A magyar kormány – már ezt a jelzős szerkezetet leírni is fájdalmas – megvétózott valamit Brüsszelben a 444.hu tudósítása szerint. Az Európai Unió egyik szerve állásfoglalást szeretett volna közzétenni, amellyel támogatta volna „a tagállamok erőfeszítéseit” a nők és a melegek (LMBTI) egyenjogúságának előmozdítására. A meglehetősen formális nyilatkozattervezetet még az ultrahiperkonzervatív és mélykatolikus lengyel kormány is elfogadta, ám magyarországi partnerei elvetették, ezért az elképzelésből nem lett semmi.
(Fotó: Doug MacCash / NOLA.com)
A gazdag, heteró, fehér, „árja” férfiakon kívül mindenkit szívből gyűlölő Orbán-kormány – milyen lehet így élni?… – avval „érvelt”, hogy a nők és a melegek jogaival nem lehet ugyanabban a dokumentumban foglalkozni; hogy a családjog tagállami hatáskör, blablabla.
Ez természetesen tévedés.
Itt a biopolitikai szemszögből eltérő státuszú dzsendercsoportok egyenjogúsításáról van szó, ezért a látszólag különálló két problémagöngyöleg összetartozik. Habár a heteroszexuális férfiak nem természettől elnyomók, a még mindig uralkodó társadalmi konvenció mindenesetre lehetővé teszi nekik – azoknak is, akik köszönik, de nem élnek evvel a lehetőséggel – az elnyomó pozíció elfoglalását. Szimbolikus értelemben is, amennyiben a legmagasabbrendű férfiszerepek (a harcos, az uralkodó, a gondolkodó, s a legelterjedtebb metaforával: az Isten) számára foglalják le a fizikai, szellemi és erényhatalom tulajdonságait (szellem, „tüzes lélek”, azaz: thümosz, hősiesség, önuralom, önföláldozás, hódítás, stb.). Kultúránk – kimondva vagy kimondatlanul – színültig tele van ezekkel a jelképekkel és metaforákkal.
Orbán miniszterelnöknek volt korábban egy árulkodó mondata, amelyben a heteroszexualitást hagyományos nemiségnek nevezte. Mintha a homoszexualitás – hogy az 1930-as évek bulvársajtójából idézzek – amolyan mesterkélt „sikkmodern” újítás lenne. A magyar állam teljhatalmú vezetőjének – s mivel ő aligha olvassa a Kettős Mércét, inkább a híveinek – a figyelmébe kellene ajánlani az Íliászt és Platón dialógusait, hiszen ő éppen Európa határait védi, márpedig Európa „alapja” hagyományosan: Athén és Jeruzsálem. (A magyar jobboldal olvasatában nyilván: „Balkán” és „Közel-Kelet”. A sokat hivatkozott keresztyénség pedig a hellenisztikus kozmosz zsidó diaszpórájában keletkezett. Világos: migráncsok.)
A nyugati, de variációkkal az egész indoeurópai kulturális szférában az arisztokratikus, zárt férfiközösségek (lovagság, papság, szerzetesség, vallási korporációk a városokban) sok rétegű aszkétikus erotikája hallgatást parancsolt a melegségre – a homoerotikus pedofília mindebből elkerülhetetlenül következő patológiája csak a középkortól kezdve elterjedt, föld alatti pornográfia témája volt, és csupán a huszadik századtól vált egyáltalán erkölcsi és büntetőjogi kérdéssé – , továbbá a nőket elrekesztette az otthon (a háztartás, az oikosz) intermundiumába (világok közötti részvilágába). A Madonna-kultusz és a Frauendienst költészetében hatásosan egyesült a rajongás és a megvetés: a szexualitásra való redukció.
A megszentelt heteroszexualitás a reformáció utáni polgári korszakban kezdettől a válságirodalom tárgya: a házasságról szóló polgári regényirodalom szinte teljes egészében a házasságtörés irodalma. A puszta és önmagában banális nemi hűséget az erkölcs oltárán meghozott áldozatnak tekintették; a szerény, szende, hű asszony ideál volt. A konvencionális irodalom szembeállította a szerelem anarchikus vadságát a házasság békéjével. De még az olyan népszerű populáris regényíró, mint Jókai is azt írja, hogy „szenvedélyes csókolt lehelt selymes térdére”, mármint az egyik hű feleség a másikéra. Ennyi szexuális anarchia azért kellett a házassághoz a magyar klasszikus szerint.
A polgári társadalom szexuális eszményeit mindig mindenki képmutatásnak, súlyosabb esetekben a gyötrelem forrásainak tekintette. (A monogámia pedig a tulajdonhoz, örökléshez, a „törvényes” leszármazottak kizárólagos azonosításához kapcsolódott.) De mind a házasságban, mind kívüle, a heteroszexuális férfiaké volt az előny.
