letartóztatásban levő két tagjának ügye számított hangsúlyosnak. A tömeg több ízben kiabálta, hogy „Szabadságot a székely népnek, szabadságot Istinek!”
„Egy olyan országban élünk, ahol bolhából elefántot, petárdából bombát csinálnak. Ne gyártsanak a székelységből ellenségképet. Nem vagyunk terroristák, békés, demokratikus úton akarunk a jogainkért harcolni!” (Szilágyi Zsolt, EMNP)
A tavaly decemberben a DIICOT, a romániai szervezett bűnözés és terrorizmus ellenes ügyészség terrorizmus vádjával letartóztatta Beke Istvánt, a HVIM kézdivásárhelyi vezetőjét, majd december második felében a franciaországi vendégmunkából hazatérő Szőcs Zoltánt, a vármegyések erdélyi elnökét. A két vármegyés mellett azóta számtalan szolidaritási tüntetést szerveztek, főleg szülővárosukban, Kézdivásárhelyen, de más székely városokban is voltak kisebb-nagyobb felvonulások. A tüntetések nem csupán a szimpatizánsokat mozgatták meg, a háromszéki kisváros lakóinak többsége nehezen tudja elképzelni, hogy a vádak, miszerint december 1-jén, Románia nemzeti ünnepén (az Erdély Romániához való csatlakozását kimondó 1918-as román nemzetgyűlés évfordulóján) bombát akartak robbantani. A két vármegyés hónapok óta előzetes letartóztatásban van, mindegyik politikai erő óvatosan igyekszik kezelni az ügyet. A vádat egy, a román titkosszolgálat (SRI) által rögzített telefonbeszélgetés jegyzőkönyvére és lejárt szavatosságú petárdákra alapozzák, ami csak növeli az ügy kapcsán általános szkepszist.
„Az autonómia nem pártokról, nem egyénekről, nem Biró Zsoltról, nem Kelemen Hunorról, nem Szilágyi Zsoltról, nem Tőkés Lászlóról, hanem önökről szól. És hogyha ezt önök megértik, lesz autonómiánk. Ahogyan az előttem levő fiatalok mondták: akkor lesz autonómia! Ha nem, akkor még sokáig fogunk itt összegyűlni, és ahogy a baszk és katalán barátaink mondták, még sokszor kell sajnos Marosvásárhelyre jöjjenek, hogy végre autonómiánk legyen.” (Biró Zsolt, MPP)
Mindeközben egy másik nevezetes esemény is zajlott a városban. 70 évvel ezelőtt, 1946. március 10-én nyitotta meg kapuit a marosvásárhelyi Székely Színház. A színház először a Kultúrpalotában működött, majd 1973-ban épült fel az új színház . Az évforduló tiszteletére a magyarországi sztárrendező Mohácsi János Molnár Ferenc Üvegcipő című darabját vitte színre a helyi társulattal. Míg a tüntető tömeg a főtéren átvonulva ért a prefektúra épülete elé, hogy átadja az autonómiáról szóló kiáltványát, a „vásárhelyi polgárság”, az erdélyi színházi szakma és az RMDSZ több vezetője a színházban várakozott az előadás kezdetére.
A vásárhelyi közönség a legelszántabb fővárosi Mohácsi-rajongókat is megszégyenítő módon, fegyelmezetten ülte végig a három felvonásos, négy órás darabot. A darab hosszától eltekintve az előadás nem vállalt nagy kockázatot. A századeleji fővárosi kispolgárság világát megidéző vígjáték kapcsán nehéz lenne a jelenkori erdélyi magyar problémákra asszociálni, politikai mondanivalót felfedezni. Mohácsi tagadhatatlan rendezői zsenialitását azonban mutatja, hogy jó érzékkel találta el a vásárhelyi közönség – köztük a politikai csúcsvezetés – ízlésvilágát: az emberi viszonyokra és poénokra jól rezonált a közönség. Ezzel együtt nem lehetett nem észrevenni az utcán vonuló „nép” és a színházban ünneplő helyi „elit” közötti diszkrepanciát. A tüntetésen részt vevők közül alig tucatnyian fordultak a színház irányába, vagyis a két közeg között gyakorlatilag semmilyen átfedés nem volt. Az utcákon székely autonómiát követelő, politikai hatalommal gyakorlatilag nem rendelkező utcai mozgalom, és a saját intézményrendszerében megmerevedett, éppen „magaskultúrát fogyasztó” RMDSZ-es elit, két párhuzamos valóságként jelent meg.
VIVÁT VIVÁT, AUTONÓMIÁT! (Szilágyi Zsolt EMNP)
Már majdnem éjfél lett, mire a színházból kiáramlott a közönség. A még nyitva tartó helyi kocsmákban a tüntetésről ott ragadt asztaltársaságok, sörök mellett vitatták meg a nap eseményeit. A tüntetők többsége, amely buszokkal Székelyföld különböző részeiből érkezett, addigra már elhagyta a várost. Marosvásárhely kiürült, a színházból hajnalig hallatszottak a premierbuli kiszivárgó zajai. Másnapi munkanapon a főteret újra az ortodox egyház rendezvényének sátrai foglalták el, ételosztással és gyerekprogramokkal hirdetve a nagyböjt időszakát. Az „Autonómiát!” skandáló tömeg szétoszlása után másnap már csak elvétve lehetett magyar szót hallani.
Patakfalvi-Czirják Ágnes – Bazsalya Balázs
Támogass havi 1000 forinttal:
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 204 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