Ez hosszú távon ellentmondott a szabadság és egyenlőség polgári gondolatának. A megkönnyített válás, az abortusz és a fogamzásgátlás engedélyezése, a türelmesebb nemi erkölcs nem segített. A szabályozatlan Erósz mindmáig – habár csökkenő mértékben – közellenség (a szexuális „béke” sötét oldala, a prostitúció és a pornográfia államilag és üzletileg szabályozott, és a női rabszolgaság egyik alakváltozata, ezt valamilyen mértékben mindig elnézték, bár megvetették; a szexmunkásokkal való társadalmi szolidaritás csakugyan új, egyébként üdvözlendő jelenség).
Mivel a polgári társadalom kezdettől fogva – máig – az egyenlőség és az egyenlőtlenség keveréke, nem érthetetlen az a paradoxon, hogy a házasság amúgy represszív intézményét emancipációként terjesztik ki a melegekre: ez a „fölszabadulás” az oikosz kisvilágában helyezné el a melegeket. Ez is haladás persze, de roppantul szerény.
Ráadásul nem ritkaság az az egyenlőség és egyenlőtlenség együttlétében és összekeveredésében, hogy az egyéni szabadulás útját keresgélő, szabadságra és méltóságra vágyó emberek áldozatul esnek a ragadozóknak, akik a részleges emancipációt is az elnyomás kitűnő ürügyének tekintik.
A szexuálisan fölszabadult, nyitott, feminista nők csúful izgatják a hímsoviniszta disznók fantáziáját. (Lásd, illetve halld a Magyar Országgyűlés hörgéseit, horkantásait és hörrenéseit.) Igazán fölszabadult társadalomban nem lehetnének mácsók.
A heteroszexuális elnyomó és ragadozó férfiakat nyugtalanítja és elbizonytalanítja az LMBTI populációk nyilvános társadalmi jelenléte. Mivel övék a hatalom, megkövetelik, hogy a saját dzsenderkonstrukciójuk domináns maradjon, bármennyire ellentmondanak neki a bioszociális, biopolitikai és kulturális tények. Az uralkodó dzsenderkonstrukció szadisztikus jellege szükséges a hatalom (a gazdasági, közigazgatási és katonai hatalom) éthoszának fönntartásához.
Rendkívül jellegzetes, hogy a vulgáris homofób állami médiapropagandában – amelynek hatása van a mainstream liberális közvéleményre is – a „melegproblémát” mintegy a nagyvárosi, szűk, fiatal, értelmiségi „szubkultúrák” magánügyének tekintik, pontosan úgy, ahogyan korábban a „fölforgató” (szubverzív) nagyvárosi értelmiségi „elitek” vesszőparipájának állították be a munkáskérdést és a földkérdést, azaz az elnyomás elleni tiltakozás (jobb esetben: politikai akció) minden formáját. Ez nem érdekli „a széles néptömegeket”, mondják, ez csak „a bölcsészek” mániája. Mintha falun nem lennének melegek és nők. A népellenesség két és fél évszázada egybeesik az értelmiség elleni – renegát értelmiségiek által szított – utálattal. (Hasonló a hanglejtésük a „menekültsimogató” internacionalisták és a romákkal szolidáris „civil” aktivisták, azaz a diszkriminációellenesség és az antirasszizmus elleni lejárató gyűlöletkampányoknak. Az egyenlőség híveivel mindig a hierarchikus hatalmi struktúrák ún. realitásait szögezik szembe. Velük szemben kellett annak idején kitalálni az „úrtisztelő” és „nemzethű” paraszt fiktív torzképét.)
Természetesen jámbor EU-nyilatkozatokkal – amelyekről talán nem is hallottunk volna, ha a magyarországi jobboldal nem vétózza meg – semmi nincs megoldva, akkor se, ha elfogadják és nyilvánosságra hozzák őket. A „magyar” vétó (not in my name) azonban rávilágít arra, hogy államunk vezetőinek még ez is sok.
A kelet-európai kapitalizmus politikai irányítóinak nincs ínyére még a polgári (a burzsoá) minimum se, azaz az egyenlőség és az egyenlőtlenség kevercse. Ők színtiszta egyenlőtlenséget akarnak, amelyben a nők alávetettek maradnak, a melegek pedig eltűnnek, láthatatlanná válnak. Korábban írtam itt arról, hogy a biopolitikai és osztályküzdelmek összetartoznak. A biopolitikai és osztályelnyomásból egyaránt irtózatos szenvedések következnek, lelkiek és testiek. A legrosszabb persze az, hogy mindenkit elrontanak ezek a kínok, nem utolsósorban magukat a szegény, szerencsétlen elnyomókat.
A magyar kormány gesztusa – egy a sok közül, nem az első és nem az utolsó – azt jelzi, hogy az állam helyesli a megaláztatást a honpolgárok többségével szemben. S elvárja, tanú erre egész „szimbolikus” politikája, hogy az elnyomottak és kirekesztettek belenyugodjanak, hogy maguk is ráérő írástudók puszta szeszélyének tekintsék a makacs kitartást a fölszabadulás mellett.
Támogass havi 1000 forinttal:
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 183 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
